Az önismeretet sem nem adják ingyen, sem nem magától érthetődő evidencia. Meg kell érte dolgozni, már ha fontos ez az érintettnek egyálalán. Ám ha mégsem az, akkor még mindig lehet rajongani, hisz e képesség úgyis képes mindent jótékonyan eltakarni. Robert Musil A rajongók c. színműve Musilhez méltán, a prózájához mért mélységgel szánt az emberi lélek felszíne alá – talán, hogy ott boncolva mételyt és gyöngyöt leljen– ahová nem gyakran és nem szívesen merészkedik egyikünk sem. Szikora János Musil ősbemutatója ezt a mélyen szántást állítja fókuszba a Jurányiban metsző pontossággal, precízen kimért eleganciával.
Családi, mélylélektani dráma helyszíne Thomas (Lábodi Ádám) háza, a maga hátrafelé perspektivikusan szűkülő fehér falaival (látvány: Szikora János), két, vörös műbőr szófájával, antik hatású fekete fiókos íróasztalával, alumínium bordásfalával. Minimalistának is mondhatnánk ezt a nappalit a letisztult elrendezésével, ám ez a tér legalább annyira vibrál és feszélyez minket, mint amennyire megnyugtat. Nem is meglepő, hisz Musil e színdarabja egy élve boncolás: ahol a lélek egyre bensőbb terei kerülnek szemérmetlen kendőzetlenséggel elénk.

fotó: Horváth Gáborfotó: Horváth Gábor

Amolyan vonzások és választások alapképlet szerint vázolható fel a darab történése, amelynek, mint egy ellipszisnek, két gyújtópontjában a matematikus Thomas, és feleségének, Marianak (Törőcsik Franciska) a húga, Regine (Varga Lili) áll. Persze, kár lenne tagadni: ebben a házban hármojuk mellett ott van még Thomas barátja, a mindkét nő fejét elcsavaró Anselm (Andrássy Máté), és Reginetől válni akaró férje, Jozef (Egyed Attila) és a fehér falra vetítetten Regine korábbi, öngyilkosságban elhunyt férje, Johanes is. Itt vonzódna mindenki a másik neműhöz és a saját nembélihez is, ám ez Musilhoz méltóan, csak nagyon sokára és nehézkes lassúsággal lesz világossá.

Legfőképp a lélek takargatni kívánt részeinek elrejtésére nincsen lehetőség ebben a rendezésben.

Hisz itt minden szereplő küzd önmagával, legfőképp saját, megélni nem engedett, ám burjánozni kész érzelmeivel. Varga Lili Regine-je Johannes-t látja a falra vetítetten, miközben Jozef érkezésétől, a válni akaró, jelenlegi férje elől bújna el, csak ne kelljen szembenézni azzal, ami épp feladatként szembejön. Menekül, menekül és menekül, mindezt csapongva, önmaga határait újra és újra bejárva. Ebben a nappalinyi térben amúgy is mindenki “szem előtt van”, nincs mód “elrejtőzni”, még akkor sem, ha a díszlet hátsó fehér falát jobbra és balra tologatva, hol a vetített árnyas fák közé – a kertbe – vagy a sötét szobán kívüliségbe léphet ki.

fotó: Horváth Gáborfotó: Horváth Gábor

Legfőképp a lélek takargatni kívánt részeinek elrejtésére nincsen lehetőség ebben a rendezésben. Andrássy Máté Anselm-jén a legszembetünőbb ez a fajta beszorítottság, ez a menekülést, oltalmat és védettséget kereső kísérleti fehér egér attitűd, ahogy Regine előtt igyekeznék megélni a megjátszottan színlelt, – Maria előtt pedig bátortalan, ám őszintén megélni próbált – szerelmi érzéseit. Ez az igyekvés, ez az ambivalencia a figurájának a lényege, bár ez a “lényeg” is épp oly megfoghatatlan, kontúrját vesztett lesz időről-időre, mint bármely másik szereplő esetében e darab során. De most ebben az esetben ez itt erény, hisz ez a musili érzelmi szőttes pont ebből a megfoghatatlan alaktalanságból él és építkezik. Így hát mindezt a kontúrtalan bizonytalanságot visszaadni úgy, hogy mindeközben a drámai ív ne váljon semmivé – a legnehezebb. Mert egy pillanatig se feledjük: itt senki sem hajlandó – függetlenül attól, hogy képes lenne rá vagy sem – szembe nézni önmaga legmélyebb meghatározottságával: az érzelmi kötödéseinek a gyökereivel.
Thomas és Anselm Maria iránti érzései is csak a hirtelen elsötétülő színpad vakon tapogatózó “megfoghatatlanságában” kerülnek kimondásra Thomas által. Egyetlen lehetőség a kendőzetlen őszinteségre ebben a közegben: a totális sötét. Mert ez a sötét és ebben az újra és újra megteremtődő világítás nélküliségben tud csak a karaktereket meghatározó érzelmi kuszaság a fehér falnál is egyértelműbben szólni.
Musilnél mindenki becsapja, félrevezeti a másikat, hisz saját magának sem képes világos, őszintén egyértelmű irányt szabni. Gyakran mi nézők is pont úgy elveszünk ebben a téren és időn kívüli, bizonytalan meghatározatlanságban, mint maguk a szereplők. Ami egyfelől hasznos, az átélhető egy síkra kerülést segíti, másrészről viszont a szereplők nonverbális gesztusainak az erősebbé tétele által jobban srófolhatóbbá válhatna ez a színpadra tökéletesen átmentett musili mélylélektani ingovány.

fotó: Horváth Gáborfotó: Horváth Gábor

Jó példa erre Thomasnak az  önmaga keretei közül is kiszabaduló, önmagára kívülről ránézni akaró igyekezete – mely igyekezet képes bordásfal tetejére mászva, lábat himbálva könnyedén felül emelkedni az eddigi, komfortosnak gondolt önmagán. Bár a szófák egymáshoz képesti elhelyezésével, a vizuális és fényhatásokkal finom precízséggel játszik ez a rendezés, jól kontúrozva így a Musil szöveg néha már a követhetetlenségbe vesző részleteit – mégis érdemes lenne tovább erősíteni a játékmód intenzitásával mindezt.
Szikora János Musil olvasata többrétegűen, többszöri nekifutásból egyre mélyebre visz és képes magába rántani. Krimiként hátborzongatóan közelíti meg önmagunkat. És még ha nem is mindig vagyunk képesek követni a párbeszéd-monológok futamait – ám az értelmi szinteknél mélyebb érzelmi szint  szorongatóan közelivé válik.