Hány pofonba halni bele mifelénk?

Semmi kegyeletsértő nincs itt kérem, csak a fájó, nehezen viselhető, pőre valóság. Máté Gábor által a Katona színterébe behozott, egyszerre ősismerős és sajátosan egyedi történet egy valamiben mégis kegyeletet sért: nagyon kínosról beszél. Sebet tép azért, hogy gyógyítson. 
Ez minden bizonnyal egyénfüggő. Ahogyan az is, hogy az adott társadalom tagjai mennyire pofozkodósak. Mert talán nem is a pofonok száma, hanem azok intenzitása a döntő. Minél frusztráltabb a pofon osztója, annál nagyobb eséllyel lesz az ütése is veszélyesebb. Borbély Szilárd Az Olaszliszkai című drámája éppen ezt a fajta pofozkodási, ütlegelési mechanizmusokat hozza egészen közel hozzánk, kíméletlenül, különösen akkor, ha egy efféle pofozkodós-ütlegelős-lincselős szelep kiengedésének a vége gyilkosság. Semmi kegyeletsértő nincs itt kérem, csak a fájó, nehezen viselhető, pőre valóság. Máté Gábor által a Katona színterébe behozott, egyszerre ősismerős és sajátosan egyedi történet egy valamiben mégis kegyeletet sért: nagyon kínosról beszél. Sebet tép azért, hogy gyógyítson.
fotó: Dömölky Dániel
Többről is és kevesebbről is van itt szó, mint csupán egy kétezerötös Olaszliszkán történt lincselésről. Ahogy többről, mint a szerző szüleinek brutális meggyilkolásáról kétezer karácsonyán. És természetesen pont annyira másról is, mint az olaszliszkai zsidóság kipusztulásáról, kipusztításáról. Messzebbről fókuszál mindezekre Borbély Szilárd drámája. Messzebbről és mélyebbről szól, onnan, ahonnan egy görög misztériumdráma képes csak pontos, árnyalt képet adni. Létszükséglet most ez, hiszen a ma Magyarországán egyszerre minden és mindenki, illetve ugyanennyire senki és semmi nem Olaszliszka és olaszliszkai. Ha erre nem eszmélünk rá, akkor csak rövidutasan kegyeletsértést vizionálunk ott is, ahol nincs. Rugdosandót és lincselendőt mindenütt – csupán azért, hogy magunkat ne kelljen rugdosnunk és lincselnünk.
Ássunk mélyebbre. Mert van itt mit, és van is hova mélyen leásnunk. Ahogy a Katona színpadának a közepét is egy hatalmas orkesztra uralja (az ógörög színház klasszikusnak számító térrendezéséhez híven), mint egy régészeti feltáró gödör (díszlet: Czieger Balázs), négy, a gödör fenekére leereszkedő létrával. A gödör falaiban látjuk – mint egy hosszanti keresztmetszetben – a többszáz éves történelmünk földmélyébe rétegződött emlékeinek domborlenyomatait. Harangot, kereszteket, csontvázakká mállott, elföldelt áldozatokat. Múltunk feneketlennek ható mélységeit, amelyeket csak a gödörben alámerülve tudatosíthatunk, és csak így tudunk  bármit kezdeni mindezzel. Vajon képesek vagyunk-e erre? Vajon a „feltáró gödreinket” nem használva – nem tanulva mindebből – nem lesz-e így saját sírgödrünkké? Sírrá, hol nemzet süllyed el…
Ezt a színpadnyi mélyet U-alakú falként tribunszerű emelvény (az ógörög színháztérben proszkénion volt a neve) veszi körbe, a színészek számára játéktérként.  Innen ereszkednek bele a történet „gödrébe”, hogy aztán ne tudjunk mi magunk se könnyedén átsiklani az elmondottak, eljátszottak felett. A szerző (Fekete Ernő) belép az emelvényre, és elkezdi mesélni a kerettörténetet – saját szüleinek meggyilkolásáról. Borbély Szilárd alteregójaként, középkorú, érzékeny, finom lelkű értelmiségiként, jegyzőkönyvszerű pontossággal meséli ennek a karácsony előtti napnak a történetét. Plasztikusan, cammogva halad a meséléssel, az orkesztrában, háttal nekünk ülve. Mesél, elakadó hanggal, szemeit dörzsölgetve. Mindezt oly szemérmesen, ahogy az ember a legszemélyesebb belső világáról szokott megilletődve, egyre lágyabb, halkuló modorban mesélni. Persze, nehezen értjük, hogy kerülünk bele, mint Pilátus, most ebbe a krédóba. Pedig bizony benne vagyunk, hisz e prológus a ráhangolásért, az atmoszférateremtésért mondattatik el. Szép lassan, metrikusan – hogy értsük.

