“Játszani, érezni, szünetet tartani” Pótszékfoglaló

December elején mutatták be Dennis Lumborg: Szépkisnap című monodrámáját a Mozsár Műhelyben. A darab Eddie-vel, Szirtes Balázzsal beszélgettünk a váratlan helyzetekről, az előre tervezhetőségről, Oscar Wilde-ról és az idegen nyelvű színjátszásról…

Mennyire spontán egy-egy napod?

Nem vagyok az az “úszom az árral” típus. Eléggé rendszerezettek a Nem is nagyon emlékszem az elmúlt időszakból nagyobb kizökkenésekre.

Hogyan viseled, ha épp egy ilyen napod van?

Ha valami nem sikerül, nem időben érkezik vagy épp várni kell valakire, valamire, azt nem valami jól viselem.

Igen, megvannak a magam mániái, rítusai – ahogy az ember idősödik és úgy érzi, hogy nagyon gyorsan telik az idő. Ezért is törekszem arra, hogy minnél több férhessen bele egy napomba. Ha valami miatt csúsznak a dolgok és várni kell, akkor azt érzem, hogy ez alatt az idő alatt egy csomó minden hasznos megtörténhetne, amire így viszont már nem lesz idő. Ha megnéznéd a naptáramat, az abszolút pontos. Színkódok vannak: más színnel aláhúzva az előadások és megint más színnel a próbák.

Szűz jegyű vagyok és ők maguk körül az elvágólagos rendet szeretik. Az általános horoszkópokban mindig két szakmát javasolnak nekik: az egyik a könyvelő, ami a számok, a fix, rublikába rendezhető dolgok világa, a másik pedig a művész. Érdekes, ez a kettő egymással teljesen ellentétes…

Egy szűz, mint művész…

Édesanyám is szűz jegyű és ő például aktív éveiben könyvelő volt. Nálunk a családban megszületett így a két véglet.

fotó: Kállay Tóth Anett

Mindig igyekszel arra törekedni, hogy már napokkal előtte tudd a programodat, a feladataidat – ez biztonságot ad?

Igen, megvannak a magam mániái, rítusai – ahogy az ember idősödik és úgy érzi, hogy nagyon gyorsan telik az idő. Ezért is törekszem arra, hogy minnél több férhessen bele egy napomba. Ha valami miatt csúsznak a dolgok és várni kell, akkor azt érzem, hogy ez alatt az idő alatt egy csomó minden hasznos megtörténhetne, amire így viszont már nem lesz idő. Ha megnéznéd a naptáramat, az abszolút pontos. Színkódok vannak: más színnel aláhúzva az előadások és megint más színnel a próbák. Járok a színmű doktori iskolájába és az azzal kapcsolatos dolgok pedig egy újabb színnel vannak jelölve – ez a könyvelői véna…

…és ha hét közben kisebb-nagyobb változások adódnak…?

Igen, olykor adódik is és az efféle számomra sosem tud pozitív lenni…

Vagy csak egy új, nagyobb naptár kellene, melybe a váratlan változásoknak is van hely… Ez a mostani monodráma, a Szépkisnap hogyan talált meg?

Eddie egy igen érzékeny ember, aki képes nagyon szeretni. Ez az, ami többek között megfogott benne. Persze azért nem vagyunk teljesen egyformák. Ő egy kicsit lazább, mint amilyen én vagyok. Neki biztosan nem lenne színkódos naptára, mint nekem. Ez a szlengesen beszélő fickó úgy mesél a nézőknek a gyerekeiről, hogy szavai tele vannak gyönyörű érzelmekkel. Mert amikor a családjáról, a gyerekeiről beszél, akkor lehámlik róla ez a “szlenges csávóság” és ott áll előttünk egy hihetetlenül érzékeny fiú – ez az, ami megfogott benne.

Én találtam meg a darabot. Akkor történt, amikor egy évig Dublinban éltem, ahol angolul tanultam. Amikor hazajöttem, nem nagyon volt munkám. A színházba be kell újra forogni és időbe telik, amíg újra annyi szereped lesz, hogy abból már megélsz és kitölti az idődet. Ezért elkezdtem darabokat olvasni és ha már egyszer ilyen jól megtanultam angolul: elkezdtem kortárs angol színdarabokat is nézegetni. Így találtam meg a Dennis Lumborg: Szépkisnapját is és egy másikat is, – amivel szintén nyertünk ősszel Horgas Ádámmal egy pályázaton – az lesz a következő bemutatónk az Életrevalók után – az kétszereplős darab, Április Párizsban, Botos Évával játsszuk majd ketten benne. A Szépkisnap úgy van megírva angolul is, hogy az író érzékelteti: a főszereplője egy szlengesen bészélő valaki. A “you” példul nincs kiírva, csak annyi: “ y’”. Amikor belenéztem, akkor úgy tűnt: ez nem az én darabom. Egy csomó rövidítés, olyan szavak, kifejezések, amiket egy nem ott élő ember nem igazán ismer. Aztán mégis azt mondtam: a fenébe, elolvasom, átrágom magam ezeken a fura mondatokon. Hál’ Istennek, hogy így történt, mert már a végére teljesen magával ragadott a szöveg, és azt éreztem: én ezt meg akarom csinálni! Mert e beszédstílussal együtt megszületett bennem egy olyan karakter, aki összezendül a lelkemmel.

