A bennünk élő Perón

Argentína nincs messze. Hamar ráakadunk, különösebb keresgélés nélkül is. Mindenhol és sehol, leginkább magunkban. Erre a “bizonyosságra” játszik rá, ezt erősíti tovább Juronics Tamás: Andrew Lloyd Webber – Tim Rice Evitájának hazai színrevitele a Margitszigeti Szabadtéri Színpad és a Szegedi Nemzeti Színház közös produkciójaként, amit még tavaly nyáron mutattak be, és melyet az elmúlt napokban ismét láthattunk a víztorony tövében elterebélyesedő játszóhelyen. A musical-opera egy diktatúrát hoz közénk, megmutatva minden esetleges hibája dacára, hogy mindig, minden önkényt mi magunk önmagunkban hívunk létre elsőként.
Argentína persze messze van, térben, korban jól behatárolható, ám Fodor Viola klasszicizáló, fehér zsalugáteres, elemenként előre-hátra mozgó palotája idelopja a dél-amerikai banánköztársaságok páráló fülledtségében tenyésző hatalmi önkényt: kívül rend, elegáns pompa, belül, a zsalugáterek résein átszivárgó zsarnoki káosz. Tudjuk, hol vagyunk, tudjuk, mit látunk, mégis olyan ősismerős. Odavarázsol az impozáns díszlet, mégis azt érezni, hogy bármely honban akadhat efféle palota. Juronics Tamás finoman játszik rá: korban, időben lokalizált történetet mesél, látszólag Eva Perónét (Radnay Csilla), ez azonban nem csupán egy 20. századbéli történet lesz  nála. Nem, hiszen az előre-hátra gördülő díszlet-palota elemei e távoli történelmi valóságot bemozgatják közénk. Az persze egy másik kérdés, hogy e mozgáson és a Webber –Rice alapanyagban rejlő dinamikán túl nem adatik meg nagyon más összetevőnek, hogy lendületbe hozza az előadást. Hogy ez hiba-e? Operaként nézve nem, musicalként viszont annál inkább.

Azonban nem sok időnk marad ezen tépelődni a két rész alatt, mert magába szippant a zenei világa e darabnak. A fülledt nyári estén rabjaivá leszünk a szimfonikusba hajló klasszikus hangzások pergő ütemeinek. Egyre sebesebben haladó vonatként húz, ránt magával ez a világ, pont úgy, mint Márquez: A pátriárka alkonya Gabri szövege. Izzik, örvénylik, hogy megértessen egy életérzést, melyben mindenki minden kontrollját elveszti, legyen akár az uralkodó elit, akár a halandó nép tagja. Mítosz és mese ez, melybe belekerülve csak sodródni, sodortatni van módunk, különben  értelmetlen, szánalmas marad ez az egyszemélyű diktátor-kultusz. Ez a rendezői fókuszálás viszont tagadhatatlanul vaskosan előnyére válik az előadásnak.

A Juronics Tamás koreografálta mozdulatok, mozgások hű társai lüktető impulzivitásukban a Webber-Rice zenei anyagnak. És bár e musicalnak a prózája a színészi támogatottság hiányában az átélhetőségben, átvehetőségben nehézséget jelent, mégsem érezni az érzésektől sem totálisan sterilnek, sem lavórért kiáltóan csöpögősnek. Pulzálása közepette megérteni, hogy Argentína Perón-világa itt él bennünk. Bennünk, akik a frusztráltságainkat Eva Perónként próbáljuk átmenteni  zsarnokoskodásaink palástolt színészkedései mögé – nem csoda, hisz  banánköztársaságban élünk, Argentínáink kellős közepén.

Egy koporsó körüli nagyjelenet keretezi az előadást: az Eva Perón koporsója körüli gyászolók mint kórus róják le tiszteletüket. Nemcsak Evita halt meg, hanem mi is egy kicsit. Ő mi vagyunk, hiszen míg élt,  azonosult velünk. Halála felől nézzük majd vissza az életét, saját életünket egynek látva az övével. A zenei alapanyag is ezt erősíti: nincs idő elmélkedni, az Eva Perón-kultuszt latolgatni, csak érzelmileg azonosulni, vagy székünket szünetben vagy már korábban végképp elhagyni.
Radnay Csilla Eva Perónja hullámvasútra hív, egy nagyravágyó, szeretetre és csillogásra éhes gyerekes lélek hullámvasútjára, ahol mindent az akaraterővel kiharcolt győzelem utáni vágy, a győzni akarás vezet.Úthengerként gázol át mindenen és mindenkin még akkor is, ha ez az Eva mindezt csupán érvényesülése részeként éli meg. Az akaratosság diktatúrájának fülledt erotikájú izzadságtól gőzölgő világát járatja meg, fentről le és lentről fel. Azt, melyben a gátlástalanság lendületnek mutatkozik, az arrogancia létszükségletté válik. A szegény lányból magát elnökfeleséggé kiverekedő Evita mi vagyunk. Frusztráltságainkkal, el- és nagyra vágyásainkkal, befolyásra és érvényesülésre törekvésünkkel. Radnay Csilla forgószélként robban be, és aztán az előadás során szélvészként is söpör végig előttünk, bennünk, mert Evita mi vagyunk.

Ahogy Juan Perón (Egyházi Géza) is, ki minden lelkiismeret-furdalás nélkül gázol át másokon, székfoglaló játékot játszva mutatja meg, miként számol le tábornok társaival.  Evitát azonban nem ő igázza le, hanem a színésznő hajtja uralma alá. Egy igazi dél-amerikai tábornok, egy despota, aki kifelé óriás, ám belül egér az elefánt lábainál. Bár ahogy Evita, úgy Juan Peron sem a színészi játékával, csupán a profin kivitelezett énekesi teljesítményével éri el figurájának ezt a fajta karakterét – a színészi teljesítmény takarékon tartása a maximális zenei hatás elérésének érdekében – sajnos ez az, ami minden gördülékeny profizmusa ellenére csak életteli zenei zsenialitássá avatja az előadást. A hús-vér, esendő színészi játék elmaradása operaként elengedhetetlen,  musicalként azonban zengő érc, pengő cimbalom hatást eredményez, sajnálatosan.
Evita története nem prózai dialógusokban mesélődik el, hanem Che (Sándor Péter) dalba szőtt prózában vezet végig bennünket egy bálványozott nő hatalomig ívelő útján. Sándor Péter kirobbanó erővel avat be e “mesélése” által a líraivá váló már-már félistenné magasztosított diktátor-feleség diplomáciai és hitvesi életének ingoványaiba. Elhitetve, hogy szenvedély nélkül nemcsak efféle feleségként, hanem e történet hallgatójaként sem lehetne mindezeket megtenni, átélni.

Sajátos musical ez, amely legalább annyira opera is, vagy talán inkább teljesen is az. A Juronics Tamás koreografálta mozdulatok, mozgások hű társai lüktető impulzivitásukban a Webber-Rice zenei anyagnak. És bár e musicalnak a prózája a színészi támogatottság hiányában az átélhetőségben, átvehetőségben nehézséget jelent, mégsem érezni az érzésektől sem totálisan sterilnek, sem lavórért kiáltóan csöpögősnek. Pulzálása közepette megérteni, hogy Argentína Perón-világa itt él bennünk. Bennünk, akik a frusztráltságainkat Eva Perónként próbáljuk átmenteni  zsarnokoskodásaink palástolt színészkedései mögé – nem csoda, hisz  banánköztársaságban élünk, Argentínáink kellős közepén.