Azért, hogy benne legyünk, mert mindezt kívülről, a tények egymásba úszó, kusza halmazaként nem is nagyon lehetne sem érteni, sem megérteni. Teljességgel intenció nélküli ez a rendezés, már-már unalmasnak ható. Nem sulykol semmit belénk, ezért unatkozni kezdhetünk. Mert nem történik egyéb: a szereplők elmondják saját szerepük mondatait (nem tulajdonnévvel, hanem általános alanyként: Áldozat, Vádlott, Falubeli stb. vannak jelen) és utána teret engednek a következőnek. Unjuk, mert nekünk itt és most szóló intenció-nélküliségnek hat mindez. Bár lehet, hogy éppen arra épít ez a játékmód, hogy ki-ki egyenként, külön-külön maga maradjon együtt a történetben, az éppen fókuszban lévő szereplővel. Máté Gábor eszköztelensége maga a koncepció. Bizalom abban, hogy a néző mint befogadó képes egymaga is megérteni és értelmet adni a dráma önmagában is mély történéseinek. Mindenesetre Máté Gábor rendezői olvasatán csak Máté Gábor rendezői olvasatát érdemes számon kérni.
Függelékszerűnek és vontatottnak hatnak – bár a Borbély-dráma részét képezi – az Áldozat (Fekete Ernő) a Középső- (Mészáros Blanka) és a Kislány (Pálmai Anna) autós utazásuk közbeni beszélgetésrészletei. A gördülő kocsiszerűségen két hokedli és egy sámli, mint organasípok, lépcsőzetesen jelölik ki az Olaszliszka felé haladó család hierarchiáját – prolongálva a későbbi, drámai eseményeket. Beszélgetésük emblematikus, öszödi beszéd-töredékekkel jelzi: az újkori magyar történelemben épp hol is járunk. Bár inkább hat zanzásító korlenyomatként mindez, mintsem summázó látleleteként a magyar belpolitikának – holott nyilvánvalóan a látleletadás lenne a szándéka.

Ugyanekképpen inkább csak egy impulzus, villanásszerű érzékeltetése az olaszliszkai zsidósággal történteknek a Rabbi (Szacsvai László) szerepeltetése, mely nem nyeri el a beágyazott kontinuitását a történetben. Pont így, appenditikusan hat Haumann Péter zsidótemetőt kereső turistája is, kezében fotóapparáttal. Érzékletes, szuggesztív benyomást adnak ezek a drámaszálaknak, de egyik sem tud a nagy egész alapdráma organikus részévé válni. Hangulatot és létérzést adó szerepük azonban erős, akár már azáltal is, hogy a színpad teljes hátterét kitöltő fehér vásznon a videóbevágások, mintegy aláfestő kommentárként, tovább erősítik a történet-mozaikok szándékolt drámai létállapotát. Az olaszliszkai lincselés dramatizált, valós lezajlása a színpadon pár tizedmásodpercnyi: előre-hátra mozgatott három székes „autó”, elguruló labda, a kocsiból a földre gördülő Áldozat, akit három férfi lerugdos a színpad mélyén, zsilipként szétnyíló és összezáruló krematóriumajtó mögé.

