Ha az álmaink és a valóság összeérnek

A IV. évfolyamos bábszínházi  rendező szakos Varsányi Péterrel fenn az Ódry színpadon, a reflektorok fényei és a darab díszletei között beszélgettünk az általa rendezett Az arany virágcserépről, az álmok és a valóság határairól, a művészet és a rendezés ihletettségéről…

• Hoffmann szövege hogyan talált rátok?

• Ahogy a legtöbb gimnazistának, nekem is kötelező olvasmányom volt Az arany virágcserép. Nemrég tartottunk egy nyílt próbát a készülő előadásból, amire főleg gimnazisták jöttek el, tőlük megtudtam, hogy ez ma is így van. Megkérdeztem azt is, hogy hányan utálják közülük Az arany virágcserepet, és meglepett, hogy senki nem jelentkezett. Mondjuk lehet, hogy ők otthon maradtak. Nekem nagyon intelligens osztályom volt, mégis majdnem mindenki utálta. Elsősorban a nyelvezete nehéz a fiataloknak, közben viszont az, amiről szól, ebben a korban kezdi el igazán foglalkoztatni az embert – kamaszkorban. Ahogy felnövünk, egyre több kompromisszumot kell hoznunk, és össze kell egyeztetnünk a saját vágyainkat és álmainkat a valósággal.

Az arany virágcserép sem vegytisztán romantikus, nem egy az egyben eszképista regény, mert teljes egészében a valóságban gyökerezik. Tele van ilyesmi kikacsintásokkal: “Kedves olvasó, hogy ha múlt csütörtök este a Ferenciek terén jártál volna, akkor láthattad volna, hogy a Néreidák kútja fölött egy boszorkány és egy fiatal lány valamit varázsolnak, és ilyen és ilyen szellemek kavarognak”. Hoffmann a korának a hétköznapi valóságát keverte egy örök érvényű mágikus világgal.

• Számodra Hoffmann inkább realista vagy romantikus?

• Nagyon jó kérdés, mert egyfajta mezsgyén van, folyamatosan keveri a valóságot az álomvilággal. Az arany virágcserép sem vegytisztán romantikus, nem egy az egyben eszképista regény, mert teljes egészében a valóságban gyökerezik. Tele van ilyesmi kikacsintásokkal: “Kedves olvasó, hogy ha múlt csütörtök este a Ferenciek terén jártál volna, akkor láthattad volna, hogy a Néreidák kútja fölött egy boszorkány és egy fiatal lány valamit varázsolnak, és ilyen és ilyen szellemek kavarognak”. Hoffmann a korának a hétköznapi valóságát keverte egy örök érvényű mágikus világgal.

fotó: Mihalicz Máté

• Akkor számodra – ha jól értem – kicsit olyan most innen 2016-ból nézve Hoffmann, mintha egy nagyon modern science fiction szerző volna a maga “mátrixos” világával?

• Az biztos, hogy nagyon modern a gondolkodásmódja. Jó, hogy felhoztad a Mátrixot, mert sokan előítéletesek ezzel a könyvvel, miközben kicsit most is a romantikában élünk. Nem feltétlenül azt mondom, hogy még mindig, talán inkább azt, hogy újra.

• Milyen értelemben gondolod ezt?

• A legtöbb szuperhősös film, vagy a Mátrix vagy a Csillagok háborúja mind a romantikában gyökereznek. Csak azóta eltelt egy huszadik század, ami sokkal szkeptikusabbá tette az embereket. Szerintem ma egyszerre vagyunk tele szkepszissel és romantikus hajlammal.

…Anselmus problémája egy kicsit minden szereplő problémája. Fontos változtatásunk, hogy az előadásunkban Veronika személyében van egy második főszereplő is. Az ő szála elég gyenge az eredeti műben. Mi felerősítettük, hogy ők ketten legyenek a két végpont, akik ugyanarra a kérdésre  – hogy hogyan tudjuk az álmainkat a valósággal összeegyeztetni – két teljesen más választ adnak. 

• És valami fogékonysággal olyanra, ami nagyobbat, többet kínál.

• Igen.

• Magát a szöveget – hiszen ez egy kisregény – mennyire sikerült drámává formálni?

