Házmester, a rettenet

Minek az időgép, ha az emberiség legboldogabb korszakában élünk? Minek másik cár, ha nekünk van már? Minek az univerzum, ha itt a társasház? A Radnóti Színház Vecsei H. Miklós és ifj. Vidnyánszky Attila átdolgozásában mutatta be Mihail Bulgakov darabját, Iván, a rettenet címmel. Alaposan átírva, mégis bulgakovi szellemben. A fantázia és a humor, a nyelv, a zene és a mozgás tobzódása közepette bontakozik ki előttünk a magába visszakanyarodó történelem és a fájdalmasan ismerős középszerűség.

A társasházat és a társbérletet, a kényszerű egymás hegyén-hátán élésből adódó konfliktusokat jól ismerik Bulgakov olvasói. Az író maga is számos kijevi, vlagyikavkázi és moszkvai lakhelyen át jutott el addig, amíg a Mester és Margaritában megörökítette a híres-hírhedt 50-es számú lakás történetét. A Radnótiban most műsorra tűzött komédiát az 1930-as években írta, amikor már elmélyülten foglalkoztatta a nagy regény. Sokféle munkája közepette egyik levelében ekkortájt azt írta: „fejemben csak Margaritám kószál, meg a macska, meg a repülések…”.

A regény és a szóban forgó darab szomorú hasonlósága, hogy Bulgakov életében egyik sem jelenhetett meg. Azt talán túlzás állítani, hogy Bulgakov belső száműzetésben élt, de a publikálási lehetőségért, a színházi munkáért, a tehetségéhez méltó megbízásokért folytatott küzdelme meghatározta 1940-ben lezárult élete utolsó évtizedét. Darabjait, ha a színházak egyáltalán bemutathatták, gyorsan levették a műsorról, akkor is, ha sikerük volt. A szovjet irodalmi élet hivatalosságai gyakran mellőzték egy olyan korszakban, amikor ettől a szerző kenyere függött. Sztálinnak írt kétségbeesett levelei olykor cári, azaz főtitkári kegyet eredményeztek. Az idegőrlő kiszolgáltatottság azonban felőrölte Bulgakov egészségét és életét. Mégsem menekült bele sem erkölcsi, sem művészi megalkuvásba.

A tengernyi szójáték, nyelvi lelemény egyszerre idézi meg Bulgakov asszociatív, intelligens humorát és az általa ábrázolt világ bürokratikus bikkfanyelvének szófacsarását. A színpadon olykor eluralkodó látszólagos zűrzavar követi a szerzői és az ifj. Vidnyánszky-féle rendezői koreográfiát. A játékot tánc, esetenként kötelezően lelkes karéneklés, valamint pontosan kiszámított zenei és hangeffektusok kísérik, megtalálva az összhangot a fénnyel, meg az ismétlődően lecsapott biztosíték miatt beálló sötétséggel is.

A Radnóti Színház „társasházi science-fiction”-je Bulgakov darabját Vecsei H. Miklós „átírásában” – Garai Judit dramaturg gondozásában – tálalja. Az átírás egyáltalán nem jelent szakítást az eredeti darabbal. Például az Elbert János fordításához képest megváltoztatott nevek, Kicsorszkij, a tolvaj, Poljoska, a szomszéd, Snittov, a filmrendező nagyon is illeszkednek az orosz irodalom beszélő neveinek hagyományába. A tengernyi szójáték, nyelvi lelemény egyszerre idézi meg Bulgakov asszociatív, intelligens humorát és az általa ábrázolt világ bürokratikus bikkfanyelvének szófacsarását. A színpadon olykor eluralkodó látszólagos zűrzavar követi a szerzői és az ifj. Vidnyánszky-féle rendezői koreográfiát. A játékot tánc, esetenként kötelezően lelkes karéneklés, valamint pontosan kiszámított zenei és hangeffektusok kísérik, megtalálva az összhangot a fénnyel, meg az ismétlődően lecsapott biztosíték miatt beálló sötétséggel is.

A társasházi villanyvezetékek ugyanis nemigen bírják elviselni a Rusznák András által játszott, egyszerre álmodozó és beletörődő Tyimofejev lakótárs folytonos időgép-preparálását. A masinában kifejeződik a szovjet korszellem látszólag haladó tudományos beállítottsága meg a futurista művészeti irányzatok hatása. De az is jelzésértékű, hogy a zseniális ketyere otthon készül, sufnituningban. A hétköznapi fantasztikum, a tökéletesen reális szürrealizmus az eszköz, amivel Bulgakov megragadhatónak érezte a körülötte kavargó világot. Mindez kényelmetlenül ismerős és fájdalmasan röhejes.

Minden kornak, minden társasháznak megvan a maga Ivánja. László Zsolt komédiásként is magával ragadó, miközben a 20. századi középszérűsítési kormányprogram végrehajtását éppen olyan lépcsőházi diktátorként vezényli, ahogyan a 16. századi egyszemélyes fekete sereget.

