…hogy szakadna ránk az ég!

Mit lehet tenni, ha életünk nehézségeit a szavak tirádái sehogy sem akaródzanak megoldani? Mert a szavak minderre még akkor sem képesek, ha egyenesen a fényből nyerjük őket. Ajjaj, sőt! Ilyenkor válik igazán kitapinthatóvá az, hogy a fénytől lett részegségünk a lehető legkínosabb bódulat. Olyan akár, mint a terjedő kolera: szép lassan minden megmérgez… (10pont)
Makszim Gorkij A nap szerelmesei című művének átiratában (dramaturg, fordítás: Radnai Annamária feszes, hiteles ténykedése) a Fényevők Dadája (Csoma Judit) szerint: „Innen terjed a kolera!” És tényleg. Egy polgári lakás nappalijának díszlete (Khell Zsolt) van a színpadon. Egy polgári otthon földszintje, ahol a családfő, Pavel Protaszov (Kocsis Gergely), aki nem mellesleg vegyész, gyakorta ereget fazekaiból érdekes szagú gőzöket-gázokat. Melyek aztán belengik az egész színpad terét, és még a nézőtér elülső részére is jut belőlük jócskán. Csak a jó ég tudja, mi készül itt, és mi az, ami mint ragályos kór, lopakodva terjed szét ezekben a gáz- és gőzgomolyagokban. Az azonban biztos, hogy amit terjeszthet, egyikünk számára sem túlontúl jótékony. A Gorkij-darab pont ugyanígy a maga hatása alá von, bekebelez Ascher Tamás rendezésében, mint az elébb említett tovaterjedő légnemű közeg. A hihetetlen pontossággal kiszámított, egymásba és egymás mellett fölépített karakterek nagyon patentül működnek együtt. Mindezt a finom, cizellált, olykor csak nüanszaiban jelenlévő árnyalateltérések és a teljesen kidekázott jelenetek egyre lüktetőbb sodrása adja. Ez az előadás Ascher Gorkij-olvasata arról, hogy már csak idő kérdése, és eljön a hamis nyugalmat fenekestül felforgató kolera.
Pedig olybá tűnik, háborítatlan az idill. Pavel, mint mindig, épp a kísérleteiben elmerülve. Liza, a húga (Pálmai Anna), az éppen esedékes kedélyrohamaival küszködik. Jelena, Pavel felesége (Ónodi Eszter) most is, mint mindig, vagy legalábbis szinte mindig, festő szeretőféléjénél, Vaginnál (Fekete Ernő) múlatja ráérősen az idejét. A Dada meg csak rohangál, idegesen kárál, mert hát az sehogy sincsen azért jól, hogy „ebben a házban nem tudni, hogy ki parancsol kinek! Mert hát az urak azért vannak, hogy a szolgáknak parancsoljanak!”
Hát itt efféle klasszikus úr-szolga hierarchiától valóban nem kell tartani. Mert itt még Pavelt is a Dada noszogatja, hogy adjon egy derekas fejmosást a lakatosuknak, Jegornak (Bezerédi Zoltán), aki úgy püföli a feleségét, mint párnát szokás ágybevetéskor. Nem, itt, a Protaszov-házban még a szobalány Fima (Pálos Hanna) is teljesen felszabadultan, önmagából kikelve osztogatja a tanácsait a háziaknak és a vendégeknek, mintha a sarki fűszeresnél lenne. E házban mindenki mindenkivel szellemi egyenjogúságban él. Vagy legalábbis fennen hirdeti az efféle egyenjogúságnak dicső eszméjét. Mert itt a háziak tényleg – ahogy egy jelenetben Jelena Vaginnak és Pavelnek meséli az egyik álmát – egy hajó orrában állnak. Állnak, nem csinálnak semmit, csak bámulnak bele a napba, a fénybe. Mert ahogy Pavel kifejti: „Mi vagyunk a Nap gyermekei!” Magasztosan hirdetett elvek, minden gyakorlatias tenni akarás nélkül. Kérdezhetnénk: de mi ezzel a baj, mért lenne ez olyan ártalmas, mint a kolera? Így, első rátekintésre, tényleg, miért is lenne az?