Így hát ebből a balladisztikus rendezői olvasatból nincs, és nem is kell, hogy legyen egykönnyen feloldás. Addig semmiképpen sem, amíg rá nem eszmélünk: itt, mi mindannyian Olaszliszkán élő olaszliszkaiak vagyunk. Mert hát mindenképpen fontos lenne, hogy e nemzetlétet feltáró orkesztra-gödörből ne váljék végérvényesen a nemzetünk sírgödre. Azonban mindezt nem érteni és mindezzel komolyan nem számolni: Kegyeletsértés.

Ezt követően azonban teljes mértékben belakódik a „színpad-gödör” és annak a velünk szemközti három „partja”. Mint egy helyszíni tárgyalás: gigantikus Olaszliszka-mélységgé, klasszikusan statikus kiosztású bírósági tárgyalóteremmé lesz az egész játéktér. Bíróstul (Szirtes Ági), Ügyvédestül (Pelsőczy Réka), Űgyészestül (Borbély Alexandra), fehér alsószoknyás, háromtagú Karostul, Siratóasszonyostul (karvezető: Pálos Hanna), mélyén a Vádlottal (Tasnádi Bence), aki bilincs-kalodába szorított kezeivel, az 2alulról felfelé nézek a bíróságra” -tipizált érzékeltetésével mutatja a roma kisebbséghez a bíróságokon is érzékletesen kapcsolódó előítéleteket. Tasnádi Bence Vádlottja egyszerre nyegle, foghegyről beszélő, kackiás elkövetője, a „semmit sem bánok” magától értetődésével dacol egy országnyi jogrenddel. Mert ily módon lincselni normális. De éppen annyira megindító, mélyen eszméltetésre okot adó a „mi az előítéletek súlya alól soha se kerülünk már ki ebben az országban” áldozati kifakadása is. Monologizálása olyan erejű megmutatása az „itt és ebben így” életünknek, hogy hatása alól nehezen szabadulunk – joggal, hiszen Szirtes Ági bírói visszakérdezései egyszerre provokálják ki belőlünk Tasnádi Bence Vádlottjával szembeni megvetésünket és mély együttérzésünket is. Mert ő a megfellebbezhetetlen Justícia, aki az igazságszolgáltatást messze fölébe képes tenni a jogszolgáltatásnak. Talán ezt a magas jogérzéket létrehívó bírói habitust Borbély Alexandra Ügyésze képes csak fokozni. Mélyen empatikus, szókimondó vádlója éppúgy a megemelt jogérzékelésnek a szép példája, amelyet talán már csak nyomokban lehet felfedezni e nemzetnyi hazában. Pálos Hanna Siratóasszony-Karvezetője képes még ezt a megfeszített tárgyalótermi jelenlét-teremtést is továbbsrófolni. Ajkairól szándékosan elrajzoltan szól, mint a mutatványosok citátumai, a jól kivitelezett, hidegzuhanyként ható megmondás – hogy belénk vésődhessen: Vádlottak és Áldozatok ugyanazokat a köröket róják.

A Máté Gábor rendezte Borbély-darabban nincs feloldás. Nincs, mert ez a feloldás-nélküliség leginkább azzal rokon, ami és ahogy nap nap után mindannyiunkkal, végtelenítetten történik. Az előadást Pálmai Anna és Mészáros Blanka Két gödölye meséje zárja, egymásba ölelkező, soha véget nem érő és egymást gerjesztő folyamatmeséjével. Benne kibontva és rejtetten is ott szunnyad a válasz zsákutcásan görcsös, nemzeti kirekesztősdijeinkre. Így hát ebből a balladisztikus rendezői olvasatból nincs, és nem is kell, hogy legyen egykönnyen feloldás. Addig semmiképpen sem, amíg rá nem eszmélünk: itt, mi mindannyian Olaszliszkán élő olaszliszkaiak vagyunk. Mert hát mindenképpen fontos lenne, hogy e nemzetlétet feltáró orkesztra-gödörből ne váljék végérvényesen a nemzetünk sírgödre. Azonban mindezt nem érteni és mindezzel komolyan nem számolni: Kegyeletsértés.
(2015. október 8.)
Az előadás adatlapja