Ma este otthonosság, a gyermekkori emlékeket idéző illatok és ízek költöztek a Trafó szűkös fogadóterébe. A Tünet Együttes: Apropó 2.0 előadására készültem. A keskeny lépcsőkön megközelíthető előadótér, annak ellenére, hogy nem kellemes itt várni az előadás kezdetét, feleleveníti bennem az elmúlt gyerekkort. Vendégségbe mentünk szüleimmel. Eszembe jutott az a kényelmetlen álldogálás ott a szűk előszobában, amikor csak arra vártam, hogy végre megszabadulhassak a kabátomtól, cipőmtől és végre kényelembe helyezhessem magam a meleg szobában, ahol izgalmas újdonságok és finomságok várnak.
A koncepciótlanul hosszúra nyúlt izgatott várakozást megpróbáltam gyermeki szemmel figyelni. Ki tudja miért, de csak jóval a meghirdetett kezdési időpont után foglalhattuk el jól megérdemelt  ülőhelyeinket. A malmozás közben alkalmam nyílt alaposan szemrevételezni a nézőközönséget. Első és második randevús párok, fiatal és idősebb baráti társaságok, pár korosodó, úrinak tűnő ember, és a megszokott külföldiek hada.

fotó: Mészáros Csaba

Nincs telt ház, de nyolc széksor masszívan tele. A pontosság kedvéért megszámoltam. Valószínűleg annak köszönhető a telt ház hiánya, hogy nem bemutatón ülök, hiszen már több éve játsszák a Tünetesek ezt a két részből álló (Ez mind én leszek egykor/ Nem emlékszem, hogy így neveltek volna) előadást. Az előadóterem egy fekete doboz. Egyszerű letisztult tér, beszippantja a pislogó tekinteteket a díszlet hiánya, a padlón szanaszét vakítóan fehér apró hungarocell golyócskák gyöngyöznek (fény és tér: Szirtes Attila). A színpad jobb szélső sarkában egy nagy hajú kócos hippinek tűnő nő emelkedik fel a székről, és elegyedik szóba a közönséggel előbb angolul, majd átvált magyarra (jelmez: Szűcs Edit). A mellettem ülő anyuka lába megremeg, tart tőle, hogy a végén még őt is táncba hívják.
De erről szó sincs. Csak beszélgetni akar és még cukrot is hozott magával. A közönség oldódik, nem bánt minket ez a “cukrosnéni” és igen bölcs, szereti a vizet, mert az a nagybetűs ÉLET kulcsa. Mesét is mesél Aranyhajról és a természetes számokról is megtudunk egy s mást. Mozdulatai nyomán megelevenedik, és kavargó mozgásba lendül a hófehér hungarocelltenger. A mese lassan véget ér, Aranyhaj lassan elveszíti dús hajkoronáját, majd ruháitól is megszabadul. Már csak egy pőre, kopasz vénasszony áll előttünk a fekete dobozban éles vörös fénnyel megvilágítva. Hibátlanul végrehajtott Napüdvözletek sorozatát látjuk, melynek során a táncos elképesztő emberi jelekké formálja testét, szinte már fáj ez a meztelen őszinteség. A nézők soraiban középtájon a két deres úr zavartan röhög fel ekkor. A táncos kimúlt. Valaki megszánja és szájába tölti az ÉLET vizét. Szabó Réka színpadi jelenléte rendkívül erőteljes, lenyűgöző. Annak ellenére, hogy szóló produkciója keményen meggyötri a mellettem ülő nő minden érzékszervét, én tartom magam. Nyugtával dicsérem a napot.