• Erre törekedtünk, de persze Az arany virágcserép egy nagyívű mese, sőt részben magáról a mesélésről szól, így azt hiszem, lesz valami epikus íze. A kisregény egyik nehézsége, hogy a szereplői nem hús-vér figurák, inkább szimbolikus karakterek. Viszont szimbólumokat játszani nagyon nehéz, főleg Magyarországon, ahol többnyire ma is valamilyen realista színházi hagyományban nevelkednek a színészek és a rendezők is. Ezért úgy kell keresnünk ezeknek a figuráknak az igazságait, mintha Csehov-szereplők lennének. Mondhatnám: kicsit csehovizáltuk ezeket a figurákat, még ha nem is törekedtünk annyira komplex karakterekre. Mindegyik erősen elrajzolt, de mindegyiknek van valami realista alapja, indíttatása, motivációja.

• Mi számotokra ebben a kihívás? Mi az a nóvum, amit szeretnél most megmutatni ebből a Hoffmann műből?

• Hogy minden szereplője boldogságkeresésben van. Elsősorban Anselmus, akivel egyébként mélyen tudok azonosulni. Laboda Kornélt is amellett, hogy nagyon jó szerzőnek tartom, azért kértem fel, mert ő is sok mindent tud erről a fiúról. De mondom, Anselmus problémája egy kicsit minden szereplő problémája. Fontos változtatásunk, hogy az előadásunkban Veronika személyében van egy második főszereplő is. Az ő szála elég gyenge az eredeti műben. Mi felerősítettük, hogy ők ketten legyenek a két végpont, akik ugyanarra a kérdésre  – hogy hogyan tudjuk az álmainkat a valósággal összeegyeztetni – két teljesen más választ adnak. Anselmus fokozatosan kivonul a valóságból, Veronika viszont valamiféle kompromisszumot köt az élettel – hoz egy felnőtt döntést: hozzámegy Heerbrandhoz.

fotó: Mihalicz Máté

• Ennek a mostani előadásnak az Anselmusát milyenné szeretnétek formálni?  

• Igazából nem lett volna értelme belekezdeni, ha nincsen Lestyán Attila, aki a Zsámbéki–Fullajtár osztály hallgatója. Inspirál és segít, hogy sok mindenben azonos Anselmusszal. Szóval szeretném, ha amit látunk, minél inkább Lestyán Attilára hasonlítana.

• Ha nem találkoztál vagy találkoztatok volna Lestyán Attilával, akkor lehet, hogy ez az egész anselmusos, arany virágcserepes dolog elő sem jön? Volt egy karakter és egyből tudtad, hogy igen, ilyen az Anselmus?

• Amikor először olvastam a könyvet, tizenöt éves voltam, most huszonkettő vagyok, tehát hét éve folyamatosan foglalkoztat, még ha nem is napi szinten. Gondolom, ha nem találkozom többek közt Attilával, előbb vagy utóbb akkor is – talán egész más módon – formát találtam volna hozzá. Szóval egyrészt szerencsés együttállás, hogy találkozhattam vele és a többiekkel, másrészt – ez patetikusan fog hangozni, de – az egyetem lehetőséget adott arra, hogy megvalósíthassam ezt az álmomat.

…művészek foglalkoznak most a művésszé válás történetével, ami a regényben és a mi esetünkben is egybeesik a felnőtté válással – minimum ez a két réteg ott van benne.

• Mi a leginkább azonos közted és Anselmus között?

• Egyrészt ami Anselmusból kifelé elsőre felfogható: az esendősége. Szó szerint is, mert mindenben elesik, ügyetlenül mozog ebben a valóságban. Másrészt ami ezt valójában okozza: a belső világa, amibe szeret elmerülni.

• Mondhatjuk: ebben az Anselmusban a művészetről való gondolkodás, a művészet-eszmény is benne lesz?

• Igen, elkerülhetetlenül benne van. Hiszen művészek foglalkoznak most a művésszé válás történetével, ami a regényben és a mi esetünkben is egybeesik a felnőtté válással – minimum ez a két réteg ott van benne.

