Több mint harminc éve, 1985. november 12-én mutatta be az Operaház Szergej Prokofjev 1935-ben írt balett szvitjét, a Rómeó és Júliát, amelyet kis kihagyás után újra műsorra tűztek, hogy látva láthassuk: Seregi László színpompás, színházszerű rendezésén az idő képtelen fogást találni.

Seregiről már annak idején is azt mondták, pályát tévesztett koreográfus, hiszen olyannyira színháziasan rendez, hogy bátran otthagyhatná a balettot. Szerencsére nem tette, és utolsó nagy alkotói hullámában három Shakespeare-darabot is színpadra álmodott: a szóban forgó Rómeó és Júlia mellett a Szentivánéji álmot és a Makrancos Katát is. Bár nehéz válogatni a nagy sikerek közül, talán megkockáztatjuk azt mondani, a szerelemszimbólum Rómeó és Júlia lett mind közül a legnépszerűbb. Ezen nem is csodálkozhatunk, noha ebben a sikerben nem csupán a történet örökérvényű igazságai és tragédiába növekvő szomorúságai játszottak szerepet, de nagy mértékben közreműködtek.

fotó: Nagy Attila

fotó: Nagy Attila

Vágó Nelly szemet gyönyörködtető, korhű, mégis mai erotikát sugárzó jelmezei, és Forray Gábor díszletei, amelyek klasszikusak ugyan, mégis avantgárdnak hatnak: a Globe színház képével induló és záruló előadás “színház a színházban” kerete, a finom megvilágítások – amelyek a mai technikának köszönhetően még rafináltabb fényekbe burkolják a díszleteket, s különösen Máb táncát festik olyan smaragdzöldre, hogy azt még Óz, a nagy varázsló is megirígyelhette volna. És akkor még nem is említtem a finoman le-, majd felsikló erkélyt a híres jelenetből. De ismétlem, nincs miért meglepődnünk, még Óz is megértené, hogy itt nem egy, hanem rögtön három varázsló is bábáskodott az előadás születésekor, Seregi mellett Vágó Nelly és Forray Gábor is.

Seregiről a 80-as években azt írták, hogy humort vitt az előadásba, ahogy Shakespeare is itt-ott laza hanggal igyekszik oldani a vérben bő tragédia feszültségét. Mára az a humor kissé halványult, a piaci nagy csatát egyes rendezők néha egészen viccesre koreografálják, de Seregi Lászlónál ez egy komoly ütközet, mintha színesben elevenedne meg egy ötvenes évekbeli fekete-fehér Gérard Philippe-film látványos kardozós jelenete, amelyben a francia rémesen fiatalon meghalt egykori hatalmas kedvence ugrált ide-oda villámkardjával a kezében, és a végén persze, hogy mindig övé lett a világszép Gina Lollobrigida.

A balett harci jelenete egészen komolyan veszi önmagát, és mi sem tudjuk másképp venni: izgulni kezdek a szerplőként, noha ki ne ismerné a történetet, aki az Operaház előadására beül, s ez az igazi tehetség, amikor még az ismertet is egy időre kiszámíthatatlanná teszi. Jó balett azonban – koreográfia ide vagy oda – nincs jó táncosok nélkül. Itt azonban Seregi álmát nagy kaliberű művészek váltják valóságra: a rutinos és nagy balettmúltat összegyűjtött Bajári Levente dühöngő Capuletje példaértékű, Majoros Balázs, mint Mercutio, és Kekalo Iurii mint Tybalt őrült párviadala egy modern akciófilmbe is beillene, a Rómeót játszó Leblanc Gergely bosszúja gyors és kegyetlen, szinte szemmel követhetetlenül pörgő tánca lélegzeteket állít el. Máb királynőjének álomjelenetei pedig annyira illékonyak, annyira álomszerűek, hogy amikor eltűnik, szinte úgy érezzük, felébredünk, hiszen ilyen szépet csakis álmodhattunk, pedig nem, s aki nem hiszi, nézze meg még egyszer, megint ott lesz az álom, ugyanúgy, sejtelemszerűen, de teljesen valóságosan mégis.

fotó: Nagy Attila

fotó: Nagy Attila

Leblanc Gergely annyira hősszerelmes, annyira drámai, annyira veszettül dühös és a végén annyira elveszettül tragikus,

hogy kissé árnyékba borítja Felméry Lili szende, ámde céltudatos, eltökélt és remek haláljelenetet eljátszó Júliáját. Ez nagy dicséret a kritikus részéről, ugyanis a haláljelenetek koreográfiája mind a balettokban, mind az operákban hajlamos a túlzásokra, minek következtében épp azt veszti el, ami a legfontosabb lenne: a drámaiságot. Itt azonban ilyen nem történik, a szereplők mértéktartó teatralitással, – ha mondhatni ilyet – már-már követendő eleganciával halnak meg.

Nem hagyhatjuk említés nélkül a haláljelenet bemutatását: a kápolnából szempillantás alatt hálószobává alakuló szín fokozatosan elsötétül, és monumentális kriptává változik, Wagner-operákban találkozni ilyetén magasztossággal, de vaskos és nagy hangú Brünhildék helyett törékeny Júlia hanyatlik tőrrel a szívében halott Rómeójára, Wagner ez a javából, hiszen nem más ez, mint balettistenek alkonya, és örök éjszakája.
A következő előadásig.