“Belefeledkezni abba, amit épp csinálok”

Most pénteken, január 20-án lesz az Ódry Színpadon a „Legendás dalok, legendás előadók c. Koncert-Találkozó. A rengeteg fellépő egyikével, Medveczky Balázzsal beszélgettünk az eseményről, a zenés-táncos színházról és a Vígszínházban futó Pál utcai fiúk Cseléjéről…

• Mesélnél a január 20-i koncertről az SZFE-n?

• Az SZFE egykori hallgatói híres filmdalokat énekelnek. A koncert Bagó Gizella tanárnő segítségével jött létre. Nagyon sok színész köszönheti neki az énektudását, ő egyébként gyakran szokott hasonló koncerteket szervezni, ami kifejezetten hasznos és jó dolog, a ZAK-os zeneszerzőszakos hallgatókkal együtt. Folyamatosan sokat tesz azért, hogy az SZFE-es a ZAK-között erősödjön a kapcsolat.

Ebben az egészben a csapatmunka az, ami hihetetlenül erőt adó és inspiráló, hisz renkívüli összhangot, együtt játszást igényel ez az előadás. Ennyi ember egyszerre a színpadon ugyanabban a ritbusban, ugyanabban a stílusban, ugyanazzal az intenzitással pörög, van jelen. Ez a csapatmunka mindeközben egy igazi csapatot is épített belőlünk. A zenés műfaj alapvetően egy kötött valami, de itt, most nagy szabadságot kaptunk, hogy a prózai részekben a saját színeinkbe és a kreativitásunkat kihasználva szólalhassunk meg.

• Milyen érzés részt venni a Dés László – Geszti Péter – Grecsó Krisztián által írt Pál utcai fiúkban?

• Kifejezetten jó. Nagyon élveztem a rövidnek egyáltalánem mondható próbafolyamatot. A próbákat márciusában kezdtük, rengeteget dolgoztunk a darabon Horváth Csaba koreográfussal és a rendezővel, Márton László tanár úrral. Ebben az egészben a csapatmunka az, ami hihetetlenül erőt adó és inspiráló, hisz rendkívüli összhangot, együtt játszást igényel ez az előadás. Ennyi ember egyszerre a színpadon ugyanabban a ritbusban, ugyanabban a stílusban, ugyanazzal az intenzitással pörög, van jelen. Ez a csapatmunka mindeközben egy igazi csapatot is épített belőlünk. A zenés műfaj alapvetően egy kötött valami, de itt, most nagy szabadságot kaptunk, hogy a prózai részekben a saját színeinkbe és a kreativitásunkat kihasználva szólalhassunk meg.

fotó: Mihalicz Máté

• Úgy érzed, hogy a prózai jelenetekre is jutott akkora hangsúly, amekkora a zenés jelenetekre? Nekem feltűnt, hogy a nagyon szabályosan fölépített és hihetetlenül pontos, fegyelmezett ritmus, mintha a prózát – teljesen érthető módon – nem felülírva, de a háttérbe szorította volna.

• Ezen még nem gondolkoztam. A Pál utcai fiúkban az a csodálatos, hogy kifejezetten nem olyan musical, amelyben recitativo, énekes beszéd lenne, mert itt a dal dal, a prózai rész próza – és igyekszik egyformán hangsúlyt fektetni mindkettőre.

• Ez a darab alapvetően nem a klasszikus musical keretei között működik…

• Nagyon nem és ennek nagyon örülök. Alapvetően ez a csapat a prózai részekben is iszonyatosan erős, ami érezhető a zenés részekben is.

• Mely részei adták magukat a darabnak számodra könnyen és melyek viszonylag nehezen?

A zenés előadásokat vagy nagyon jól kell csinálni vagy sehogy… Ez nem kis kihívás, de másfajta kihívás, mint “beledögleni” egy szerepbe. Alföldi II. Edwardjában pedig pont azt élvezem, hogy folyamatosan, előadásról előadásra agyalok, és ezt imádom! Kár, hogy csak havi egy-kettőt tud menni az Átriumban. Azonban nagyon bejön A Pál utcai fiúk is, mert nagyon jó a csapat, rengeteg energiám szabadul fel és nagyon jó, erős, igényes zenéket szólaltathatunk meg.

