Ma este láthatjuk ismét Kárpáti Péter Tótferiét a Trafóklubban. Az előadás Bogdányjával, Kárpáti Pállal beszélgetünk a mesékről, felnövésről, mély gödrökről és a másikban való csaladkozás illúzióiról…
- A mesék, a legendák gyerekkorodban mennyire vettek körül?
- A faterom sokszor mesékből kiindulva dolgozik és gyakran beavatott minket abba, hogy mi érdekli. Volt olyan darabja, ami iránt mániákusan rajongtam, amikor megnéztem a színházban. A Locspocs és a bolygó hollandi című dramatizációját a Kolibriben rengetegszer megnéztem. Később az Országalmát a Pesti Színházban úgyszintén. Külön hálás vagyok a szüleimnek azért, hogy gyerekkoromban megismerhettem általuk a Bergmann féle Varázsfuvolát. A világirodalom nagy meséi közül az igazi kedvencem a Pán Péter volt. Ezt később a középiskolai diákszínjátszón meg is rendeztem.
Biztos épp eléggé abszurd a valóságunk is, nem kellenek még emellé csodák. Emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt a POSZT-on láttam a sepsiszentgyörgyiek Csoda című előadását. Teljesen megrökönyödtem, amikor a történet eljutott ahhoz a ponthoz, hogy csak a csoda segíthet, hogy folytatni tudják a mesélést. És akkor váratlanul történt egy csoda, ami nem következett az addigi cselekményből. Volt valami bizarr, felháborító ebben a fordulatban. De rávilágított a csodák működésére. Igazából vannak csodák, ha csak a színpadon is! De ott valóságos érzetűvé válnak!
- Mi lehetett Pán Péterben az, ami megfogott téged?
- Valószínűleg ez a “nem akarok felnőni” gondolat. Nagyon varázslatos az egész: vannak benne kalózok, indiánok, elveszett fiúk, sőt még angol polgárgyerekek is.
- Mi az, ami a mesékben, legendákban és benned közös lehet?
- Szokták mondani, hogy aki színházzal foglalkozik, az nem akarja abbahagyni a játékot. Ebben lehet valami…!
- A Tótferi mennyire épül legendákra, illetve mennyire csak azokból épül fel?
- A darab Ámy Lajos meséi alapján készült: Krisztus és Szent Péter járják a világot. Biztos vagyok benne, hogy apám a személyes kötődéseit, élményeit is beleszőtte. Ez a darab a születésről szól. Amikor megírta, a gyerekei közül már jónéhányan már éltünk is.
- …igaz is: minden születés, világra jövetel legenda számba megy – egyik pillanatban még nem élünk, a másik pillanatban viszont egy teljes kis emberke lép be, sír föl erre a világra… A Tótferiben mi lehet az a “sajátos”, ami miatt érdemes róla beszélni?
- Talán az, hogy az ember hogyan viszonyul a csodákhoz. Illetve, hogy milyen az a csoda, amire tényleg nem számítottál.
A darab első része a nagyon bonyolult nyelvezete ellenére repíti magával a nézőt. Ehhez képest a második rész szürreális jelenetek sora. Lehetetlen hagyományos módon eljátszani. A színészeknek láttatnia kell a képeket a nézőkkel. A nézőknek pedig nyitottabban kell befogadni. Nehéz megérteni, de elképzelni, látni nem nehéz. Csak akkor, ha mindenáron meg akarod érteni. A születésről és a világ megmentéséről – főként, ha ez egyszerre, ugyanazon helyen történik – szerintem van valami tapasztalatunk, de nem a hétköznapokból, vagy a színházban ülve szereztük meg ezeket a tapasztalatokat, és nem is ott tároljuk őket, mint a hétköznapi dolgokat.
- Vajon miért nem ülünk vagy miért nem szívesen ülünk be az effélékre?
- Ami jó történet, arra szívesen beülünk. Asszem, mostanában a színház inkább az aktuális eseményekre szeret reflektálni. Biztos épp eléggé abszurd a valóságunk is, nem kellenek még emellett csodák. Emlékszem, hogy néhány évvel ezelőtt a POSZT-on láttam a sepsiszentgyörgyiek Csoda című előadását. Teljesen megrökönyödtem, amikor a történet eljutott ahhoz a ponthoz, hogy csak a csoda segíthet, hogy folytatni tudják a mesélést. És akkor váratlanul történt egy csoda, ami nem következett az addigi cselekményből. Volt valami bizarr, felháborító ebben a fordulatban. De rávilágított a csodák működésére. Igazából vannak csodák, ha csak a színpadon is! De ott valóságos érzetűvé válnak!
- Jut eszembe arról, amit mondtál: “aki színházzal foglalkozik, az nem akarja abbahagyni a játszó, játszadozó korszakát”, hogy talán aki játszik, az képes – pont e játék által – leginkább “felnőni”…
- Lehet! Bár mostanában épp azt vettem észre, hogy a játékon keresztül tudom rajtakapni magam, ahogy növök fel.
- …és mi az, ami változott, változhatott a játékodban?