A nagy mélységeket csak felszinesen pendítik meg az előadók, várom, de nem bontakozik ki semmiféle dráma. Ez lenne legtöbbünk élete? Kapkodás, rohanás, örömök, bánatok, aggódás, küzdés, elengedés, semmi dráma. De a lenyomatunk, amely utunk során kirajzolódik mozgásunkból, teljesen egyedi. Csak a miénk. Egyszeri és megismételhetetlen. A kevesebb több, tartja a mondás. Tetszik a rendezés egyszerűsége, könnyen érthetősége. Talán megérné mélyebben beleugrani az idő vizébe azokról az évszámos trambulinokról.

Az erőteljes kezdés után kíváncsian várom a folytatást, mert már a cím is ígéretes: Nem emlékszem, hogy így neveltek volna. A társulat honlapján található tájékoztató szerint “egy szubjektív leltárt fogunk látni itt majd, amelyben „a társulat tagjai 7 évenkénti, valós és fiktív emlékeiket gyűjtötték össze egészen az elképzelt 77 éves korig. Az előadás a holland Space Theatre alapítója, Ardai Petra workshopja alapján készült”. Némileg átalakul a színpadkép. A fekete doboztér kiegészül, a színpad elején felállított kartonlapokra írt számokkal: 7, 14, 21, 28, és így tovább 77-ig, szépen sorban hetesével, mint a startkövek egy úszóversenyen, amolyan ugródeszkák ezek.

fotó:MarinaLevitskaya / a Peak Performances @ Montclair State University engedélyével

Rögtön arra asszociálok, hogy az emberi test 7 évente megújul, így 7 évenként lecserélődünk, újjászületünk, re-kreálódunk. Hogyan kapcsolódom a volt és az eljövendő énhez amikor a kor csak egy szám; – ki vagyok én és mit akarok? A táncosok, Szabó Réka, Furulyás Dóra, Gőz István, Szász Dániel idős-fiatal, tetőtől talpig feketében. A kontraszthatást erősíti a mozdulataikra reagáló, real-time videotechnika, mely fekete-fehér amorf formáival hátteret ad az előadásnak, de ki is egészíti azt (interaktív technológia: Karcis Gábor, Korai Zsolt, Papp Gábor). Az óriási kivetítő vászon megelevenedik, és az előtte mozgó figurákkal a filmművészet legkorábbi időszakát idézik, némi rajzfilmszerű felhanggal.
A kivitelezés dinamikus, a szövegek olykor komikusak, néhol elgondolkodtatók. Őszintének tűnő önvallomások ezek a szereplők életéről, nyilvánvaló fikciós elemekkel vegyítve. Egy térbe és azonos időbe kerül a múlt, a jelen, és a jövendő. Mindenki talál számára ismerős mondatokat itt a saját életéből, és könnyen szembesülhet azzal, hogy gyakran milyen egyszerű dolgokon problémázunk, és évek távlatából már csak nevetünk az egykori önmagunkon. A múlt gondjai eltörpülnek a jelen problémái mellett és a szorongásunk a jövőtől végtelenül értelmetlen. A mondatokat kísérő gyors, kapkodó mozdulatok, arra hívják fel a figyelmet, hogy mennyire fájdalmasan rövid a földi életünk, szinte csak átrohanunk rajta!
“Időnk rövid, egy lobbanás csak”, ahogy Kosztolányi Dezső fogalmazta meg versében. A mozgás és a szöveg aránya kiegyensúlyozott.

fotó: Zigó-Horváth Nelli

A nagy mélységeket csak felszínesen érintik az előadók, várom, de nem bontakozik ki semmiféle dráma. Ez lenne legtöbbünk élete? Kapkodás, rohanás, örömök, bánatok, aggódás, küzdés, elengedés, semmi dráma. De a lenyomatunk, amely utunk során kirajzolódik mozgásunkból, teljesen egyedi. Csak a miénk. Egyszeri és megismételhetetlen. A kevesebb több, tartja a mondás. Tetszik a rendezés egyszerűsége, könnyen érthetősége. Talán megérné mélyebben beleugrani az idő vizébe azokról az évszámos trambulinokról.

Bozóky Balázs