…a színházban sohasem egyedül történik a varázslat – itt azok a legfontosabb pillanatok, amik több ember egymásra hatásából születnek. Például amikor van egy közepes ötletem, amiből aztán a színész valami sokkal csodálatosabbat csinál.

• Számodra ezek a grádicsok – amelyek Anselmus életében ott voltak –hogy valósulnak meg, hogyan következtek egymás után?

• Amikor óvodás voltam, rendszeresen megkérdezték tőlünk, “mi szeretnél lenni?”. Egy pontig kizárólag azt mondtam, állatvédő, aztán egy ideig “író és állatvédő” volt a válaszom, majd elkezdtem csak az írót mondani. Soha nem írtam nagyon sokat, de attól kezdve azzal keltem és feküdtem: én alkotni szeretnék. Verseket és novellákat írtam, elég lustán, ezért nyilván nem váltam íróvá – mert az író az, aki minden nap ír. Azzal, hogy felvettek a Színművészetire, hivatalosan is feladattá vált, amit mindig is csinálni szerettem. Ez jó taktika a lustaság ellen.

• Számodra az írás, a művészet – jó értelemben véve – egyfajta varázslat?

• Legalábbis azokban a kivételes pillanatokban, amelyeket ihletett állapotnak szokás hívni. Arra gondolok, amikor az ember nem tud aludni, mert annyi kép pörög az agyában, vagy amikor egyszerre érez erős alkotói késztetést és hőemelkedést. Velem kevés ilyen pillanat történt még, de ezekre nagyon szívesen emlékszem. Viszont a színházban sohasem egyedül történik a varázslat – itt azok a legfontosabb pillanatok, amik több ember egymásra hatásából születnek. Például amikor van egy közepes ötletem, amiből aztán a színész valami sokkal csodálatosabbat csinál.

fotó: Mihalicz Máté

• Egy jó rendező, egy jó színházi ember hogyan tud a leghatékonyabban varázsolni azok között a keretek és eszközök között, melyek között mozog? A rendezésben számodra mi lesz varázslattá?

• Egyrészt fontos, hogy a rendezőnek legyen egy víziója. Egy erős kép, stílus vagy hangulat. Másrészt a színészek fontosabbak a rendezőnél, hiszen ők vannak a színpadon, ők adnak életet a szerepeknek, és a rendező is csak rajtuk keresztül tud megnyilatkozni. Ugyanakkor szerintem hiba, ha a rendező csak megnyilatkozni akar rajtuk keresztül és nem közösen gondolkodni, nem belőlük építkezni – a személyiségükből. Szerintem akkor tud csoda létrejönni, ha a rendező és a színész ugyanazt akarja, és mindkettőjüknek ugyanolyan fontos mindez.

• Mennyire sikerül ezt a jófajta egymásra hatást megvalósítani?

• Jó kérdés. Akkor van erre a legtöbb esély, ha a színész azt érzi, hogy olyan feladatot kap, ami kicsit túlmutat a határain. Ha a rendező nem előítéletesen közeledik hozzá, hanem kíváncsi arra, hogy mi van benne, és mi az, ami még lehetne benne. Ha a színész is azt érzi, hogy több lehet az általa megformált szereptől.

 …a rendezőnek legyen egy víziója. Egy erős kép, stílus vagy hangulat. Másrészt a színészek fontosabbak a rendezőnél, hiszen ők vannak a színpadon, ők adnak életet a szerepeknek, és a rendező is csak rajtuk keresztül tud megnyilatkozni. Ugyanakkor szerintem hiba, ha a rendező csak megnyilatkozni akar rajtuk keresztül és nem közösen gondolkodni, nem belőlük építkezni – a személyiségükből. Szerintem akkor tud csoda létrejönni, ha a rendező és a színész ugyanazt akarja, és mindkettőjüknek ugyanolyan fontos mindez.

• Számodra hogyan lehet majd igazi varázslattá, ihletettséggé a színházi rendezés, a színház egésze?

• Nagyon fontos, hogy egy rendezőben egyszerre legyen idealizmus és realizmus – szerintem. Minden munkában meg kell találni azt, amitől az nem csak egy munka, hanem a leghőbb vágyam lesz. Máskülönben rendezni iszonyú macerás és fárasztó.

Csatádi Gábor