Te, aki elvágólagosan szeretsz pedáns lenni, előre mindent megtervezni, most tessék: bevonzottál magadnak egy egyszemélyes, “nyakadba borul a bili” történetet…

Hát igen, bár ebbe még így nem is gondoltam bele… Eddie egy igen érzékeny ember, aki képes nagyon szeretni. Ez az, ami többek között, megfogott benne. Persze azért nem vagyunk teljesen egyformák. Ő egy kicsit lazább, mint amilyen én vagyok. Neki biztosan nem lenne színkódos naptára, mint nekem. Ez a szlengesen beszélő fickó úgy mesél a nézőknek a gyerekeiről, szavai tele vannak gyönyörű érzelmekkel. Mert amikor a családjáról, a gyerekeiről beszél, akkor lehámlik róla ez a “szlenges csávóság” és ott áll előttünk egy hihetetlenül érzékeny fiú – ez az, ami megfogott benne.

fotó: Klem Viktor

Te magad is ilyen érzékeny vagy?

Nagyon is az vagyok. Ez is a szűz jegyűekre jellemző egyébként…

…és ott belül ez az érzékenység és a “színkódos” rendszeretet nem szokott összeveszni?

Nem tapasztaltam, hogy valaha is az egyik a másik rovására ment volna.

Így, az ötödik előadás felé, melyek a belül megélt tapasztalataid?

Mielőtt bárki bármit mondott volna a bemutató után vagy akár kritikákat olvastam volna, már éreztem, hogy sikerült megtalálnom a figurát. A kritikáknak azért örültem baromira, mert óriási dolognak tartom, hogy erről az új játszóhelyről, a Mozsárról már megjelennek írások. Egy monodráma eleve nem mindig vonz annyi kritikust. Ehhez képest nagyon sokan érdeklődtek, és amiket írtak, azzal csak megerősítettek abban, amit már a bemutató után is éreztem.

Ez egy nagyon “extravagáns” monodráma…avagy csak részben jellemző rá a klasszikus drámai ív…

Azért ott van benne az a drámai ív is, de persze értem mire gondolsz és igazad van. Szeretem az olyan színdarabot – akár monodráma, akár többszereplős – amely úgy dráma és úgy foglalkozik komoly kérdésekkel, hogy közben a nevetés és a humor is jelen van benne. Amikor a néző nevet, jól érzi magát és szórakozik, majd elszorul a torka és egy kicsit be is húzódik a székébe, ám aztán ismét feloldódik. Szeretem ezeket a hullámvasút jellegű darabokat – ez fogott meg ebben a darabban is, amikor olvastam. Úgy indul, mintha vígjáték lenne. Az első jelenetben rengeteg poént mond Eddie – még nem is tudod pontosan, hogy mi lesz a konfliktus. Azt majd csak az első jelenet végén kezded el érezni. Az első jelenetet gyakorlatilag végignevetik a nézők, és jelenet végén kezdenek rájönni, hogy hoppá, itt valami komoly téma következik… Aztán a második már abszolút drámai jelenet – ezt követi a szünet – majd a második rész eleje ismét a helyzetkomikumoké. Abba a borzalmas helyzetben, amibe Eddie került – mert újabb és újabb bonyodalmakba, galibákba sodorja saját magát – a komikum képes őt újra és újra kiemelni a vád okozta mélységből. E vád mélységéből, amitől az élete már sosem lesz olyan felhőtlen, mint előtte.

Szeretem az olyan színdarabot – akár monodráma, akár többszereplős – amely úgy dráma és úgy foglalkozik komoly kérdésekkel, hogy közben a nevetés és a humor is jelen van benne. Amikor a néző nevet, jól érzi magát és szórakozik, majd elszorul a torka és egy kicsit be is húzódik a székbe, ám aztán ismét feloldódik. Szeretem ezeket a hullámvasút jellegű darabokat – ez fogott meg ebben a darabban is, amikor olvastam.

A monodráma alkatilag mennyire áll közel hozzád? Hogy vagy te velük?

