„Semmi sem érdekelt jobban, hát felcsaptam színésznek“ – Interjú Tasnádi Bencével

• Mennyire visel meg a józan hullarészegség? – A szombati premieretekre, a Gothár Péter rendezte Részegekre gondolok most.

• Nem visel meg, bár részeget hírhedten nehéz játszani színpadon, de itt olyan frappánsan vannak megírva a karakterek, hogy inkább szórakoztató volt próbálni. Vajdai Vili mondta egyik nap, miután lejöttünk a színpadról, hogy szinte másnaposnak érzi magát. A részegség technikai kivitelezése fiziológiai tüneteket produkált.

• Hogyan tudsz csatlakozni a darabbeli kávéfőző dugóval ehhez a szerephez?

• A kávéfőző közös találmány a Péterrel. Alapvetően az ő ötlete volt, hogy hurcoljak magammal egy kávéfőzőt végig a jelenet alatt, s majd valahogy lefő a kávé. Ilyenkor egy színész feladata, hogy az instrukciót, – bármily furcsa is – , megpróbálja integrálni a szerep viselkedésébe. Amikor a „Csatlakozom.” megszólaláshoz érkeztünk, magasba lendült a kezem és úgy nyögtem ki a mondatot. Jó viccnek látszott, később elbátortalanodtam, Péter viszont megerősített, hogy konzekvensen csináljam végig.

• Ha így az esztendő végén összeakadnál a Karácsonyi Manóval, mit kérnél tőle és mit köszönnél meg neki?

• Hűha, a karácsonyi manóval? A karácsonyi manó alatt én a Nemzeti Kulturális Alapot értem, s megköszönném, hogy az együttessel felvehettük az albumot, így van valami lenyomata annak, amit csináltunk az elmúlt pár évben. Megköszönném a Nord szintetizátort, a David Eden basszusládámat, amit vásároltam, megköszönném, hogy forgathattam a nyáron egy filmben, s megköszönném a nyári fesztiválélményeket is. Kérni, nem kérnék.

• Hogyan tudtad a többi színészkollégát „bevadítani“ – jó értelemben –, például Jordán Adélt, hogy eljöjjön?

• Adél nagyon kedves volt, ő maga ajánlkozott, amikor kiderült, hogy bekerültünk a Talentométeren az első tízbe a pop-rock kategóriában. Ahhoz, hogy az élő szereplés ugyanazt az élményt nyújtsa, amit a beküldött anyag, szükségünk volt még egy hangra, mert a stúdióban folyamatosan magam alá vokálozgattam. Adél – éppen jelen volt, amikor erről tűnődtem – feljánlotta a segítségét, és a nyárra mellénk szegődött.

• És ott is ragadt…

• Ott ragadt, de Adél – jó értelemben – kissé szeszélyes, jelenléte kiszámíthatatlan, általában nem tesszük tőle függővé, hogy egy koncert létrejöhet-e vagy sem. Inkább bónuszként, ráadásként jön.

• A legutóbbi lemezbemutató koncerteteken a Kuplungban úgy láttam, tetszik nektek, hogy beugrik, ha arra jár…

• Adél nagyon szeret énekelni és szerepelni, és mindkét műfaj lenyűgözően jól áll neki. Az éneklés közvetlenebb, elementárisabb élmény, a közönség a koncerteken elevenebb, mint egy színházban, nem kell iskolás fegyelmezettséggel ülni egy széksorban, óvatosan cukorkát bontogatni, visszafojtva köhögni, hanem lehet izzadtan, spiccesen csápolni a tömegben.

• Mennyire különbözik a Katona színpadán fellépő színész Tasnádi Bence a hétköznapok romkocsmás, Dürer-kertes, zenész Tasnádi Bencéjétől?

• Különbözik. A zenélő Tasnádi Bence sokkal felszabadultabb, főleg, ha eleget próbált előtte… A színész Tasnádi Bence egy alkalmazott, aki szereti, élvezi a munkáját és igyekszik legjobb tudása szerint elvégezni azt.

• Soha nem akadályozott zenészként, nyakadban a basszusgitárral az, hogy előtte két órával még egy egészen más karakter voltál a színházban?

• Nem, akivel ez megesik, az túl komolyan veszi magát.

• És te is így vagy ezzel? (mosolyog)

• Igyekszem nem komolyan venni magam.

• Ezzel védekezel vagy ez így alakult?