- Kezdem elfogadni a hibáimat, és szívesen mutatom fel ezeket a színpadon. Most a játék számomra pont annak a dolognak a felfedezéséről szól, hogy növök fel. Talán nem lehet örökké gyereknek maradni. Ezekkel a változásokkal kezdeni kell valamit. Aztán ha majd megszületik a gyerekem, akkor nyilván a játék, a játszás egészen új oldalait fogom megismerni.
- Milyen karakter ez a Bogdány, akit te játszol?
- Valószínűleg alkoholista , vagy alkoholista volt. Lent volt negyven évig egy gödörnek a fenekén, és az egyik csoda az, hogy őt ennek a gödörnek a mélyéről visszahozzák. Ez hordoz némi veszélyt az asszonya számára. Félő, hogy újból le fogja inni magát, elveri az asszonyt. És mi van, ha a gyereke megszületése után is ilyen lókötő marad? Sok veszélyt hordoz ez a fickó.
- Ez a Tótferi-legendárium magyarán egy csöppet sem rózsaszínűbb, mint az a másik világ, amit mi itt a “valóságban” élünk, ahogy hallgatlak…
- Egy jó történet nem rózsaszín. Van benne fekete, fehér meg még egy csomó más szín is. Ennek a történetnek a csoda valóban a szerves része. De pont ez hordozza magában a veszélyt is.
Csak az életünk nehézségei, a társadalmi elvárások róják ránk ezt a fajta “szükséget”, ahogy a Pán Péter kapcsán is említettem. Van egy elvem: nem akarok felnőni! Talán csak annyira, hogy másoknak minél kevesebb csalódást okozzak.
- Játszottál már korábban is hasonló textúrájú darabban, mint a Tótferi?
- Apám darabjaiban például. Az Országalmában, az Öldöklő tejcsarnokban. A Pitbull cselekedeteibe is beugrottam, az is egy szürreális mese, bármennyire is elsőre úgy tűnik, hogy közelebb áll a “valóságunkhoz”.
- A Tótferi Bogdányja miben és milyen feladat elé állít?
- Úgy jön vissza a negyven évnyi „gödörmélyről”, mintha aznap jött volna meg a kocsmából. Semmi nem változott. Közben a felesége már szinte elfelejtette, közben mégis reménykedett, hogy visszajön. Nehéz ebben a kapcsolatban jól viselkedni.
- …ott folytatja, ahol negyven évvel korábban abbahagyta?
- Igen, miközben az asszony meg nem ott folytatja.
- Egy ilyen népi legendáriumokból bőséggel építkező szöveg miben tér el és mennyire azonos egy klasszikus drámával?
- A darab első része a nagyon bonyolult nyelvezete ellenére repíti magával a nézőt. Ehhez képest a második rész szürreális jelenetek sora. Lehetetlen hagyományos módon eljátszani. A színészeknek láttatnia kell a képeket a nézőkkel. A nézőknek pedig nyitottabban kell befogadni. Nehéz megérteni, de elképzelni, látni nem nehéz. Csak akkor, ha mindenáron meg akarod érteni. A születésről és a világ megmentéséről – főként, ha ez egyszerre, ugyanazon helyen történik – szerintem van valami tapasztalatunk, de nem a hétköznapokból, vagy a színházban ülve szereztük meg ezeket a tapasztalatokat, és nem is ott tároljuk őket, mint a hétköznapi dolgokat.
- Számodra a színészetben a nyitottság mennyire fontos?
- Rendkívüli módon! Máshogy nem lehet. De azért ezt idő volt megtanulni. Bodó Viktornak sokat köszönhetek. Nála a nyitottságról sokat lehet tanulni. Meg kell szeretned, amit játszol, meg kell, hogy értsd, amit játszol. Meg kell, hogy szeretsd és értsd a partnereket, kollégákat. A nyitottság nélkülözhetetlen. Nem vagyok kicsit közhelyes?
- A mesék, a legendák világa és a nyitottság egymás édestestvérei, egymás megfelelői.
- Ezt így gondolom én is, mindenképp!
Kezdem elfogadni a hibáimat, és szívesen mutatom fel ezeket a színpadon. Most a játék számomra pont annak a dolognak a felfedezéséről szól, hogy növök fel. Talán nem lehet örökké gyereknek maradni. Ezekkel a változásokkal kezdeni kell valamit. Aztán ha majd megszületik a gyerekem, akkor nyilván a játék, a játszás egészen új oldalait fogom megismerni.
- Szerinted fel kell tudni nőni, szükséges-e felnőni?
- Szerintem nem. Csak az életünk nehézségei, a társadalmi elvárások róják ránk ezt a fajta “szükséget”, ahogy a Pán Péter kapcsán is említettem. Van egy elvem: nem akarok felnőni! Talán csak annyira, hogy másoknak minél kevesebb csalódást okozzak.
- Bár leginkább amikor “csalódást okozunk” másoknak, olyankor igazából saját magunknak okozzuk azt a csalódást…
- …igen, én akkor csalódom magamban, ha más is csalódik bennem.