Lángokban áll az élet

Wajdi Mouawad története mintha saját létjogosultságát is igazolná, hiszen a Futótűz legfontosabb üzenete, hogy kötelességeink között első az őszinte megnyilvánulás önmagunkkal és a világgal szemben. Arról pedig, ami a Radnóti színpadán Alföldi Róbert rendezésében megelevenedik, lehetetlen nem beszélni.

Egy percig sincs szó aktualizálásról, vagy bármiféle párhuzamba állításról, és talán ez a „hiány” a legfájdalmasabb: azért nincs, mert minden egyes elhangzott sor, töredékben maradt gondolat és bevégzett cselekvés a jelen irányába mutat. Nem kell semmit megtölteni a mával, hiszen a futótűz még mindig terjed és megolvasztja azokat az értékeket, amelyek útjába kerülnek. És úgy tűnik, képtelenek vagyunk megállítani.

…elsőre paradoxonnak is tűnhet, hogy  a Futótűz legfontosabb mondanivalója a beszédre való buzdítás, miközben a végén minden némaságot ölt magára – és ez már nem az anya súlyos, hangtalan borzongása –, ám aztán ráébredünk: egy kis csöndnél semmire sincs nagyobb szüksége a világnak. Azonban csak akkor hallgathatunk el, ha előtte kimondtunk mindent. Talán jobb lenne, ha már most el is kezdenénk oltani a lángokat, mert nem kétséges: sokáig fog ez nekünk tartani.

Nawal Marwan (Kováts Adél) mégis megpróbálja. Nawal, akit nőként, anyaként és emberként egyaránt kivetett magából saját sorsa, megaláztatásai szinte egymással versengtek: vajon melyik tud rajta nagyobbat ütni? Ő mégis felállt és továbbment. Újra és újra. Még akkor is, amikor az ép ész fogalma alapjaiban kérdőjeleződött meg, hiszen nem volt semmi, amit normalitásnak lehetett volna nevezni. A kegyetlenség násztáncra hívta a félelmet, hogy világra jöhessen az, amit olyan ártatlanul háborúnak hívunk, pedig nem más, mint egy világméretű mészárszék, ahol nemcsak a húst vágják apró darabokra, hanem minden érvényes eszmét és érzést, ami akár csak távoli rokonságban is áll a törődéssel vagy az odaadással. Nincs annál borzalmasabb, mint amikor az ember megfosztja magát attól az egyetlen dologtól, aminek révén több egyszerű vadállatnál: az önálló gondolkodástól, amelybe nem szól bele sem parancs, sem kényszer. Ha ez elveszik, akkor a rettegésre való idomítás elérte végcélját.

Mert milyen társadalom az, ahol az anyát elszakíthatják fiától, ahol természetes az, hogy a nő csupán a férfi szexuális vágyainak gyűjtőmedencéje, ahol a méltóság gúny tárgyává válhat? Nawal végrendelete által elmeséli saját, elmondhatatlannak tűnő történetét, amely ebbe a korlátlan brutalitással átitatott miliőbe ágyazódott. Elmeséli, még ha csak közvetetten is, mert pontosan tudja, hogy csak így képes felszabadítani családját és önmagát, így tudja kibogozni gyermekeihez fűződő kusza viszonyait. A mozaikdarabkák végül egymásba illeszkednek és láthatóvá teszik a múltat, megteremtik az élhető jelent. Szinte kiált felénk az üzenet, hogy a titok, az elhallgatás csak meg nem értéshez vezet, a meg nem értés pedig erőszakot szül, ami önmagát szaporítja – a körforgás örökös, és addig lehetetlen kilépni belőle, amíg nem tanulunk meg egyenesen, mindenféle rejtegetés nélkül megszólalni. Mindezt kiválóan reprezentálja a karakterformálás: Kováts Adél játékában az éneklő asszony olyan hangszerré válik, amely minden hamis hangot megtagad. Jelenléte lassan, finom érzékenységgel uralkodik el a színpadon, éppen úgy, ahogyan Nawal is megtanulja birtokba venni az életét.

Egy percig sincs szó aktualizálásról, vagy bármiféle párhuzamba állításról, és talán ez a „hiány” a legfájdalmasabb: azért nincs, mert minden egyes elhangzott sor, töredékben maradt gondolat és bevégzett cselekvés a jelen irányába mutat. Nem kell semmit megtölteni a mával, hiszen a futótűz még mindig terjed és megolvasztja azokat az értékeket, amelyek útjába kerülnek. És úgy tűnik, képtelenek vagyunk megállítani.

