Kárpáti drámája eljátszik a Rejtő-mítosszal, a művészléthez kapcsolódó sztereotípiákkal, színéről és fonákjáról mutatja az alkotás születését, közben több történetet kibont, majd abbahagy, vagy legalábbis félretesz. 

Tej nem folyik a Hátsó Kapuban, vér is csak szavakban – sört viszont csapolnak előadás előtt és után. Ami mindenképpen autentikus választás: Rejtő Jenő hősei is gyakrabban nyúlnak söröspohár, mint tejeskancsó után. Igaz, Az öldöklő tejcsarnok nem Rejtő legismertebb regényeiből készült; Kárpáti Péter majd’ tíz éve született és először Tatabányán bemutatott drámája elsősorban egy kevéssé ismert kisregényre, „A detektív, a cowboy és a légió”-ra támaszkodik, amelybe persze más Rejtő-motívumokat, történetszálakat is belekever. A”tejcsarnokban” lebzselő írók és írójelöltek időre gyártják a maguk ponyváit, hol konzultálva egymással, hol egymástól lopkodva a történeteket. A társaság lelke Plack, aki kifogyhatatlan az ötletekből, és akit akár az író alteregójának is mondhatnánk, ha nem éreznénk kicsit annak minden szereplőt. Kárpáti drámája eljátszik a Rejtő-mítosszal, a művészléthez kapcsolódó sztereotípiákkal, színéről és fonákjáról mutatja az alkotás születését, közben több történetet kibont, majd abbahagy, vagy legalábbis félretesz. A kissé nehézkesen összeálló történet emlékeim szerint hasonlóan nehezen összeálló előadásban került színre annak idején Tatbányán (Novák Eszter rendezésében). És tényleg lehetett úgy érezni, hogy a dráma azért nem találta meg érvényes közegét a dráma, mert ez a közeg nem a kőszínházban van.

fotó: Badinszky-Tolvaj Annus

fotó: Badinszky-Tolvaj Annus

Az az új változat nem kőszínházban, de nem is klasszikus független színházi körülmények közt valósult meg. A bemutatónak a Hátsó Kapu ad otthont, ahol ugyan az utóbbi időben több figyelemre méltó független színházi produkció jött létre, de alapfunkciója szerint vendéglátó egység. Vagyis a tejcsarnok a kocsmába került, az előadás kocsmaszínházként nyerte el új formáját. De a változást nemcsak a közeg jelenti. Az elmúlt tíz évben Kárpáti Péter színházi érdeklődése is más irányba fordult. Az írói-dramaturgi szerepből kilépve rendezőként hoz létre olyan előadásokat, melyek alapvetően a színészek személyiségéből kiindulva, gyakran félimprovizációs technikával épülnek meg. Vagyis nem csupán az alkotói pozíció változott, hanem az alkotói érdeklődés iránya is: a korábbi drámák gazdag mesevilága gyakorlatilag eltűnt, a történetek cserepekből állnak össze és a „kötést” nem annyira az írott szó, mintsem a színészi személyiség és személyesség biztosítja. Az alkotói attitűd változása természetesen a friss előadáson is érezhető. A dráma rövidebb, feszesebb lett. Árulkodó, hogy a cím mögül eltűnt a Rejtőre közvetlenül utaló alcím („avagy Piszkos Fred nem lép közbe sajnos”). Az új előadásban némiképp háttérbe szorul a Rejtő-legendárium; a kocsma pultjainál, asztalainál, előttünk, közöttünk jórészt olyan szereplők ülnek, akik közülünk lépnek ki, köztünk vegyülnek el. Akár mi is lehetnénk ők, mi is viaskodhatnánk alkotókedvünkkel, össze nem álló történeteinkkel, egzisztenciális problémáinkkal. Plack éppúgy ott szunnyadhat valamennyiünkben, mint a széplelkű dilettáns. A játék tétje az is lehet(ne), hogy szervesül-e egymással a két világ: Rejtő és a Dohány utca, tej és sör, szárnyaló fantázia és egzisztenciális küzdelem. Hogy egymásba játszhatóak-e a fantázia szőtte történetcserepek és a személyes sorstöredékek. Annak, hogy az előadás végén egyértelmű nemmel felelnék a kérdésre, valószínűleg több oka is van. Az egyik maga a más poétikai elv alapján íródott dráma, amely ha rövidült és változott is, alapjaiban megmaradt.

