Az összes szart mással kellene lenyeletni?

Ennek úgyis, olyan jó nagy, negyedszázados hagyománya van erre mifelénk. Főleg akkor találunk könnyen pusztába kiűzhető kecskebakot ehhez, mikor a kommunista időszak ügynökügyei kerülnek elő. Ebben, kár lenne tagadni, hihetetlen profizmusra tettünk szert. Máté Gábor a Katona Sufnijában jó érzékkel tenyerelt bele ebbe az általunk összehordott fekália halomba a Bihari előadással. Ménes Attila Tar Sándorról írt darabjából rendezett egyfelvonásosában menthetetlenül, torokszorítóan összezárnak minket a nagy, kollektív, nemzeti közelmúltunkkal – ám pont erre és így van szükségünk.

A Sufni játéktere önmagából adódóan kicsi, azonban lehet ezt még tovább fokozni – sikeresen. A pici játéktérben egy még kisebb, natúran hagyott, furnérlapokból épített, háromfalú, két ajtóval ellátott dobozszobával (díszlet-jelmez: Kálmán Eszter), ahol az író, Sándor (Mészáros Béla) hatvanévnyi életének, filmkockaszerűen lepergő epizódjait újrajátszák nekünk. Ez a kockányi tér, – melyben mindig a játszók rendezik át a jelenetek között a teret – egyszerre kiemel, hangsúlyoz és elrejt – bezár önmagába. Jó érzékű, értő, arány-érzékkel létrehívott, kettős játék ez. Mert egyidejűleg és egyszerre: intimitásába vonva, megértően takargatva elrejti – másrész viszont pont ezáltal ki is emeli, be is keretezi azt, amiről beszél. Nem piedesztára állít, nem állatorvosi lóként bemutat. Nem, mert nem megmutatni akar, hanem szembesíteni. Végre-valahára önmagunkkal.

Mészéros Béla Sándora pokróc alatt kuporog, reszket. Alkoholittas, begyógyszerezett viziójában megjelenik az időközben autóbalesetben elhunyt, fehérbe öltözött szeretője (Dér Zsolt e.h.), aki oly ragaszkodóan, macskákat megszégyenítő hajlékonysággal tekeredik Sándor köré, hogy abból már érteni, érezni, hogy a szerelmes lelkeknek nincsen nemük, tehát teljesen hiábavaló fennakadni két azonos nemű egymás iránti szép, finom vonzalmán. Bármennyire szorong és titkolná is ezt Sándor – legfőképp önmaga előtt. Mészáros Béla már az első jelenetekben, még jóval a titkosszolgálati beszervezése előtt, tapinthatóan, bőrünkön érezhetően adja vissza a hithű kommunista lélekmélyről jövő, szorongó karakterét. Abból nem csak egy író, értelmiségi belső vívódásai nyernek számunkra elemi erejű, kézzel foghatóságot – hanem abban magának a korszaknak, a mindentől és mindenkitől, a betegességig fajuló rettegése is ott lüktet. Ritkán látni ennyire ösztönösen, áttetszően elénk állított, már az alapvonásaiban az egész előadás légkörét is tűpontosan érzékeltetni képes játékot. Etalon számba menő és palackozandó, a későbbi korok színészmesterség kurzusaira.

Aztán pár pillanattal később ez a furnérkocka munkásszálló szobájaként funkcionál már, ahol a pár évtizeddel fiatalabb Sándor ébredezik szeretője oldalán. Persze most is a totálisan szorongó, ezért a kapcsolatból menekülni akaró Sándort látjuk viszont. Aki mellett Dér Zsolt, a testével-lelkével őszintén Sándorhoz ragaszkodó, fiú-szeretőként – még élesebb kontraszttal, könnyed pontossággal és ösztönös tehetséggel – adja vissza a lelkeknek a nemektől független, egymás iránt lángolni képes vágyódását. Főleg egy olyan közegben, ahol aztán sorra érkeznek a melós társak (Kovács Lehel, Takátsy Péter)

Ám ezt a szocialista önkény-terrort van még hova, tovább fokozni. Pelsőczy Réka Szabadosi Annuskája zsírtól, víztől hátrafésült, tenyeres-talpas, a felettesei árnyékában keménykedő rendőrnője: unikum. Karaktere – ahogy egyik pillanatban még mocskos buzizik, a következőben pedig már kedélyes szívélyességel együtt pálinkázik az időközben megzsarolt, megfélemlített és ügynöknek beszervezett Sándorral – az maga a rothadó, végnapjaiban is fennhéjjázni képes, álszent diktatúra. Önmagában, egy darabból kifaragva.

