Most szombaton, július 1-én mutatják be Molnár Ferenc: Liliom című külvárosi legendáját a Kaszásdűlői Kulturális Központ produkciójaként. A két főszereplővel, Eke Angélával és Patkós Mártonnal beszélgettünk a szerelem lelket próbáló hatásairól, a darab rejtett, önszembesítő erejéről, az újcirkuszos elemek segítő szerepéről és az utcaszínház felszabadító voltáról…

  • A szerelem az életetekben mennyire tud komoly vagy épp mennyire tud “cirkusz” lenni?
  • Angéla: Én nagyon szerelmes alkat vagyok, aki az érzelmeit hevesen éli meg. Alapvetően egy kapcsolatban ez határoz meg – pont, mint a Liliomban.  Juli egy progresszív lány, akinek nőként, cselédként, már egy 100 évvel ezelőtt játszódó történetben is komoly életfilozófiája van: “én nem akarok soha férjhez menni, én szabad nő leszek örök életemben!”  Aztán találkozik egy fiúval, és elengedi az elméleteit, mert aki szeret, az szeret – nem gondolkodik. Egy kicsit én is ilyen vagyok. Ez a lány ott beleáll egy érzésbe, amit jószerével nem is tud megfogalmazni, csak ösztönösen érzi, és aztán a végén pedig jól “megszívja” – általában pont, mint én.

A mi szakmánkban az csak külön jó, ha “megszívunk” dolgokat, mert azokból lehet igazán építkezni. A Liliom figurájában és magamban a közös pontot ott találtam meg, hogy a férfinak a szerelemben a lány mellett akkor  jó igazán, ha az egója képes megszűnni a mellett a másik mellett. Ha nem tudnak működni az előre, a védekezés gyanánt jól fölépített én védő mechanizmusai.

  • Nagyon padlóra tud küldeni az, ha már menet közben azt érzed: “na, ezt most tutira meg fogom szívni érzelmileg”?
fotó: Gyöngyösi Hunor
  • Márton: A mi szakmánkban az csak külön jó, ha “megszívunk” dolgokat, mert azokból lehet igazán építkezni. A Liliom figurájában és magamban a közös pontot ott találtam meg, hogy a férfinak a szerelemben a lány mellett akkor  jó igazán, ha az egója képes megszűnni a mellett a másik mellett. Ha nem tudnak működni az előre, a védekezés gyanánt jól fölépített én védő mechanizmusai. Ez a figura össze-vissza csapong: flörtöl, csapja a szelet a lányoknak, vagánykodik – és mindezt minden tét nélkül. Aztán jön valaki, aki mellett ezeknek a magára vett szerepeknek egyetlen mondata sem állja meg a helyét – mert ez a találkozás mindent magától értődően letisztít. Liliom csak áll, és azt kérdezi magától: na, most milyen “fegyvert” használjak? Ám itt nem kell semmilyen szerep, póz – itt össze kell jönni! Aztán később a darab már arról is szól, hogy ez a dolog miért nem tud fejlődni: hisz ha nem elegendő az EQ, ha nem elegendő az IQ, akkor egy kapcsolat könnyen beleragad a “nincs kereset, nincs ebéd” lefelé rántó örvényébe. Liliom ott cseszi el, hogy nem tud fejlődni. Lefordítom: bulizni járok vagy fejlesztem magam? Avagy: csak a magam életének a beszűkült kis körére akarok-e figyelni, vagy inkább kamatoztatom a tehetségemet abban a világban, ahol élek? Mert a Liliom azt is üzeni önkéntelenül: fölösleges szerteszét szórni az energiákat a világban.

Azért, hogy ezt a darabot a rendező, Dicső Dani most elővette, azért nagyon hálás vagyok. Attól, hogy nyár van és  45 fok, attól még nagyon jól esik egy olyan anyaggal, szereppel foglalkozni, ami kettéhasít. Nem tudnám olyan szeletét, mozzanatát említeni a darabnak, amely ne lenne valami módon durva találkozás a saját magam rohadtul elrontott dolgaival.