fotó: Badinszky-Tolvaj Annus

fotó: Badinszky-Tolvaj Annus

A szöveg fókuszában a rejtői kávéház karakterei állnak, a cselekmény részint az ő történetük, részint azoké a történeteké, amelyeket megírnak. Ennek követéséhez az átlagnál eltökéltebb befogadói figyelem szükséges, s ez a figyelem nem koncentrálódik, hanem inkább elkalandozik, ha időről időre mai magatartási attitűdökre kerül át a hangsúly, ha a szereplők egyike-másika a szerepnév helyett saját nevén szólítja egymást, ha a játékteret hol funkcionálisan, hol metaforikusan kell értelmezni. Akadnak rendezői ötletek, melyek talán ennek áthidalására születnek, de ezek általában kevéssé szerencsések. A szereplők időről időre kirohangálnak az utcára, fel-felhúzzák a rolót is, hogy kívülről a járókelők csodálkozva benézhessenek – ám ennek nincs megépített kontextusa, következésképpen valós funkciója sincs. A zene használata pedig kissé forszírozottnak tűnik – erős, sűrű atmoszférát nem teremt. Az eltérő eszközökkel élő színészi alakítások többségében pedig vagy az egyik, vagy a másik világ jelenik meg. Talán Horváth Szabolcs az, akinek a történetbe látszólag kívülállóként belekeveredő figurája egyszerre értelmezhető titokzatos rejtői alakként és kortárs, romkocsmától romkocsmáig jutó értelmiségiként.

Kárpáti Pál játékában is jelen van a két sík, de nem egyszerre; az optimálisnál élesebb váltásokkal közlekedik a két világ között. Stork Natasa és Fekete Ádám alakjainak, szólítsák őket bárhogyan és mondjanak el bármilyen történetet is, nincs köze a rejtői univerzumhoz; személyességen alapuló hitelességgel, voltaképpen önazonosan játszanak képzeletükkel viaskodó ifjú művészeket. Velük szemben Egger Géza hagyományos (mondhatni „kőszínházi”) színészi eszközökkel él: színesen, változatosan, alaposan kidolgozva teremti meg Plack figuráját – tökéletesen helye lett volna az egykori tatabányai előadásban is. E három, egyaránt méltánylandó alakítás mintha két különböző előadás részeként mutatná a szöveg új közegre alkalmazásának eltérő lehetőségeit. Rainer-Micsinyei Nóra és Keresztény Tamás játéka nemigen változtat az összképen; alakjaikat a rendezés kevésbé pozícionálja, így azok elmosódottabbak maradnak.

fotó: Badinszky-Tolvaj Annus

fotó: Badinszky-Tolvaj Annus

Lehet persze, hogy csupán én próbálom az előadás tétjét a két poétikai elv egymásra kopírozásában meglelni, s ez amúgy tökéletesen idegen az alkotói intenciótól. Ám a bemutató nem tette világossá számomra, mi más adhatna tétet, mélyebb értelmet a játéknak. A redukált szöveg önmagában mérsékelten hat, a kocsmaszínpadon zajló cselekvések pedig nem teremtik meg az „itt és most”-nak azt a varázsát, amit Kárpáti Péter néhány korábbi kísérlete (pl. a Vándoristenek sorozat), ha változó minőségben is, de megteremtett. Ami létrejön, nem kellemetlen színház ugyan, lehet rajta mosolyogni, lehet kedvelni a színészeket, illesztgetni egymáshoz a történetszálak mozaikjait, – de mélyebb nyomot nem hagy maga után.

Urbán Balázs