Tele fusztrált, meg -és kielégítetlen szexualitással, ahol Takátsy Péter kezében még a számára tányérul szolgáló nyeleslábas nyele is, egy könnyedén önkielégítő mozdulatsorért kiálltó fallosz lesz. Jó ritmikával, egymásra hangolt, egymást könnyedén húzni kész kollégista idillnek a szép összjátéka négyüknek ez a közös jelenete. Csak méginkább erősíti mindezt, hogy a hetero -és homoszexualitás egy tőről fakad, amelyek között csak az elvágólagos prüdéria egyre feszengőbb görcsössége szeretne demarkációs vonalat húzni – értelmetlenül és álszent módon – mindhiába. Takátsy Péter aztán csak tovább fokozza Tariska elvtársként, – mint látens homoxeszuális – ezt a álprűd terrort, ahol persze a rosszul záródó iroda ajtóval sem a titkárnő (Pelsőczy Réka) sem pedig más nem bír. Megmutatva ennek a semennyire sem titkos, sehogy sem működő államrendnek a csak az efféle abszurddal visszaadható mintázatát.

Aztán ismét egy újabb jelenet, egy csattanás és Sándor a földön, félholtra verten, csontját törötten. Nem kell ehhez vér, ruha szakadás, festett monokli. Mészáros Béla intenzív, ritkán látott színpadi jelenléttel eléri, hogy nekem jobban fájjon a rúgás, taposás, a rendőrségi ütlegek számlálhatatlan testi kínja, mint neki. Kovács Lehel bő gatyás, minden nálánál alacsonyabb rendűnek-rangúnak tartottat lesajnálni kész, félművelt rendőre maga a szocializmus. Minden packázásával, rettegésben tartani kész fintorával együtt. Bár érezni, hogy a figura megformálásában – teljesen érthetően – több van az elmesélt, másodkézből kapott-hallott élményanyagból, mint a belülről hozott, személyes átéltségből.

Ám ezt a szocialista önkény-terrort van még hova, tovább fokozni. Pelsőczy Réka Szabadosi Annuskája zsírtól, víztől hátrafésült, tenyeres-talpas, a felettesei árnyékában keménykedő rendőrnője: unikum. Karaktere – ahogy egyik pillanatban még mocskos buzizik, a következőben pedig már kedélyes szívélyességel együtt pálinkázik az időközben megzsarolt, megfélemlített és ügynöknek beszervezett Sándorral – az maga a rothadó, végnapjaiban is fennhéjjázni képes, álszent diktatúra. Önmagában, egy darabból kifaragva.

Közben Sándor folyamatosan, igényes megkomponáltsággal írja a jelentéseit, amelyekből beszervezői számára a hithű, elvtársias buzgalma értékelhető, a cizellált, ám a novellisztikus magasságokat bejáró megfogalmazásai már jóval kevéssé. De végeredményben számukra a lényeg: a jelenteni kész buzgalom.

És ezen kívül Sándorból – sem a rendőrállamnak, sem Sándor “barátainak” – sokáig semmi más nem fontos. Így lehet az, hogy az egykori ügynök, – a rendszerváltás után játszódó utolsó jelenetben – ismét csak a kockás plédjében, alkoholmámorban, gyógyszerdelíriumban tölti napjait. Persze ekkora már mindenki mocskos besúgózik, spiclit kiálltva köpköd. Ez így természetes ott és azok között, akik jellem és tartás híjján, könnyedén kapaszkodtak, – lefelé taposva, fölfelé nyelvükkel fényesítve- feljebb és feljebb az elmúlt negyedszázadunk során. Azok, akik “az összes szart velem akarjátok lenyeletni,” – ahogy Sándor fakad ki – a lakásába belépő Imrének (Takátsy Péter).

Máté Gábor Biharijában nagyon szűk a tér – a mi, mindannyiunk – egymást bűnbakként vádoló, és magunk alá taposó – tere. Ebben a rendezésben szemernyi üresjárat sincs. Alkalom vagy lehetőség sincs a ki- és mellébeszélésre, a bagatellizáló, önmagunk mosdatásra. Példaértékű, szuggeszív. Bennünket hatékonyan fojtogatva nyúl egy olyan témához, melyhez színházilag – főleg az elmúlt negyedszázadunkat látva – nem nyúlni: értelmiségi bűn. Mert azt a bizonyos “összes szart” nem egymással lenyeletni, hanem egymást segítve, közösen megemésztve a helyére rakni van csak módunk.