Köszönöm, jól vagyok a monodrámákkal. Az első egy tulajdonképpeni kényszerhelyzet volt Dublinban. Ott voltam egy évig és gondolkodtam, hogyan tudnék ott elkezdeni valamiféle színészi létezést. A legegyszerűbb megoldásnak az tűnt – azért hogy ne castingokra kezdjek el járni – hogy kezdjek el egy anyaggal foglalkozni. Olyannal, ami egy személyes, mert nyilván nem ismerek ott senkit és így nem is tudnék megkérni egy ír színészt, hogy dolgozzunk együtt. Ehhez találtam anyagnak A kis herceget, ami számomra egy monológ. A pilóta lezuhan a Szaharában, végigpörgeti az életét. Ennek a vísszafelé zajló időutazásnak a meséje A kis herceg, szerintem. Tökéletesen összeállt a fejemben ez a mesemonológ, ahol én vagyok a pilóta, én vagyok a kis herceg és persze én vagyok mindenki más is. Visszaidézem, hogy mi volt a múltban – ahol a bolygólakók az én múltam szereplői. Amikor aztán Dublinból hazajöttem, megcsináltam A kis herceget magyarul is a Rónay fordítás alapján és ezt a Karinthy Színház be is fogatta – köszönet érte -, és mind a mai napig megy is. A Szépkisnap lett a második monodrámám. Tudtam akkor, hogy megvan az első gyerekdarabom – bár tudjuk mindnyájan, hogy A kis herceg nem feltétlenül egy klasszikus gyerekdarab – de mégis szerettem volna valami felnőt nézőknek szólót is. Ezért is örülök, hogy rátaláltam a Szépkisnap ra. Egyébként pedig hülyeséget mondtam: mert a Szépkisnap nem is a második, hanem a harmadik monodrámám. Mert a kettő között csináltam egy monodrámát Oscar Wilderól, The Importance of Being Oscar, amit angolul játszom Budapesten, az RS9 Színházban. Ennél az anyagnál viszont azt éreztem, hogy egyszerűen nem szabad lefordítani. Imádom a Wilde stílusát, a humorát és azt, ahogyan ír. El sem tudom képzelni ezt magyarul, mert ami angolul “she” vagy “he”-nek hangzik például, azokra nincs igazi, megfelelő magyar kifejezés – egyszerűen a nyelv ellenáll…
…és a mi nyelvi készletünk nem is feltétlen Wilde-ra van szocializálódva ……

…ahogy szerintem nem lehet – vagy talán csak megközelítve lehet – egy József Attila vers gyönyörűségét egy másik nyelven Nem tudom elképzelni, hogy az tudna-e olyan gyönyörűen hangozni – annak ellenére, hogy fantasztikus fordítók, fordítóink vannak.

A színészet egyébként mennyire tud az adott nemzeti kultúra keretein túl működni?

Van egy kedves barátom, aki csak nagyon keveset tud angolul és amikor megnézte az Oscar Wilde-ot, akkor azt mondta: nem értettem, amit mondtál, de mégis nevettem, amikor jött a poén, mert a játékban éreztem, hogy most itt egy poént mondasz, mert együtt tudtam menni a játékkal, annak ellenére, hogy pontosan értettem volna a mondatokat. Be tudott az idegrendszerével kapcsolódni a játékomba. Ezért is gondolom, hogy a nyelvtől függetlenül is működhet a színészet játék része.

Ha ezt egy éve kérdezted, akkor azt válaszoltam volna: fogalmam sincs. Az Oscar Wilde előadás óta viszont tudom erre a választ, mert pont ez volt ebben darabban a legnagyobb kihívás és egyben a legnagyobb öröm is: nem más idegen nyelven játszani. Ugyanazt és ugyanúgy játszik az ember. Sokkal jobban fel kell készülnöm egy-egy előadásra, természetesen, mivel az angol nem anyanyelvem. Ha a Szépkisnapban elkeverednék, akkor szerintem nagyjából az író stílusában ki tudnék belőle mászni. De az Oscar Wilde-ból nem. Abból annyira fel kell készülnöm, ott nem tudok egy shoud vagy would helyett mást mondani, mert akkor hirtelen elvesznék – ezért az sokkal nagyobb felkészülést igényel. Amikor viszont már ott vagy és elkezdődött, akkor nincs mese, csinálni kell és nem szabad azon görcsölni, hogy most mi a szöveg, a kiejtés… Van egy kedves barátom, aki csak nagyon keveset tud angolul és amikor megnézte az Oscar Wilde-ot, akkor azt mondta: nem értettem, amit mondtál, de mégis nevettem, amikor jött a poén, mert a játékban éreztem, hogy most itt egy poént mondasz, mert együtt tudtam menni a játékkal, annak ellenére, hogy pontosan értettem volna a mondatokat. Be tudott az idegrendszerével kapcsolódni a játékomba. Ezért is gondolom, hogy a nyelvtől függetlenül is működhet a színészet játék része. Játszani, érezni, szünetet tartani. Szünetet tartani és érezni azt, hogy ott, akkor épp mennyi szünet él meg vagy érezni azt, hogy hogyan fogd meg a nézőt, hogy hogyan nevettesd meg – ez tökéletesen ugyanaz.