Csúcsra járatni a drámai szituációt – interjú Pass Andreával

Pár napja a Jurányi kávézóban beszélgettünk Pass Andreával a készülő darabjáról, a Napraforgóról. Aminek kapcsán persze szóba került a darabírás, a színház és a fiatalok viszonya és a provokatív színház jótékony volta….

• Most, pár nappal a premier előtt, hol tartotok?

• Jól állunk. Ugyanakkor változtatni kellett a darabon, ami nem baj, mert remélem, hogy megtaláltuk a megoldást. Akkor lenne gond, ha nem tudnánk, hogy merre tovább. Szóval van dolgunk bőven, de remélem, jó lesz.

• Lényegében kellett a koncepció egészén változtatni?

• Nem, de mivel a darab közepe tájékán van egy drámai csúcspont, azon kellett sokat dolgoznunk, hogy azután is tudjon „felfelé” építkezni a történet, így a szövegbe is bele kellett nyúlnom. Az viszont csak a bemutatón derül ki, hogy a dráma valóban képes-e egy magasabb pontra érni az előadás végére, én most nagyon bizakodó vagyok.

• Mit preferálsz inkább? Azt, hogy kész szöveggel próbáltok vagy inkább azt, hogy mindent a próbafolyamat ideje alatt hoztok majd létre?

• Egyértelműen a kész szöveget. Egyrészt nem is férne bele egy ilyenfajta keresgélés abba a szűk próbaidőszakba, amiben általában készülnek az előadásaim a színészegyeztetés nehézségei miatt. Másrészt nekem az biztonságot jelent, ha egy megírt darabot adhatok a színész kezébe, és azt ő úgy vállalja el, hogy “én szeretném ezt a szerepet, ebben a történetben részt akarok venni”. Így is fel fognak merülni problémák a darabbal kapcsolatban, mint ahogyan most is. Ám az egy nagyon-nagyon megnyugtató érzés, amikor úgy tudok elkezdeni egy próbafolyamatot, hogy mindenki szívvel-lélekkel vállalta, és nem csak azért, mert ez egy következő meló vagy csak azért, mert én megkértem, hanem, mert “igen, tetszik ez a szerep, el akarom játszani”.
  
  

  fotó: Mihalicz Máté

• Gondolom, ez nem azt jelenti, hogy semmiféle imprózásnak nincs helye a próbafolyamat alatt?

• Én nem imprózásnak hívnám, mert nem azt kérem a színésztől, hogy most itt improvizálj valamit, hanem az szokott történni, hogy a színész elkezdi játszani a szerepét és egyszer csak beszúr a szövegébe egy mondatot, amit vagy megtartunk, vagy nem. Spontán, teljesen őszintén kikívánkozik belőle valami, ilyen értelemben gazdagodik, gyarapszik a szöveg.

• Feszélyezne, nem éreznéd magadat kellőképpen biztonságban, ha huzamosabb ideig impróvizálva zajlanának az előadások?

• Próbáltam ezt én is, de az én kezeim között nem olyan hatékony ez a dolog, mint amikor tudom előre azt, hogy mit akarok, olyankor sokkal eredményesebben tudok dolgozni. Van, aki pont az impró jellegű dolgokban erős, és van, aki meg abban, hogy mögé áll egy történetnek és vezeti a színészt. Az a fajta színházcsinálás, hogy imprók alapján születik meg egy előadás, nem az én területem. Biztos menne, de nem igazán érdekel. Szeretek darabot írni és az mindig egy óriási élmény, amikor az általam írt szerepeket egyszer csak életre keltik a színészek. Nekem ez nagyobb élvezetet okoz annál, minthogy bedobok egy szituációt és akkor erre most hozzatok valamit, az nem annyira villanyoz fel.

Azt nem hiszem, hogy ha majd megnézi valaki az előadást, azután jobban fog bánni a gyerekével. Ha valaki esetleg szenvedett egy ilyen típusú embertől életében, mint ez az anya, és látja ezt a figurát kívülről, talán a probléma feldolgozásában segíthet valamit az előadás. De egyébként azért írtam meg ezt a történetet, mert egyszerűen izgalmasnak tűnt ezzel a témával foglalkozni, a karakterek is inspirálóak voltak. Meg akartam írni ezt a sztorit, szóval ennek nagyon önző oka volt. Remélem, hogy jó előadást tudunk belőle csinálni, ha már ezzel együtt is kell élnem…

• Ha már a darabírásnál tartunk, a 10-12 év körüli gyerekek ki nem mondott, át nem beszélt problematikája gyakori nehézség körülötted?