Ez így eddig natúrban valóban semmi drámaian vészeset nem rejt magában. Aztán Jelena, Pavel, Liza az ehető napfény világának a halai igencsak belegubancolódnak az érzelmek szenvedélyes hálójába. Mert ők, a dicső fényből élők képtelenek az érzelmeiket bármiféle kapcsolatban meg- és kiélni.
Pavelnek hiába udvarol a volt hentesfeleség Melanija (Jordán Adél) olyan kutyaszerelemmel és -rajongással, mint közel-távol senki. Pavelnek nincs erre saját, érvényes reakciója, csupán az ösztönös menekülés a vegyszerek, tojásfehérjék és a forróvizes fazekak közé. Kocsis Gergely Pavelje igazi ambivalens óriáscsecsemő, akinek a barátság atmoszférájába való rejtőzés az egyetlen válasza mindarra, ami őt a környezetében, megoldhatatlan teherként, körbeveszi. Holott Jordán Adél Melanijája olyan vehemens őszinteséggel ostromolja Pavelt, hogy az már komikum kategória, de az alakítás ebben az utánozhatatlan, szívet és rekeszizmot tépő komikumban teljesedik ki igazán. Nem tud szeretni, kötődni, senkihez hús-vér módon Liza sem. Hiába kerülgeti igazán finom lovagiassággal őt Melanija bátya, az állatorvos Borisz Csepurnoj (Nagy Ervin). Pálmai Anna Lizája hányódik önmaga és önmaga között, mindezt úgy, hogy kedélyrohamai minket is képesek ezekre a szédítő hullámvasút-szenvedélyekre felültetni. Ám Jelena se életrevalóbb az életszagú szerelem terén. Nem szereti (ki tudja, szerette-e valaha) Pavelt, de a festő Vagin szerelmi vallomásától pont úgy és annyira összezavarodik, és pont annyira értelmezhetetlen számára, mint Pavelnek Melanija szerelmi rajongása. Nagy Ervin Csepurnoja annyira jól nevelten kényszeríti magára az illemet és a reménytelen szerelmes szerepét, hogy tényleg friss levegőként hat végső megoldásnak szánt öngyilkossága.
Nem tud itt senki sem élni, csak és kizárólag teoretikusan. A fénybe meredve élvezkedni azon, hogy milyen szép az, amit életnek hívnak. Azonban kár lenne azt hinni, hogy mindeme életképtelenség, fényhabzsolás (de persze az is csak az elméletben) értelmiségi védjegy. Korántsem. Mert a lakatos Jegor éppúgy érzelmi analfabéta, mint Protaszovék vagy Melanija vagy Csepurnoj. Bezerédi Jegorja egy darabból kifaragott, igazi melós, aki a fékezhetetlen indulatai és szeretetre való kiéheztetettsége között oly mesterien egyensúlyoz, hogy életre kel az orosz néplélek finom durvasága és durva finomsága. Akár csak az állomásfőnök-helyettes, a megözvegyült Jakov Trosin (Ötvös András), akit, mint egy, a „két világ” közt félúton lévőt, a saját fájdalma szakít ketté, tesz cinikussá. Bár nem tudja még így sem levetkőzni vágyakozó széplelkűségét.

Mert itt mindenki rossz kapcsolatban van a fénnyel. Vagy elvakítja, kápráztatja, és ezért nem tud élni. Vagy azért nem tud, mert egész életében napszemüvegben megy ki a napra, és mindig csak a negatív lenyomatban képes érzékelni a világot. Mindkettő, mind a fénykáprázat, mind pedig a napszemüveges napfényérzékelés csődöt mond a darab végére. Mert a kolerajárvány miatt a forrongó kisemberek, a mellőzöttek, az örök napszemüvegben élők betörnek a fénykáprázatban élő Protaszovékhoz, Jegorral az élükön. Majd fojtogatás, lövés és hatalmas porfelhő. Mintha az ég szakadna ránk.
Nem tagadom, ezen a tizenötödik előadáson végérvényesen beleszerettem ebbe az Ascher komponálta Gorkij-darabba. Mert ez a darab nagyon Te és Én. Nagyon orosz és nagyon magyar is. Mert ez a fényzabálós káprázat nem csak értelmiségi kiváltság. Ez az egymás mellett elbeszélés, az egymást fénykáprázatokkal etetés igazán finoman hangszerelt, szenvedéllyel összerakott Bolero-játéka.
Amihez a zene (Kovács Márton), a maga nagyon jól eltalált, kicsit kusturicás modorával, megadja az egész darabnak az egyedi, szatirikus keretet. A Katona színpadán is és a színpadon kívül is, mifelénk. Kegyetlen káprázat-játék ez. Mindezek mellett, mindezek dacára tudom: Ascher rendezése olybá’ tűnhet sokunknak, hogy nem nekünk való. Mert nem értjük, hogy miért is kell ezt a gorkiji lehetetlenséget itt, ma nekünk bemutatni. Ráadásul mindezt úgy, hogy azzal, hogy három órányi ellehetetlenkedett élethelyzetek egész sorát rakja már-már tenyérbemászóan és elviselhetetlen feloldatlansággal elénk. Ergo mondhatnánk azt is, hogy mi sem vagyunk valóak Aschernak, kérem. Mert hát a lehetetlenkedés elviselhetetlenségig erősödő, de mindig csak ugyanazt az egyetlen dallamot ismételgető boleróját nem vagyunk képesek elviselni. Mert ha a szereplőket nem is, minket ez a sehonnan sehová tartó dagonyázás egyre jobban letaglóz. Untat. Idegesít. Frusztrál és dühít.

Ha mindezt érezzük, akkor Ascher olvasata teljesen célba ért. Pont ezáltal és pont ezért. Mert nem csak Gorkijnál, hanem Gorkijtól tökéletesen függetlenül is, leginkább pont ebben a sehonnan sehovában élünk. Amire a válasz: csupán egy vágyott és remélt, mindenkinek a megváltást hozó égszakadás lehet. Pontosabban csak lehetne. Mert hát Ascher még a darab utolsó három percében is tud ezen még egyet srófolni. Mindazok után, hogy a tüntetők berontanak a Protaszov-nappaliba, és fojtogatnak, őrájuk pedig lőnek, Ötvös András Trosinja lírai monológba kezd. Még tán a könnyünk is kicsordul a röhögés közben. Mesél egy oroszról, aki egy utcasarkon sír és akit rajzol egy másik orosz, és egy harmadik oroszról, aki az előbbi kettőről énekel. Tükörtartás arról, hogy mi, Fényevők, még egy istenverte forradalomhoz is erőtlenek vagyunk. Ha valami, akkor ez a tény az, amivel szembesülni a lehető legkínosabb.
(2014. június 1.)