• A gittegylet jelenet például, amikor vallat minket a tanár, Fesztbaum Béla. Ott nagyon élvezem – ez egy elég erős prózai rész – hogy magad dolgozhatsz a szerepeden, a szöveget többféleképpen elmondhatod. A mai napig, újra és újra mindig másképp igyekszem mondani – lehet, hogy jobban vagy rosszabbul, de másképp. Ez fontos, mert így feladatot adok magamnak. Máté Gábor épp pár napja mondta nekem, hogy egy prózai színész is számítson arra, hogy zenés-táncos előadásokban is játszhat. Nagyon jó ezzel az előadással dolgozni, még akkor is, ha az elmúlt 4-5 évben nagyon megszerettem a prózát. A zenés előadásokat vagy nagyon jól kell csinálni vagy sehogy… Ez nem kis kihívás, de másfajta kihívás, mint “beledögleni” egy szerepbe. Alföldi II. Edwardjában pedig pont azt élvezem, hogy folyamatosan, előadásról előadásra agyalok, és ezt imádom! Kár, hogy csak havi egy-kettőt tud menni az Átriumban. Azonban nagyon bejön A Pál utcai fiúk is, mert nagyon jó a csapat, rengeteg energiám szabadul fel és nagyon jó, erős, igényes zenéket szólaltathatunk meg.

• Annak idején, öt éve, mi motivált, hogy pont prózai színészetre ad a fejed?

• Nagyon sokáig, kilenc évig táncoltam, ám mindig éreztem, hogy nekem a színészet kell, mert a mozgás önmagában egyszerűen kevés… A kortárs tánc állati szép, izgalmas tud lenni, de egyre inkább éreztem, hogy beszélnem, mondanom is kell valamit a mozgáson túl… Sokáig és sokat hezitáltam, hogy menjek-e előkészítőre a színműre – ebben édesanyám is maximálisan támogatott: “hat hétvége az előkészítő, az első két kétvégét bírd ki, de ha mégsem tetszene, hát eljössz”. Így hát elmentem és már az első hétvégén örületesen megtetszett az az egész, ami ott fogadott. Amire csak azt tudtam mondani: ezt akarom csinálni!

fotó: Mihalicz Máté

• Az öt év alatt mi volt az, ami változott, alakult, formálódott benned?

• Rengeteg minden összeségében. Minden változott, ami csak változhat egy ember gondolkodásában az élet és a színház terén. Nagyon sokat értem az évek alatt, de nem eleget, bőven van még hova fejlődnöm.

• A lelkes, előkészítőre járó Balázsból mi az, ami megmaradt?

• A lelkesedés mindenképp. És az önbecsülés, amely mindig kételkedik. Máté Gábor pár éve azt mondta nekünk, hogy szükséges egy színész számára a folyamatos kétkedés – bennem is van, abszolút nem tudatosan, de ott van. Mert ha ez nem lenne, úgy érzem, egysíkúvá válnék, ami egy idő után a biztonságos elkényelmesedés felé vezetne. És ez a robotos stabilitás, ez egyfajta színészi halál, szerintem, amikor csak “melóvá”, amolyan “lesz, ami lesz” dologgá válik az egész. Ezt az évek alatt egyre inkább így érzem, gondolom.

• Amikor agyalsz akkor mi az, ami igazán hajt, munkál benned?

• Az, hogy az egész lényemmel dolgozhatom rajta. Megyek az utcán, és azon kapom magam, hogy folyamatosan agyalok: vajon ez az ember miért így mondja, miért mozog így, mi járhat a fejében, amikor ezt mondja? Jövök-megyek és mindig ütköztetem, kapcsolatba állítom az épp aktuális szerepemet azzal és azokkal, amik épp körbe vesznek. De ez sem tudatos. Mintha egy inkubátorban lennék ilyenkor, megszállottan figyelem azt, amiből meríthetek akár egy parányit is. Ez nekem mindig új erőt ad. Persze a zenés darabok kapcsán is kell agyalni, de az inkább fizikai feladat, amilyen A Pál utcai fiúk is, az is rengeteg kreativitást igényel, még akkor is, ha ez egy egészen más fajta kreativitás, mint ami a prózai színészethez kell.

• Ám ha valami megmozgatja az érzelmeket – nem csak az alkotás folyamatában, hanem később is – az mégiscsak a prózai, nem? Hisz tűnhet úgy, hogy a zenével és a zenében könnyebb hatást elérni, azonban ez a “hatás” szintén egy folyamat, egy fölépítettség eredménye. A hónapokon keresztül bele tett rengeteg agyalásod, munkád szintén benne van, nem?

• Igen, abszolút. Megesett, hogy A Pál utcai fiúk közben, a második rész vége felé, közösen körben mozogtunk és mindenkinek a szemében láttam: ez most veszettül jó – ez megható élmény volt. Vagy akár A dzsungel könyve alatt rengeteg érzelem szorul belém, melyek az előadás bizonyos pontjain feltörnek. Kiszakad belőlem, ám az a “kiszakadás” a prózával mégis másképpen van.

