Fantasy-akcióthriller, kis túlzásokkal

A szikrákkal megspékelt csatajelenektől sem mentes a Haramiák, Kovács D. Dániel rendezése a Pesti Színházban – majdnem tökéletes. Az azonban nagy kérdés marad, hogy formai bravúrjai nem válnak-e hosszú távon a tartalom rovására.
Eredeti bemutatóján az akkor huszonhárom éves Schiller első darabja, a Haramiák, botrányos sikert aratott, egyesek rögtön a német Shakespeare-ként kezdték emlegetni. Ennek kapcsán érdemes belegondolni, hogy amíg Shakespeare nevét és műveinek egy részét befogadta – és részben már el is koptatta – egyfajta populáris kánon igénye, addig Schiller neve és munkássága közel sem lett ennyire közkeletű, pedig a hasonlóság témák és karakterek terén valóban szembeötlő. A különbségeket leginkább az idő okozza: az a nagyjából kétszáz év, amely kettejük élete között feszül. Eszközeik ettől részben mások, Schiller karaktereinek lelki őrlődése egy kevéssel árnyaltabb, bonyolultabb. Valahogy pont úgy van különbség kettejük között, mint a Vígszínház (és a Pesti Színház) klasszikusabb arca és elmúlt pár éve között. Eszenyi Enikő mostanában feltűnően teret enged színházában a fiatalabb generációnak. Ennek a törekvésnek az eredménye Kovács D. Dániel Haramiák-rendezése is a Pesti Színházban.

Franz Moor (Orosz Ákos) klasszikus III. Richárd-figura, aki elhatározza, hogy gazember lesz, hogy apja (Seress Zoltán) teljes vagyonát a magáénak tudhassa. Minden igyekezete ellenére nem teljesen számol azonban testvére, az időközben haramiává lett és fosztogató életmódot folytató Karl (Király Dániel) felbukkanásával. Míg egyikük a hatalomvágyába őrül bele, másikuk a bűntudata felismerésébe, amelyben nagy szerepe van közös szerelmüknek, Amáliának (Bach Kata) is. Franz valamivel klasszikusabb karakteréhez klasszikusabb játékstílus társul: Orosz Ákos grimaszokat vág, és amikor fényt kér, hogy így közvetlenebb módon beszéljen a közönséghez, jelenléte akkor is végig kőszínházi marad, hangsúlya enyhén teátrális, de épp csak annyira, mintha egy szónok politikai beszédet intézne hallgatóságához. Mindez szépen összepasszol Farnz aljas, tervét leplezni próbáló természetével. Karl karaktere ennél egy fokkal bonyolultabb: egy, az eszméi és az érzései között nagyon komolyan őrlődő figura ő.

Mert Kovács D. Dánielnek nem volt elég az akcióthriller: ezt tovább vitte egy olyan típusú fantasyfilmes világba, amely a színpadon – különösen egy kőszínház színpadán – meglehetősen kettős érzéseket kelt. Szépek és látványosak ugyan a Johnny Cash zenéjére bánatosan fel-felpattanó szikrák a haramiák tőreiből, kifejezve a bennük rejlő erőt.Viszont ezzel egy olyan mesevilágba távolíthatják Schiller történetét, amely az első állomása egy olyan iránynak, amelyet követve már Shakespeare legnagyobb klasszikusai is kiüresedtek.

Kovács D. rendezésében és Király Dániel játékában azonban őrlődése szinte teljesen eltűnik. Király Dániel nem árnyalja a karaktert, már első megjelenésekor olyan meggyőző erővel magyarázza haramia-létének okait, hogy biztosak lehetünk benne: nem fog visszatérni semmiféle jó útra. Amikor az utolsó felvonásban az Karl leszúrja egykori szerelmét, Amáliát, akkor ennek lassú tempója is inkább csak pontos dramaturgiai hatásként értelmezhető, mintsem a színészi játék árnyaltságaként.Karl Moor itt előre felismerhetően pont olyan gonosz és elvakult, mint testvére. Nem csoda hát, hogy a karakter tragédiája némiképp máshogy alakul, mint ahogy azt Schiller megírta anno.

A fent említett módosításon kívül nem igazán nyúltak bele a darab cselekményébe, cserébe viszont kapott egy ízig-vérig mai, friss fordítást, amelyben minden kellően mocskos és sötét. Franz Moor még aljasabb, a haramiák beszélgetése – például nők megerőszakolásáról – még kegyetlenebb, összességében helyenként már-már egy akcióthriller hangvételét súrolják (fordítók: Hevesi Judit, Cziglényi Boglárka). Az akcióthriller hangulatát a végig sötét, minimalista díszlet is tökéletesen árasztja magából. Beleértve az előadás alatt végig a háttérben elhelyezkedő, egyre növekvő tükröt is, amely a feszültség fokozásának az egyik leghatásosabb eszköze (díszlet: Horváth Jenny). Ami ebből a feszültségből időnként többet vesz el, mint amennyit kellene, az bizony nem más, mint az előadás formatárának helyenkénti túlzó öniróniája és erőltetettsége.
Mert Kovács D. Dánielnek nem volt elég az akcióthriller: ezt tovább vitte egy olyan típusú fantasyfilmes világba, amely a színpadon – különösen egy kőszínház színpadán – meglehetősen kettős érzéseket kelt. Szépek és látványosak ugyan a Johnny Cash zenéjére bánatosan fel-felpattanó szikrák a haramiák tőreiből, kifejezve a bennük rejlő erőt.Viszont ezzel egy olyan mesevilágba távolíthatják Schiller – amúgy rendkívül aktuális és tanulságos – történetét, amely az első állomása egy olyan iránynak, amelyet követve már Shakespeare legnagyobb klasszikusai is kiüresedtek.

A Haramiákban ezeknek a fantazmagórikus megoldásoknak az eltávolító hatása legtöbbször nem bántóan túlzó, bár például a koporsóból előbújó láthatatlan kutyák ötlete már igen erősen súrolja azt. A kevesebb néha még mindig több lenne. Összességében azonban elmondható, hogy a Haramiák egy ígéretes rendezés egy kőszínház színpadán, finomodni és kiforrni pedig még bőven van ideje, ha megkapja a kellő bizalmat. És úgy néz ki, Eszenyi Enikőtől megkapja.