• Talán védekezés. Elég cinikus embernek tartom magam, kevés dolgot tudok komolyan venni az életben. A dédnagymamámmal – aki 96 évesen hunyt el – az utolsó pillanatig lehetett viccelődni: az egészségi állapotán, a halálán, mindenen, és ezt szeretettel tudtuk megtenni. Van, aki ezen biztosan megbotránkozna.

• A kollégákkal hogyan tudsz közösen így inspirálódni, mennyire vevők erre a hozzállásra?

• Természetesen felmérem, milyen helyzetben hogyan ildomos viselkedni. A cinizmus inkább a baráti társaságommal tanúsított magatartásra értendő. A színházban némileg másképp viselkedem, az egy munkahelyi környezet, noha mindenki őrült egy kicsit.

• Miért fordultál anno a színészmesterség felé?

• Közvetlenül a felvételi előtti hónapokban határoztam el végérvényesen, hogy színész leszek. Ebben volt családi inspiráció is, főleg hogy az édesapám szintén a szakmában tevékenykedik, illetve nem nagyon láttam más lehetőséget. Ha valami jobban érdekelt volna, akkor lehet, hogy nem lennék színész, de semmi sem érdekelt jobban a lehetséges szakok közül, hát felcsaptam színésznek. Emlékszem meglepett, hogy ezt felsőoktatási szinten tanítják.

• Ismered a mondást biztos: „Kapálni nem tudok, koldulni szégyellek, mit tegyek? Pap leszek!“ Van egyébként olyan belső vészjelzőrendszered, ami egy-egy karakter formálásod kapcsán meg tud szólalni benned, hogy na, rakjál még hozzá egy kis kakaót?

• A színpadi lét nagyon éles önreflexív állapot. Szerencsés, aki megfeledkezik magáról vagy képes teljesen más tudatállapotba kerülni, és kizárni mindenfajta zavaró tényezőt. Nagyon sok múlik a ritmuson, talán arra vagyok a legérzékenyebb, hogy milyen ütemben történnek a színpadon a dolgok. Ez a mesterség többnyire koncentráció kérdése, hogy az adott pillanatban mindig jelen legyek. A társakra figyelni olykor nehéz feladat, hogy valóban meghalljam a mondatokat a színpadon. Hiszen a partnerem megszólalásából következik az, amit mondok. Nem a saját szövegem a lényeg. Az Olaszliszkaiban például, a bírósági jelenetekben sokat hallgatok, ezért különösen fontos, hogy ellazuljak és befogadjam azokat a gondolatokat, melyek a fejem fölött röpködnek.

• Hogyan építesz fel egy karaktert? Létezik valamilyen begyakorolt metódusod erre?

• Többfajta módszer van, és nem mindegyik szerephez passzol ugyanaz a módszer. Más egy epizódszerepet játszani, és más főszerepet játszani. Mindig van a történetnek központi alakja, van a történetnek egy abszolút igazsága. A Fényevőkben, a háztulajdonos fia kretén, pökhendi, elviselhetetlen figura. Azt állítják róla a színpadon – Pálmai Anna mondja a szövegkönyv szerint –, hogy „döbbenetesen irritáló egy alak”, s mivel Pálmai Anna az egyik főszereplő, vele az igazság, így hát meg kell felelnem ennek a minősítésnek. Természetesen a karakterem nem tartja magát irritálónak, mert ha annak tartaná magát, akkor valószínűleg nem lenne az. Ezeket a karaktereket távolabb esőnek érzem a személyiségemtől, ilyenkor nem magamból indulok ki, hanem megpróbálom kitalálni, hogy a szerep, kinek felel meg a valóságban.

• Ezek szerint lélekben annyira ellenálltál, hogy igazából tényleg nem vagy irritáló figura, sokkal inkább valami nagyon egyedi alak?

• Igyekszem pontos lenni, ezt értékeli a néző, mert valamit felismer, vagy valami reveláció képződik ezekben a pillanatokban, amikor Misa megjelenik.

• És ha valamin nevetünk, az annak a jele, hogy valamivel azonosulni tudtunk... Amúgy az elmúlt két évadból melyik az a karakter, amelyikkel a legkönnyebb volt „összebarátkoznotok“?

• A Fényevők karakterére nagyon nehezen találtam rá, viszont könnyebb játszani, Az Olaszliszkaira meg nagyon hamar rátaláltam, de nehezebb játszani.

• Miért is?