  • Ennek a jó 100 éves darabnak mennyire lesz majd érezhető a kortalansága?
  • Márton: Számomra teljesen olyan, mintha ők, ott a darabban, mi lennénk… Megnéztem most otthon a krétakörös Liliomból húsz percnyit. Abban Nagy Zsolt is játszotta Liliomot, és érdekelt, hogy ők, ott, 10 évvel ezelőtt hogyan fogták meg ezt a hangulatot. Azt láttam, hogy tökéletesen hasonló hangokat szólaltattak meg akkor, mint amiket majd most mi szeretnénk.  Ez a darab tökéletesen kortalan, ahogy mondtad is. Két színészt odaállítanak egymás mellé: Juli–Liliom, Mari–Hugó – tök mindegy. Ők típusok. Ha megkapod az egyik figurát, akkor már próbálod is magadból megoldani. Szerintem nem is lehet nagyon máshogy. Nem célra vezető itt brillírozni. Szerintem 100 éve is ugyanígy voltak szerelmesek és szélsőségesek  az emberek, mint most.
  • Angéla: Azt érzem, hogy itt nem lehet konspirálni a háttérben. Azaz: “most azért mondom úgy neki ezt a mondatot, mert ezzel az a hátsó szándékom, hogy…”. Nem, ennek a Julinak semmilyen hátsó szándéka sincsen. Ebbe a figurába bele kell állni, hagyni, engedni, hogy átfolyjon rajtad… Mert ez a Juli azt mondja, amit ott és akkor érez és gondol. Utána pedig már makacsul ragaszkodik hozzá! Mert hát azt azért senki ne mondja nekem, hogy egy ütés nem fáj!

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • …ebből a kortalanságból viszont egy pillanatig sem következik az, hogy ez egy  nyáresti, könnyed kis limonádé. Melyikőtöknek hol van ennek a darabnak a tétje, a nehézkedése?
  • Márton: Az elejétől a végéig. Most mondtam össze épp egy cimborámmal – végszavazott nekem -, és már csak maga ez a Molnár-szöveg is olyan, amiben benne van a szerző egész élete. Mert ez a Liliom a saját életéről szól – mindenki csak a saját életéből fakasztja ki, tudja elő hozni ezeket az igazságokat. Molnár maga is bevallotta: ez az ő harca önmagával. Például a legvégén ott van egy kérdés: “Miért ütötted? – Hát miért, miért? Mert neki volt igaza, azért ütöttem!” Annyira nagy életigazságok, emberi gyarlóságok  villannak fel itt.  Az ember egyszerűen nem tud elmenni mellettük úgy – ha egy kicsit is érte már baj az életben – hogy ne jusson  a saját életéből  az eszébe egy-két olyan dolog, amit már ő is kegyetlenül elszúrt. A Liliomot szerintem nem is lehet igazán megfejteni, csak ösztönösen felfedezni – miközben önmagunkra ismerünk benne.
  • Ezek szerint – az újcirkuszos betétek dacára is – kapunk valami könnyeden komolyat és komolyan könnyedet?
  • Angéla: Azért, hogy ezt a darabot a rendező, Dicső Dani most elővette, azért nagyon hálás vagyok. Attól, hogy nyár van és  45 fok, attól még nagyon jól esik egy olyan anyaggal, szereppel foglalkozni, ami kettéhasít. Nem tudnám olyan szeletét, mozzanatát említeni a darabnak, amely ne lenne valami módon durva találkozás a saját magam rohadtul elrontott dolgaival.

Ez a darab tökéletesen kortalan, ahogy mondtad is. Két színészt odaállítanak egymás mellé: Juli–Liliom, Mari–Hugó – tök mindegy. Ők típusok. Ha megkapod az egyik figurát, akkor már próbálod is magadból megoldani. Szerintem nem is lehet nagyon máshogy. Nem célra vezető itt brillírozni. Szerintem 100 éve is ugyanígy voltak szerelmesek és szélsőségesek  az emberek, mint most.

  • Mindahhoz, amit magatokból elénk raktok,  az Újcirkusz, illetve a Márkus Sándor által tervezett látvány formanyelve mit tehet majd még hozzá?
  • Angéla: Ez az egész újcirkuszos világ nekünk egy jó és új eszközt, az előadásnak pedig egy jó formát adhat. Azzal, hogy a vurstli lett a cirkusz, megteremtődik az a miliő, ahol mi most élünk. Sanyinak a stilizált cirkuszvilága pedig kellő ellenpontot fog majd adni a játékunkhoz.   

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Márton: Ezt a rendező látja egyben, az ő  víziójában érlelődik össze ez az egész. Számunkra a szerep, az egymással való kapcsolódás a fontos. A háromszor két lángnyelv látványa, amit forgatnak, amikor a purgatóriumban Liliom körül zizegnek, miközben szívja azt az egy szál cigit, amit kapott – az persze nem fog rosszul kinézni, és nem is lesz rossz metaforája annak, hogy az ember úgy tisztulhat meg, ha a purgatóriumban tizenhat évig pörög, körülvéve lángnyelvekkel. De mindez alapvetően nem is lényeges, hisz ez egy utcaszínházi előadás, ahol igazából bármivel lehetne játszani. Ahogy most itt lehetne a Mikszáth téren játszani az asztalokkal vagy a bódé falával… Ezek a momentumok, szerintem, az első két mondat után már nem is lesznek annyira meghökkentőek – természetesként, magától értetődő normalitásként fognak majd hatni.