A társasház ura a házmester, Iván Vasziljevics, aki alig győzi titkolni feltételezett arisztokrata származását a népi demokrácia hajnalán. Majd aztán az időgép által okozott kalamajka során szinte fennakadás nélkül cserél szerepet Iván Vasziljevics cárral. A „házmestertanoncnak” sem okoz gondot, hogy éppen melyikükhöz legyen túláradóan lojális. Minden kornak, minden társasháznak megvan a maga Ivánja. László Zsolt komédiásként is magával ragadó, miközben a 20. századi középszérűsítési kormányprogram végrehajtását éppen olyan lépcsőházi diktátorként vezényli, ahogyan a 16. századi egyszemélyes fekete sereget. A kiváló Martin Márta az ide-oda tolt falak között – Pater Sparrow díszlettervezői munkája – nem csak férjét, a házmestert keresi szüntelen, hanem a legfrissebb pletykákat is gondosan felporszívózza.

Az elviselhetetlenség határán egyensúlyozó társasházi lét nemkívánatos tetőpontját jelentik a „negyedévenkénti féléves” lakógyűlések, amikor a „háztartársak” bejárják a sehova sem vezető tűzvédelmi útvonalat, valamint napirendre kerül, ki mikor nem fizeti be a lakbért. Kiderül az is, hogy azért épült lift a földszintes házban, mert erre volt pályázati pénz.

A hétköznapi káoszt fokozza azonban több apróbb-nagyobb változás. Egyrészt, az alkotók kreáltak egy külföldi cserediákot, akit P. Howard névre kereszteltek. Általa megidézik azt, ami a társasház-világon kívül van: a nyugati zenét és a Coca-Cola-mámort, amelyek pillanatok alatt hatalmukba kerítik az ideológiailag kevésbé fejlett, ám a tiltott szórakozásra nagyon is fogékony lakótársakat.

Ennél is fontosabb, hogy Tyimofejev szomszédjába furfangos betörő látogat. A Pál András által életre keltett Miroszláv Kicsorszkij hazudik, mint a vízfolyás és készségszinten végigfosztogatja az időgép által megnyitott történelmi korok szereplőit. Ám ez nem akadályozza meg abban, hogy éles ésszel egyetlen pillanat alatt felmérje a találmány jelentőségét. A kirabolt szomszéd panaszkodása Schneider Zoltán alakításában azzal egészül ki, hogy tiltakozásként a közviszonyok ellen illetlen ábrákkal firkálja tele a nevezetes társasházi liftet, pont mintha szavazólapot dekorálna.

…Gazsó György amikor éppen nem pátriárka a 16. században, akkor a Mester és Margarita kéziratából olvas fel, vagy a Kutyaszívhez gyűjt anyagot. Arra figyelmeztet öreget és fiatalt, ha kell százszor megismételve a fokozódó lármában, éghetetlen kéziratát szorongatva, hogy „nem szabad mindent eltűrni”.Kilőhetnénk ezt az üzenetet akár az űrbe. Vagy talán még jobb lenne, ha belekarcolnánk a lift falába, ha már úgyse jó másra. Hátha idetéved valaki az időgépével, és megérti, ha már a mi házunkban nem jött össze.

Az extra zűrzavar része, hogy a feltalálót elhagyja színésznő felesége, Anaida, mégpedig Snittovért, a filmrendezőért. Petrik Andrea és Molnár Áron egyaránt a saját fényükben fürdő ifjú művészek. Habár, Anaida ennél azért több, mert egyrészt pontosan érti az időgép jelentőségét, másrészt a szenvedély vihara közepette meglehetős pragmatizmussal gondoskodik saját társbérleti jogairól. A szeretők erotikus egymásra kattanása egyértelmű, s ez, mint annyi más, a burleszk eszközeivel nyer megjelenítést. Miképp az is, hogyan sújt le Iván haragja (melyiké is…?) a csábítóra.

Az egész éppen annyira hihetetlen, mint az Iván cárról szóló darab ikerpárjának, a Boldogságnak a sztorija – a különbség mindössze az, hogy abban az időgép a jövőbe repíti az antihősöket. Álom ez csupán, ahogyan Bulgakov egymást követő álmokra tagolta Menekülés című színművét is. Hiszen a valóságban hogyan lehetne ilyen felfordulás egy akkurátusan berendezett, fejlett, sőt a legfejlettebb társadalomban? Hogyan grasszálhatna egy cár a vörös cár országában? Ettől még persze ébredés után a társasházi rumli, a kleptokrácia és a rossz biztosítékok kimozdíthatatlanul velünk maradnak. Bizonyára mindig akad majd házmester is.

Ám a társasházi folyosókat nem csak a normalitásként elkönyvelt hétköznapi őrület szelleme járja be, hanem Mihail B. Uglakov lakótárs is, a saját lábán. Őt megszemélyesítve Gazsó György, amikor éppen nem pátriárka a 16. században, akkor a Mester és Margarita kéziratából olvas fel, vagy a Kutyaszívhez gyűjt anyagot. Arra figyelmeztet öreget és fiatalt, ha kell százszor megismételve a fokozódó lármában, éghetetlen kéziratát szorongatva, hogy „nem szabad mindent eltűrni”.

Kilőhetnénk ezt az üzenetet akár az űrbe. Vagy talán még jobb lenne, ha belekarcolnánk a lift falába, ha már úgyse jó másra. Hátha idetéved valaki az időgépével, és megérti, ha már a mi házunkban nem jött össze.

Lakner Zoltán