• A Napraforgóban nagyon fontos az anya figurája, aki pszichés betegségekben szenved és ezt a férje, mivel nem akar balhét, leginkább ráhagyja, aminek az lesz a vége, hogy elszabadul a pokol. Aki olvasta ezt a darabot, akik dolgoznak benne színészek, szinte mindenkinek volt egy ilyen figura az életében, ha nem is a közvetlen családi berkekben. Azt gondolom, hogy a közönség erre a figurára rá fog ismerni. Még akkor is, ha a nézőknek az ismerősei, rokonai között nincs is ennyire beteg ember. Ilyen tekintetben ez nem egy extrém figura. Viszont ha a viselkedésére gondolunk, ilyen karaktert még nem igazán láttunk színpadon.
• A személyes érintettségen túl, számodra miért fontos ennek a figurának a megmutatása?      
• A személyes érintettségem miatt legszívesebben nem is írtam volna meg. Hozzáteszem, nem az anyukámról szól, Ő egy fantasztikus édesanya. A környezetemben több olyan ember is él, vagy legalábbis sok tekintetben hasonló, mint a darabbéli anya. Az ő és a kislánya viszonya nagyon fontos a történetben. A gyereknevelésben nem kell feltétlenül óriási hibákat elkövetni ahhoz, hogy ezek aztán beépüljenek a gyerekek személyiségébe. Engem mindig elszomorít, amikor azt látom, hogy egy felnőtt túl sok mindent megenged magának a kisebbel, a gyengébbel szemben, mert úgy érzi, hogy vele megteheti. És azért érzi úgy, mert az a gyerek éhezik az ő szeretetére. A gyerekek a szeretetért cserébe nagyon sok mindent elnéznek a szüleiknek. De csak egy darabig, erre viszont nem gondolnak a felnőttek. Azt hiszem, hogy színpadon – ráadásul egy ilyen helyzetben, mint amiben én megmutatom ezt a viszonyt – ez megrázó lehet.

• A te olvasatodban ennek a problémakörnek a feldolgozásához, megoldásához mi az, amit hozzá tud tenni egy színpadi feldolgozás?

• Azt nem hiszem, hogy ha majd megnézi valaki az előadást, azután jobban fog bánni a gyerekével. Ha valaki esetleg szenvedett egy ilyen típusú embertől életében, mint ez az anya, és látja ezt a figurát kívülről, talán a probléma feldolgozásában segíthet valamit az előadás. De egyébként azért írtam meg ezt a történetet, mert egyszerűen izgalmasnak tűnt ezzel a témával foglalkozni, a karakterek is inspirálóak voltak. Meg akartam írni ezt a sztorit, szóval ennek nagyon önző oka volt. Remélem, hogy jó előadást tudunk belőle csinálni, ha már ezzel együtt is kell élnem…
  
  

  fotó: Mihalicz Máté

• Mindezek előzményeként a színházi neveléses múltad mit ad, mit adhat ehhez hozzá?

• Egyrészt a figyelmem a fiatal generációra, – tök érdekes, pont most gondolkoztam ezen, hogy persze vannak olyan drámák, amikben megjelennek gyerekszereplők, de olyanok, amikben megmutatkozik a gyerekek világa, az azért elég ritka, nem? Egyébként a gyerekeken keresztül nagyon jól lehet reflektálni a felnőttekre, megmutatni őket egy másfajta perspektívából, és ilyen módon árnyalni az ő karaktereiket.

• Számodra a gyermek-felnőtt viszonyban a színház mennyire tud segíteni?

• Nagyon hatékony eszköz lehet. Ha a szülők mondjuk a korábbi előadásaimra, a Más nem történtre vagy az Újvilágra a kamasz gyerekeikkel jönnének el, akkor tudnának utána beszélgetni az általunk felvetett problémákról, és amiket egyébként egy szülő magától nem hozna elő, vagy ha igen, a gyerek könnyen leintené, hogy ne prédikáljon neki. A színház ebben tudna segíteni. A Más nem történt esetében, nagyon sokszor volt olyan – ez a darab ugye az iskolán belüli szexuális zaklatásról szól – hogy a szülők elhozták az előadásra a kamasz gyerekeiket. Az Újvilágnál ez ritkábban fordul elő, pedig ilyen értelemben az előadás olyan lehetne, mint egy híd a szülő és gyereke között.

Muszáj őket provokálni magával a színházzal, a történettel, hogy egyszer csak elkezdjenek gondolkodni valamin, amin nem szoktak. 

• Mi jut az eszedbe a te olvasatodban, ha azt hallod, hogy a színház interaktív?

• Az én esetemben csak annyira interaktív a színház, – az ifjúsági darabjaimat tekintve – hogy az előadásokat követi egy drámafoglalkozás. Ezen hozzászólhatnak a diákok a látottakhoz, akár szerepbe is léphetnek, folytathatják a történetet. Ha abból indulok ki, hogy én nézőként mit szeretek, akkor az az, amikor belefeledkezhetek egy történetbe, visz magával, végig mehetek egy folyamaton. Ezért sem törekszem interaktív dolgokra. Lehet, hogy egyszer eljutok odáig, hogy megunom azt, hogy klasszikus értelemben vett színházi formákban gondolkozzam. De szerintem egy jó történetet megírni mindig nagy kihívás.