A konkrét drámai cselekmény tehát Nawal hagyatéka köré szerveződik, Jeanne (Martinovics Dorina) és Simon (Olasz Renátó) azt a megoldhatatlannak tűnő feladatot kapják anyjuktól, hogy találják meg halottnak hitt apjukat, és bátyjukat, akinek létezéséről eddig még csak nem is sejthettek.  A végakarat hatására semmivé lesz a nagy egész, az azonosságtudat széttöredezettsége pedig kétféleképpen tárul elénk: Martinovics Dorina hideg racionalizmusa éppen ellentéte Olasz Renátó vehemenciájának és kamaszos dacának. Mindketten következetes, szép ívet rajzolnak fel, melyen keresztül láthatóvá válik az önfelépítés folyamata.

Igencsak szokatlan módon László Zsoltra hárul a feladat, hogy Hermile Lebel szerepében néha-néha oldószert csepegtessen a borzalmak vegyületébe. Igazi bogaras, ügyetlenkedő figura, aki saját zavarát monumentális szóáradattal igyekszik leplezni, ám hiába minden különcsége, ebben a történetben mégis ő az iránytű. Beindítja a megismerés rég üzemen kívül helyezett gépezetét, és olajozza, amikor a nyikorgás erősödni látszik. Ebbe a bohókás figurába is intellektualitást csempész, és bár kevés lehetősége adódik rá, mégis képes megmutatni, hogy igen, Hermil Lebelnek is megvan a maga, magánnyal teleírt története. Mellette Pál András és Lovas Rozi tud még igazán remekelni. Pál András Nihadjának ádáz, már-már cinikus hidegvérűsége egy pillanat alatt fordul át végtelen megrendültségbe, Lovas Rozi Shawdaként pedig elsöprő indulattal száguld végig a színpadon. A többi mellékszereplő figurája azonban kevésbé ihletett, így funkciójuk csupán a valóság egy-egy szeletének feltárására redukálódik.

A nyugati és keleti civilizációt Menczel Róbert küzdőteret szimbolizáló díszlete játssza egymásba. Bár alapvető életminőségi és társadalmi különbségeket láthatunk, annyi egészen bizonyos, hogy itt mindenkinek meg kell vívnia a maga harcát, legyen az kishivatalnok, egyetemi tanár, vagy haditudósító. A homokkal telített medencébe a visszatekintések révén jelentésrétegek íródnak, miközben a korlátok folyamatosan újrarendezőnek. Az emlékezés, a múlttal való szembenézés metaforikussága ölt testet ebben a térben, és a felszabadítás gesztusa is itt érhető tetten: a futótűz után jön a megtisztító vízözön, így az oidipuszi borzalomból mégiscsak átszűrődik az univerzális életigenlés.

Alföldi Róbert rendezésében kirojtosodik a kultúrák és az idősíkok közötti kapcsolat, a határátlépések sorozatának lehetünk szemtanúi. A két felvonás ugyan nem kiegyenlített, az első részben olykor-olykor megtörik a ritmus, de a nehéz, költői mondatok minden kísértés ellenére sem csúsznak át a szavalás regiszterébe. Talán naturalistább, néha pedig a megszokottnál erősebben kifelé forduló a szövegmondás, ám ez ennek a megteremtett miliőnek a sajátossága. A küzdelmek és a kötelékek bábeli zűrzavarában pedig különös módon éppen a csend teremt rendet. Nem az elfojtásoktól megrepedezett, hanem a mély és telt csend, amely két ember között csak az igazság pillanatában tud megszületni. Elsőre paradoxonnak is tűnhet, hogy a Futótűz legfontosabb mondanivalója a beszédre való buzdítás, miközben a végén minden némaságot ölt magára – és ez már nem az anya súlyos, hangtalan borzongása –, de aztán ráébredünk: egy kis csöndnél semmire sincs nagyobb szüksége a világnak. Azonban csak akkor hallgathatunk el, ha előtte kimondtunk mindent. Talán jobb lenne, ha már most elkezdenénk oltani a lángokat, mert nem kétséges: sokáig fog ez nekünk tartani.