Hisz lehet, hogy nem is komoly. Lehet, hogy csak egy banális horzsolás. És persze az is megeshet, hogy már régen elfekélyesedő, gennyedző seb tátong az egykori kutyaharapás helyén…. Szikszai Rémusz Székely Csaba Kutyaharapás című drámájából rendezett a Szkénében előadást, amely a sok szövegbéli klisétől erősen vérzik, de mégis képes észrevétlenül és érezhetően belénk harapni.

A Quentin Tarantino átírat, székely csabásan magyarra, amolyan kelet-közép európai gengszterdráma és persze mocskos szájú, – és természetesen ez is amolyan jól bevált székely csabás honosításban – ám erről majd kicsit később. Gengsztertanyán járunk, persze nehéz megmondani, hogy ez most csak egy pincényi vagy inkább egy országnyi tanya, hisz a játéktér jobb és bal felől kordonokkal, ha tetszik “kerítéssel” határolt (díszlet: Varga-Járó Ilona). Író- és biliárdasztal, balra hátúl nagy, síkképernyős-tv.

fotó: Mészáros Csabafotó: Mészáros Csaba

És már indul is a “csörte”, a bandatagok között, ki-ki nem saját, hanem egy-egy nemzetiségnek a nevét viselve – szerb, zsidó, román, tót, ukrán, cigány – esik egymásnak biliárdozás közben, a Saul fia-film értékelése ürügyén. Ehhez mellékzöngeként a tévét hasztalan bekapcsolni akaró Tót (Katona László) és a Cigány (Kaszás Gergő) – aki e kapcsolgatás idején pont a tv alatt békésen pipázik – egymással való évődése társul. Sok-sok közhely, klisé az elmúlt hónapok magyar közbeszédéből. Sokszor hangosan felnevetünk – nem nehéz persze, hisz a Székely Csaba-i paneleknek számító gegek nagy találati aránnyal érnek célt – persze ebben a megállapításban ott rejlik az “ezt már jól ismerjük, de azért ismét nevetünk a kínos röhejességünkön” kézlegyintése is. Nem a gegáradattal van bajom, inkább annak az eredeti, erre az adott drámára való tovább specifikálásával. Patentként mozognak mocskosszájú szövegdarabok, melyek akár tű pontossággal is betalálhatnának, ha tovább és még inkább mireánk lennének írva. Persze lehet hogy ez is csak egy szándékosan felépített dramaturgiai ív a geg kliséből, ami “az Ukrán nem látta és nem is tetszett neki!”- ben ér a zenitjére (bocs a spoilerért!!).

…a gengszterbanda bankrablása a gyakorlatban csődöt mond, csak sebesültek és egy halott, valamint csak a részben elhozott zsákmány lesz az, ami ennek a közös akciónak a mérlege. Ám itt ne keressünk és ne is várjunk áthallásokat, mert nincsenek. Vagy ha vannak is, akkor azok a karakterformálások révén és csakis többszörös áttételezéssel születnek. De ez így is van jól, hisz Fodor Tamás maradi, kissé már szenilis Dzsóbácsija vagy Kaszás Gergő önmagából kivetkőzni kész, nagyszerűen alakított rátarti Cigánya, Király Attila pszichopata Ukránja nélkül nem tudna létrejönni az az atmoszférája ennek az előadásnak, amelyből megérthetnénk, hogy minden egyezőség ellenére mégiscsak a mi életünk mérettetik meg, közállapotostul és mindenestül.

Szikszai Rémusz rendezése onnantól válik izgalmassá, amikor ez a vége felől elkezdett történet – mert a Szerb (Nagypál Gábor) haslövéssel fekszik előttünk, miközben a tévéből a Dead Airlines Stewardesse (Pálmai Anna) vigasztalja, mert a haslövés még nyolc-kilenc órányi agóniát biztosít – a balul elsült (a szöveg szerint: elbasztott) bankrablás megtervezésére, előkészítésére kezd fókuszálni. A karakterek elkezdenek élni, egyéni színezethez jutni, és valljuk be: bármenyire is ismerjük a tarantinoi változatot (avagy nem) – magával ragad a történet sodra. Sorjáznak a kétszereplős jelenetek, ahol látszik hogy a színészi játék és a rendezői figyelem és fegyelem egyként a maximumra törekszik. Az Ambrus Laci fiát alakító Nagypál Gábor – ki egyben a bandát lefülelni akaró rendőrség beépített embere is – és az álhajléktalan Mucsi Zoltán között az elhitetés és a hinni akarás könnyeden komoly, magunkra ismerést kiváltó játszmája indul el. Olyan érzésem van, mintha ez az érzelmi megvezetés és megvezetettség zsákutcájára felfűzött jelenet bontaná ki magából ezt az amúgy a tizenkettő egy tucat rugójára járó gengszterstory-t.

fotó: Mészáros Csabafotó: Mészáros Csaba

Vagy épp Kicsidzsó (Bercsényi Péter) és az Ukrán (Király Attila) közötti, végét járó szerelmi szál a röhejességig elvitt nagyon is hús-vér emberi szűköléseket megmutató páros játéka az, melytől egyszerre érezzük paródiának és drámának is ezt a darabot. Természetesen kár lenne tagadni: itt, ebben a gengszterdrámában már semmi sem drámai, mert már rég túl van itt minden azon az  érzékeny emberi reagáláson, melytől bármi is “drámaivá” válhatna. Szikszai Rémusz, aki egyben a gegsztertörténetben a Zsidó is, igyekezett duplafenekűvé rendezni az amúgy a kliséken, panelokon tét nélkül és könnyedén elcsúszó szöveget. Pont akként, ahogy az előadás első jeleneteiben ékes románsággal – hisz filozófia szakot végzett bölcsész – próbálja gengsztertársait felhomályosítani a Saul fia film kapcsán az élet és a halál egymásba fonódó, egymást támogató értelméről. Ettől a dupla fenekűvé alakító rendezői szándéktól lesz ennek a szövegnek jóértelemben vett nehézkedése, mely által ez a könnyűvérű paródia egyáltalán tükröztetni és ezáltal önmagának bármiféle súly adni képes.

Mert hát a gengszterbanda bankrablása a gyakorlatban csődöt mond, csak sebesültek és egy halott, valamint csak a részben elhozott zsákmány lesz az, ami ennek a közös akciónak a mérlege. Ám itt ne keressünk és ne is várjunk áthallásokat, mert nincsenek. Vagy ha vannak is, akkor azok a karakterformálások révén és csakis többszörös áttételezéssel születnek. De ez így is van jól, hisz Fodor Tamás maradi, kissé már szenilis Dzsóbácsija vagy Kaszás Gergő önmagából kivetkőzni kész, nagyszerűen alakított rátarti Cigánya, Király Attila pszichopata Ukránja nélkül nem tudna létrejönni az az atmoszférája ennek az előadásnak, amelyből megérthetnénk, hogy minden egyezőség ellenére mégiscsak a mi életünk mérettetik meg, közállapotostul és mindenestül. Mert könnyen lehet, hogy itt egyen-egyenként senki se lenne gengszter, ám kölcsönösen és sikeresen tesszük egymást és magunkat is azzá. Még akkor is, ha mindeközben világosan érezzük és tudjuk, hogy ebben a “műfajban” nekünk, ha akarjuk, ha nem – nem terem babér.