• Az Olaszliszkainál azt éreztem – a tájszólás ellenére, meg annak dacára, hogy nem öltem embert –, hogy maximálisan azonosulni tudok a cigányfiúval, de pont ezért lelkileg jobban megvisel. A Fényevők karakterénél úgy éreztem, kicsit homályos előttem ki is ez a fazon, de tudtam, hogy nincs közös bennünk, és úgy próbáltam – ilyenkor példákat keresek az életemből –, hogy összegyúrtam három srácból, akiket ismerek. Visszaemlékeztem, hogy vannak olyan emberek, akik nem észlelik, ha ugratják őket. Annyira nagy az egójuk, hogy nem veszik a lapot, ha valaki finom szarkazmussal odamond nekik. Például az Ervinnel közös jelenetben, amikor rákérdez a lábrángásra, ha én állnék ott, fölfognám, hogy ez a fickó engem kóstolgat. Ez a karakter viszont nem veszi észre. Megkérdezheted, „Mondja csak fiatalember, magának miért rángatózik a lába?”, de nem lát a kérdés mögé. Ez a figura tulajdonképpen debil, akinek mindig mindent a feneke alá toltak, mindig megdicsérték, akármilyen hülye volt, ezért felnőtt korára egy elkényeztetett, hiperaktív hólyag lett belőle.

• Mire vagy nagyon büszke a 2015-ös évben, vagy épp mi az, amit ha lehetne, másképp csinálnál?

• Ha lenne idő, egy kicsit foglalkoznék még az albummal, mert alig négy nap alatt rögzítettük. Ha úgy vesszük, ezt másképp csinálnám – habár a karácsonyi manónak már megköszöntem.

• Fontos ma Magyarországon a színházzal foglalkozni? Mi az, amit a színház ma úgy tud adni, amit más nem?

• Nem vagyok meggyőződve arról, hogy a színház tud olyasmit adni, amit más nem. Rengetegen boldogan élnek színház nélkül, s ha mégis betévednek egy színházba, hidegen hagyja őket, amit látnak.

• Téged ez zavar?

• Nem, mert azt gondolom, hogy a film is egyfajta színház. Egy jó film esetében ugyanúgy létrejön a katarzis, ami régen a színház sajátsága volt. A színház hasonló veszteségeken megy keresztül, amióta létezik film, mint a festészet a fotó megjelenése után. Hanyagolva van. Bár a Katona nagyon eredményesen fáradozik azon, hogy estéről-estére megtöltse a nézőterét. Nyilván a színház sokkal nagyobb népszerűségnek örvendene, ha nem léteznének letölthető sorozatok, meg 3D-s mozifilmek, de ezt normálisnak tartom, inkább azon gondolkodom, hogyan lehetne felvenni a versenyt.

• Mik a terveid az évad végéig?

• Az Ahogy tetszik-et fogjuk próbálni Kovács D. Danival, utána pedig az Emilia Galottit Fehér Balázs Benővel, mindkettőt a Kamrában.

• Nem várható semmi a színházon kívül?

• Időm se volna rá, de nem bánom. A színház különben szereti megszűrni, hova engedi ki a színészeit. Akár egy futballcsapatnál: nem lehet egy-egy meccs erejéig az ellenfél színeiben szórni a gólokat. Ez elfogadható.

• Igaz, de mégis legtöbbször a Katona társulati tagjaival találkozunk a reklámokban, tévésorozatokban. Nincs még egy olyan társulat pesti viszonylatban, amelyik ilyen nagy arányban „képviseltetné“ magát máshol is.

• Az előbb egy másik színházi intézménybeli elfoglaltságra gondoltam, de amit egy színházban nem lehet megtenni, azt megengedik, ha tudják nélkülözni az embert az adott időszakra. Az UNICEF arca lehet bárki, meg reklámot, filmet is vállalhat, hiszen arra nem formál kizárólagosságot a színház. Azt nem szeretnék, ha a társulatból valakinek egy másik színházzal fonódna össze a neve, holott a Katona társulatának a tagja.

• Mi az a cél, amit megugrandóként tűztél magad elé 2016-ra? Mi az, amire majd azt szeretnéd büszkén mondani jövő ilyenkor: “Hát ideértem!

• Tagcserék voltak a zenekarban, szeretnék egy megszilárduló formációt, szeretném ha ez a felállás már vaskosan tudna koncertezni, illetve jó lenne, ha jövő nyáron is fel tudnánk venni egy új albumot – az szép lenne. A színházi alakítás nagyon illékony, eljátszom és kész, már nem én vagyok, már nem az enyém. Kamaszkoromtól kezdve az volt a vágyam, hogy valami kézzel fogható dolgot alkothassak. A színészet a pillanat művészete, de a zeneírásban van valami, ami nem szűnik meg a halálommal.

Csatádi Gábor