• Számodra mi az igazi kihívása megírásban?

• Minden anyagnál más. Az igazi feladat az az, hogy tudjak mesélni. Tehát nem az történik, hogy epizódokat mutatok vagy variációkat egy témára, hanem egy adott történetet, ami magával tudja ragadni a nézőt és el tudja juttatni A-ból B-be. Ennek nem is tudok feltétlenül megfelelni, de törekszem rá nagyon.

• Nálad hol kezdődik a provokáció?

• Bár szoktuk ezt a kifejezést használni a színházi nevelésen belül is, de mi inkább azt értjük alatta, vagy az a cél, hogy a nézőket kimozdítsuk a komfortzónájukból. Az Újvilág utáni beszélgetéseken azt szoktam tapasztalni, hogy a középiskolásokat többnyire nem érdekli a politika. Muszáj őket provokálni magával a színházzal, a történettel, hogy egyszer csak elkezdjenek gondolkodni valamin, amin nem szoktak. A Más nem történtnél pedig már azzal is provokáljuk a nézőket, hogy tabu témát feszegetünk, mégpedig olyan módon, hogy a diákok megismernek egy tanárt, aki nagyon szimpatikus, majd egyszer csak látnak egy jelenetet, amelyben ez a tanár átlép egy határt. Ilyenkor nyilván a meglepetés erejével operálok, tehát a provokáció a meglepetés által jön létre. Az én előadásaim esetében egy picit erős szó a provokáció, de én ezt értem alatta.

• Számodra a hatékony színház provokál? – akármilyen értelemben is használva itt ezt a szót.

• Igen, biztos, hogy bátor. Új dolgok jutnak róla eszembe, tartalmilag, formailag is. És olyan témához nyúl, ami tabu, egy sor ilyen van a mai napig is.
  
  

  fotó: Mihalicz Máté

• Mennyire érzed hatékonynak ezt a fajta interaktív hatni akarást, provokálást?

• Az interakció tud jól is működni, láttam már rá példát, de nagyon jól kell csinálni, hogy ne legyen bántó, tolakodó, kellemetlen, de abszolút hiszek benne.

• Hogyan lehet egy rendezéssel, egy előadással elérni mindezt?

• Csakis egy olyan történettel, ami képes hatni az érzelmekre, és amit nyilván meg kell erősíteni aztán a rendezéssel is. Ha a darabban van potenciál, hogy majd érzelmileg megérinti a nézőt, onnantól az a nagy munka, hogy a színész és a rendező is azon dolgozzon, hogy a történet drámai szituációit csúcsra járassa. Ilyen értelemben nincs szükség interakcióra, mert a színház maga végzi el azt, amit a nyitottabb formákban a résztvevők bevonása.

Ha a darabban van potenciál, hogy majd érzelmileg megérinti a nézőt, onnantól az a nagy munka, hogy a színész és a rendező is azon dolgozzon, hogy a történet drámai szituációit csúcsra járassa. Ilyen értelemben nincs szükség interakcióra, mert a színház maga végzi el azt, amit a nyitottabb formákban a résztvevők bevonása.

• Szerinted szüksége van ma a színháznak ilyen fajta csúcsra járatására? Az ingerküszöb ma magasabban van?

• Igen, mindenképpen. Egyrészt a magyar színházi viszonylatban azt azért kijelenthetjük, hogy nagyon sok jó előadás születik. Persze kevésbé jókra is van példa, de szerintem azért itt a nagy színházrendezőink elég magasra tették a lécet. Másrészt viszont a fiatalabb generáció már olyan filmeken edződött, amelyekben nagyon fel van tolva az ingerküszöb. Főleg a diákokon, a kamaszokon érzem ezt. Elbírnak ők nagyon sok mindent, nem kell finomkodni.

• Gondolom, igénylik is, hisz arra vannak trenírozva, hogy toljad, toljad, különben otthagyjuk!

• Igen, abszolút. Ha figyelünk rájuk, az ő visszajelzéseikből nagyon sokat lehet tanulni, például azt is, hogy „tolni kell”.

• Mitől tudna a magyar színházi élet egyre inkább ingerküszöb-követőbb lenni, amelytől már majd ő szabhatná meg azt a bizonyos ingerküszöböt?

• Szerintem nagyon nyitottnak kell lenni. Látni kell egymás előadásait,– nekem is többet kéne színházba járni egyébként, rengeteg filmet kell nézni, főleg sorozatokat, mert azokban sokszor árnyaltabbak a figurák, másrész viszonylag rövid idő alatt, egy epizódba sűrítve történnek meg az adott drámai fordulatok. A fiatalok felé is nyitni kell. Szóval haladni kell a korral, ami nem könnyű, mert minden sokkal gyorsabban változik. Ez nagyon bénán hangzik, de szerintem ez a titka.

Csatádi Gábor