Felszabadító mozdulat

A tánc archaikus. Ám ez az alapképlet teljesen eleven értelmet nyer Ula Sickle belga koreográfus szemével nézve, amikor a kongói hiphop táncosokkal közösen tölti meg mozgással a Trafó nagytermét. A mozgás mozdulattá és a mozdulat mozgássá lesz egy olyan közegben és egy olyan artikulálásban, amelyen ízig-vérig érezni a mai század lüktetését és az interkultúrális keveredést.

Popaul Amisi, Daniela Bershan, Jeannot Kumbonyeki Deba és Joel Makabi Tenda egészen ráérősen kezdik ezt az estét az U alakban elrendezett dobogókon ülve. Kezükben tablettel böngésznek, keresgélnek a neten, hátha valami kedvükre való akad, amit meg lehet mutatni a másiknak. A mindennapok közegéből, a triviálisan hétköznapiból nő ki az, amiből aztán az együtt mozgás és mozdulat felhajtó ereje közösséget, egymásra figyelőket formál. A kongói, lengyel, belga, kanadai alkotókat a youtube videok egyetemessége, a ritmus, az ütem azonossága szervezi egy csapattá fokról-fokra. Lassan építkező, egyéni, külön-külön megmutatott mozgásokból indít Ula Sickle eleinte, hogy átérezzük: mit jelen a teljesen eltérőből egy közös formációvá felfejlődni. Olyan, mintha egy nagyvárosi tér félreeső részén lennénk, ahol az elszigetelt egyéni önszórakoztatás meguntságából elindulna az egymás felé nyitni akaró, a másikra ráhangolódni vágyó akarat.

Az egyéni hiphop káprázatokban ott van a ritmus, az ütem felszabadító ereje. A vágy a mozdulatok által való testbőli kiszabadulásra, önmagunkra találásra. Alapélménnyé lesz: az önkifejezés türelmetlenül dörömbölő kikívánkozása. Pillanatok alatt kezd ránk is átragadni az egyetemességen túli önmegmutatás mindent kilazító, felszabadító slungja. És egyszersmind az is, hogy vajon miféle jótékony révület rejlik a táncban, hisz egy-egy lazának ható, jól elindított mozdulatukba képesek ösztönösen, esszenciálisan belesűríteni a lelkük pillanatnyi rezdülését is.

Ebben a koreográfiában, ha úgy tetszik, minden jótékonyan, egymásra inspirálólag van együtt. Egymásra hat a hiphop, az underground, a klasszikus és a lekerekített, szabadra hagyott mozdulatsor. Ettől válik felszabadítóvá az, ami itt helyben és most születik. Ebben az itt és most születésben rejlik ennek a Kinshasa Electric formációnak a titka is. Persze magába ránt a német-izraeli Dj-nek az impulzív eklektikus harmóniája, ahogyan a zenei anyagot keveri, ám mégsem ez a hangsúlyosan döntő. Olyannyira nem – bár fontos és lényegi alapelem – hogy az már számunkra önmagától érthető evidenciává is lesz.

Egészen más kerít hatalmába itt minket. Az ütem, a ritmus, a mozdulat egymásra utaltságából és egymásra épüléséből létrejövő összhang. Ami egyszerre egységes mozgás-elv: koreográfia, és önmagában is megélő, saját léttel bíró világ. A hiphop szaggatott, precízen felszabdalt lendületei saját magukat éltetik, hisz a táncos maga egész valójával is ezekben él. Ennek a fajta szögletes formanyelvnek Ule Sickle olvasatában felszabadító és mozgósító ereje van.

Ebben a koreográfiában, ha úgy tetszik, minden jótékonyan, egymásra inspirálólag van együtt. Egymásra hat a hiphop, az underground, a klasszikus és a lekerekített, szabadra hagyott mozdulatsor. Ettől válik felszabadítóvá az, ami itt helyben és most születik. Ebben az itt és most születésben rejlik ennek a Kinshasa Electric formációnak a titka is.

Olyan, mint egy magába húzó örvény, amelynek a magába húzó intenzitása a döntő és sokkal kevéssé az, ahogy mindezt teszi. Igen, mert nem a hiphop kultúrával való azonosulási készség teremt egységet itt, hanem a mindannyiunkra ható szédülete ennek a fajta tánc kultúrának. Mert ez alapvetően ízlés és kultúra független, sugallja ez a koncepció. Bárkik is vagyunk, bármit vegyünk is magunkra ezen a tényen mindez mit sem változtat. A dobogók egyikén fogas állvány, rajtuk a legváltozatosabb stílusú underground és beat nemzeték ruhadarabjai, melyeket, mint kifutóra fellépő modellek, vesznek magukra és “pózolnak” bennük az alkotóink. Ezekből a bemutatói beállásokból aztán az egyén személyéből eredő tánc- és mozdulatsor szabadítja ki, szabadítja fel az épp középpontban lévőt. Mintegy a megmutatás statikus pózából – melyet egy ruha megmutatása igényel – a mozgás dinamikájában feltárulkozó és kinyíló személyiség eleven pózába folyik át minden. Így, ezáltal lesz zsigeri erejűvé a megmutatás, ahol az egyéniség totalitása teljes érzékiséggel – mint önmegmutatás, önfeltárulkozás – tör elő.

Persze, minden variánsan ismétlődő gesztus, előbb-utóbb bemerevíthet, olyannyira, hogy egyik táncosuk maga is, mint egy fabáb, lemerevedik – alkotó társai darab faként rakják egyik helyről a másikra. Ez éppúgy része a pörgő, delírumig pulzáló összhatásnak, mint a legintenzívebb hely- és helyzet változtatás. Ellenpontozás ez, ahogy ránk, a közönségre átragasztott, áthagyományozott, nagyon sajátos ütemű taps. Amelynek inkább dinamikája, mint ritmikája van. Mert bármilyen furcsa is most e két fogalmat egymás ellen kijátszani, mégis erről lehet szó. Mi tapsolunk, az előadás leáll, sötétbe borul a nézőtér – ám mi, a nekünk átadott dinamikában tapsolunk tovább. Majd ismét fény, a fabábként megmerevedőt más pozícióba állítják társai, miközben a maga, belő metronómunkkal kimérhető ütemében tapsunk továbbra sem szűnik.

Hanem egyre gyűrűzik tovább bennünk és körülöttünk. És ha még a következő napokban, hetekben is hasonlóképpen így marad mindez bennünk, akkor már nem voltak itt hiába a kongóiak, és mi sem voltunk hiába ez estén a Trafóban, hogy őket nézzük.