…az egész lényemmel dolgozhatom rajta. Megyek az utcán, és azon kapom magam, hogy folyamatosan agyalok: vajon ez az ember miért így mondja, miért mozog így, mi járhat a fejében, amikor ezt mondja? Jövök-megyek és mindig ütköztetem, kapcsolatba állítom az épp aktuális szerepemet azzal és azokkal, amik épp körbe vesznek. De ez sem tudatos. Mintha egy inkubátorba lennék ilyenkor, megszállottan figyelem azt, amiből meríthetek akár egy parányit is. Ez nekem mindig új erőt ad. 

• Saját magad számára hogyan írnád körül ezt a “másképpen”-t?

• A zenés darabok dalai kifejeznek valamit, mintegy: előre, igen erősen leírják azt az érzelmet, amit érzel, érezned “kell”. Ezért is van boldog, szomorú, síros, lelkes, vídám dal. Ezzel szemben a prózában nincs semmi, ami, hogy úgy mondjam: “rásegít”, hogy mindazt, amit át kell adnod egy helyzetben, azt hogyan közvetítsd. Hanem mindezt magadnak kell előidéznéd és közvetítened. Ezért ettől a próza szabadabb és komplexebb is egyben. Például egy haldoklási jelenetben – bármilyen morbid is vagy értelmetlen – akár el is röhögheted magad, amíg egy haldokláshoz igazított dalban, amit énekelsz, ez szinte lehetetlen, mert a dalban – teljesen érthető módon – mindez “elő van írva” számodra.

• …a dalok egyfajta szamárvezetőként már be is csatornázzák azt az érzelmi tartományt, amiben játszanod kell. Ez egyfelől könnyebbség, mankó, másfelől az embert sok minden jótékony dologtól meg is kíméli…  

• Igen, pontosan így van. Nagyon közel érzem magamhoz a zenés darabokat – de a két műfaj között pontosan ez a döntő, lényegi eltérés.

fotó: Mihalicz Máté

• Hogyan jött a felkérés A Pál utcai fiúk Csele szerepére?

• Igazából már 2015 óta szakmai gyakorlaton vagyok a Vígben, már harmadév második félévétől próbálok ott. Először Össztáncban, ez volt a Vígszínházban az első próbafolyamatom és ez volt az a darab, ami aztán, a bemutatóját tekintve, átcsúszott a negyedéves korom első felére. Majd ezt követte többek között a A Dzsungel könyve, a Földrengés Londonban, a Haramiák, Túl a Maszat-hegyen. Így aztán bekerültem A Pál utcai fiúkba is, hisz ott vagyok gyakorlaton.

…nagyon könnyen csapdába eshetne az ember…egy idő után már megszokásból, rutinból játszana: ez így is, úgy is siker lesz. Igaz ez akár egyetlen mondatra is, amit mondhatnék mindig ugyanúgy is, hisz tudom: ez már ott bevált. De ez egy rutin. Rutin, ami megöli, lemerevíti az embert. Olyan, ami nem ad feladatot, nem ad semmi izgalmat. Szeretek mindig más- és máshova tett hangsúllyal mondani egy-egy ilyen mondatot. Mert ilyenkor játszom. Belefeledkezve abba, amit épp csinálok, mint egy gyerek – és ez mondhatatlanul jó. Hisz minek ragaszkodjak ahhoz, ami, bár egyszer már tutira bejött, ám nem tükrözi az épp aktuális érzelmi állapotomat. Ez nem tenné élővé akkor és azt, amit éppen játszom.

• Mi az, ami szerinted egy életre szólóan beléd tudott épülni A Pál utcai fiúk kapcsán? 

• Alapvetően pozítivabbá lett bennem az, amit a zenés színházról gondolok. Mert bár prózai osztályba járok, de a zenét mindig is imádtam. A zene az, ami abszolút kikapcsol, villamoson, buszon rendszeresen rajtam van a füles. A Pál utcaiból mi eszméletlenül sokat játszunk. Ebből adódik a rendkívüli feladat jellege is: nagyon könnyen csapdába eshetne az ember…egy idő után már megszokásból, rutinból játszana: ez így is, úgy is siker lesz. Igaz ez akár egyetlen mondatra is, amit mondhatnék mindig ugyanúgy is, hisz tudom: ez már ott bevált. De ez egy rutin. Rutin, ami megöli, lemerevíti az embert. Olyan, ami nem ad feladatot, nem ad semmi izgalmat. Szeretek mindig más- és máshova tett hangsúllyal mondani egy-egy ilyen mondatot. Mert ilyenkor játszom. Belefeledkezve abba, amit épp csinálok, mint egy gyerek – és ez mondhatatlanul jó. Hisz minek ragaszkodjak ahhoz, ami, bár egyszer már tutira bejött, ám nem tükrözi az épp aktuális érzelmi állapotomat. Ez nem tenné élővé akkor és azt, amit éppen játszom.

Csatádi Gábor