Most mondtam össze épp egy cimborámmal – végszavazott nekem -, és már csak maga ez a Molnár-szöveg is olyan, amiben benne van a szerző egész élete. Mert ez a Liliom a saját életéről szól – mindenki csak a saját életéből fakasztja ki, tudja elő hozni ezeket az igazságokat. Molnár maga is bevallotta: ez az ő harca önmagával. Például a legvégén ott van egy kérdés: “Miért ütötted? – Hát miért, miért? Mert neki volt igaza, azért ütöttem!” Annyira nagy életigazságok, emberi gyarlóságok  villannak fel itt.  Az ember egyszerűen nem tud elmenni mellettük úgy – ha egy kicsit is érte már baj az életben – hogy ne jusson  a saját életéből  az eszébe egy-két olyan dolog, amit már ő is kegyetlenül elszúrt. A Liliomot szerintem nem is lehet igazán megfejteni, csak ösztönösen felfedezni – miközben önmagunkra ismerünk benne.

  • Angéla: Az artista jeleneteket Marcival együtt a Commandarte csapatával próbáltuk, akik közreműködnek az előadásban is. A fellógatott szeren artista mutatványokat kell végrehajtani, melyek úgy lettek koreografálva, hogy leképezzék a kettőnk közti kapcsolatot, az áramlást, a flowt – ezáltal kap mindez egy többlet jelentést – így nem válik didaktikussá. Kifejezetten szeretek a színpadon fizikai munkát végezni, ezért nagyon bírom, hogy itt is van ilyenből bőven. Ugyan tériszonyom van, ennek ellenére, amikor felmentünk a levegőbe, észre sem vettem, hogy méterekkel a föld fölött vagyunk.     
  • Egyébként melyikőtöknek mit jelent utcaszínházat játszani?
  • Márton: Én eddig még soha nem játszottam utcaszínházat. Persze utcán játszottam már.  Az Utolsó estém a földön-t játszottuk tavaly a Művészetek Völgyében. Az egy kertben volt, egy utca mellett, de az ugyanaz, szerintem. Én nem látok különbséget. Nem tudom még elképzelni, mert még nem mentünk ki, eddig csak a próbateremben játszottunk.

fotó: Gyöngyösi Hunor

  • Látszik, hogy nem Zsótér Sándor osztályába jártál… (mindenki nevet)…nem mondanál ilyeneket, az biztos! (ismét élénk nevetés)

A háromszor két lángnyelv látványa, amit forgatnak, amikor a purgatóriumban Liliom körül zizegnek, miközben szívja azt az egy szál cigit, amit kapott – az persze nem fog rosszul kinézni, és nem is lesz rossz metaforája annak, hogy az ember úgy tisztulhat meg, ha a purgatóriumban tizenhat évig pörög, körülvéve lángnyelvekkel. De mindez alapvetően nem is lényeges, hisz ez egy utcaszínházi előadás, ahol igazából bármivel lehetne játszani. Ahogy most itt lehetne a Mikszáth téren játszani az asztalokkal vagy a bódé falával… Ezek a momentumok, szerintem, az első két mondat után már nem is lesznek annyira meghökkentőek – természetesként, magától értetődő normalitásként fognak majd hatni.

  • Angéla: Én sem az Ő osztályába jártam, de 2013-ban, az akkori osztályának rendezte a Baal-t, és játszhattam benne. Ezt a darabot először a Szentkirályi utcai SZFE kertben kezdtük próbálni, végül mégis bevitte egy tanterembe – ezért ez a fajta szabadban való játék számomra is kimaradt a képzésből. Mígnem három évvel ezelőtt Dicső Dani hívott a 3K-ba – ez volt akkor az első szabadtéri munkám. Az egy Shakespeare volt, nylon kezekkel báboztunk a tetőn Márkus Sanyival. Azóta minden nyaram itt, a 3K-ban kezdődik. Ezt a helyet nem lehet nem szeretni: egy kis művelődési központ, amit a vezetőség és a dolgozók színházzá varázsolnak számunkra. Van ebben valami fájdalmasan gyönyörű varázslat, ahogy   ezt az utcaszínházat a kis parkjával az Óbudai lakótelep körbe zárja! Visszavezet  a gyermekkoromba, mert én is lakótelepen születtem. Ezért aztán bennem ez az egész nagyon sok mindent elindít… Nem is érdekel most igazán semmi más, csak az, hogy ez a darab kihívás legyen, maradjon számomra – ami azáltal, hogy az “utcára visszük”, még inkább arra sarkall – noha csak három hét adatott, hogy a Juli-szereppel foglalkozzam – és minden lelki és fizikai erőmet rááldozzam most!

Csatádi Gábor