Én, a robot

Ha nem tudnám, hogy a Trafó egyik előadásáról van szó, akkor az alkotó élettörténete akár egy hírműsor vezető híre is lehetne: “Úgy nőtt fel, hogy csak arra tudott gondolni, tökéletesnek kell lennie, olyannak, mint egy robot, ami megold minden problémát, teljesen engedelmes, barátságos, figyelmes és önzetlen.”  Az előadás viszont sok szempontból zavarba ejtett: nem tudtam eldönteni, hogy az, amit látok, az érdekes és elgondolkodtató, vagy épp csak az az érdekes és elgondolkodtató, amit unalmamban hozzágondolok.

Az alkotói szándék szerint a cél az, hogy a KUKA megnevezésű robot emberivé váljék, és képes legyen érzelmeket kifejezni, annak ellenére, hogy külsejében nem hasonlít az emberre. Ez sikerült is, de csodálkoztam volna, ha nem sikerül. Hiszen a bábművészet már számtalan formában megmutatta, hogy szinte bármi képes életre kelni, és érzelmeket kiváltani az emberből. Ennek a különlegessége annyiban rejlik, hogy tovább értelmeződik a mozgató és a mozgatott helyzete – hiszen KUKA, a robot képes az önálló mozgásra, amennyiben a szükséges program belé van táplálva. A marionett madzagok így közvetetten kerülnek az ember kezébe. Így annak a látszatát próbálja kelteni, hogy a gép önálló és levált a mozgatóról.

A robot mögött persze ott az ember, aki beprogramozta ezt a mozgássort, de az illúzió azt a hatást kelti, hogy KUKA tulajdonképpen egyenértékű alkotó egy színházi koreográfussal, aki érzelmeket táplál két ember mozdulataiba. Itt és számos ponton azon morfondíroztam, hogy az emberiség jelenleg állandóan reprezentánsokat készít, Istent játszik, igyekszik minél pontosabb képmást alkotni magáról, ami majd képes visszahatni rá. Ez a paradoxon éri el nálam leginkább az előbb említett “unheimlich” érzést. Hogy tulajdonképpen a teremtővé válás vágya egyenlő azzal, hogy valami önmagunkon felülit is alkossunk, tehát valójában magunk fölé teremthessünk folyamatosan.

KUKA alkalmas arra, hogy minden antropomorfizációs projekciónkkal felruházhassuk. Az a félelem, ami a méretéből és erejéből fakadhatna, csak a „gondolatiságában” merül fel, hiszen kommunikációs eszközeiben és mozgáskoordinációjában visszamaradott az emberhez képest, így inkább hasonlít egy gyerekre, mint a világuralomra törő Terminátorra. Ez persze pusztán azért fogalmazódott meg bennem, mert a színpadra helyezett ember-robot párhuzam millió asszociációval bír. Szinte egy állandó linkgyűjteményként működik ez az előadás teljes egészében.  Eszembe jut Freud unheimlich fogalma, amelyet a Hoffmann Homokembere nyomán fogalmazott meg. Eszerint az emberben van egy félelem, diszkomfort érzés az életet imitáló élettelen tárgy láttán. Ezt az érzetet a horror filmek mindig egy ismeretlen és nem koordinálható lénnyel turbózzák a végletekig.  Ez tökéletesen  működik is, mert a félelem tárgya az ember fantáziájára van bízva , így az irreális erővel ruházódik fel.
KUKA több száz kiló, mégis képes tökéletesen végrehajtani bármilyen mozgást, tehát több szempontból is emberfeletti,  mégsem válik ijesztővé. Ez persze szándékos, hiszen a robot mozgása egyetlen pillanatig sem ellenséges vagy koordinálatlan. A táncos és a robot viszonyát  a koreográfia több részre is igyekszik felbontani, most csak párat emelnék ki.

Az egyik, mikor a robot mozgása elkezd összemosódni a táncoséval. Ezt  többször megismételt mozgássorok segítségével próbálja elérni az előadás – ami itt visszássá válik, hisz az emberi mozgássor is repetitív, így nem a robot közelít az emberhez, hanem az ember a robothoz. Az összemosás nem a tárgy oldaláról van megfogva, hanem az élő, lélegző oldaláról, ezért aztán nem lesz „meglepetés”, mikor  természetessé válik számomra a robot színpadi jelenléte. Hiszen nem a robot indukálja bennem, hogy elfogadjam őt mint öntudattal rendelkező lényt. Az emberek transzformálásán keresztül kívánják elérni a mechanikus Frankenstein életre hívását.

Az egyik legerősebb pillanat, amikor kvázi látást „nyer” a robot – mi nézők pedig az ő szemével látunk. A kar többször is válogatja az eszközeit: hol egy sima lámpát, hol pedig egy lézerfényt ragad meg, hogy azzal kommunikáljon. Látását egy kamera által nyeri, aminek képét élőben vetítik a színpad hátsó falára.

Amikor ezzel az új tapasztalással lassan felfedezi a körülötte lévő világot, először táncostársát, majd önmagát (hogyan fest az emberi test után a biztonsági matricákkal ellátott géptest?) végül a nézőket pásztázza. Ez a felfedezés nagyon valósághű, ám ezt követően, mikor a földre vetített fénynégyzeteket kamerázza hosszas perceken keresztül, majd még egyszer ugyanabban a sorrendben – már táncosokkal kiegészülve -, akkor számomra ugyanezen trükk  fárasztó lesz.

A másik esetben a robot válik a mozgatóvá. Az előadás utolsó részében egy nő és egy férfi koreográfiáját pontozza végig a lézer segítségével. Az érzelmeket ezúttal a két táncos imitálja, robotszerű mozgásukat pedig KUKA koordinálja. A robot mögött persze ott az ember, aki beprogramozta ezt a mozgássort, de az illúzió azt a hatást kelti, hogy KUKA tulajdonképpen egyenértékű alkotó egy színházi koreográfussal, aki érzelmeket táplál két ember mozdulataiba. Itt és számos ponton azon morfondíroztam, hogy az emberiség jelenleg állandóan reprezentánsokat készít, Istent játszik, igyekszik minél pontosabb képmást alkotni magáról, ami majd képes visszahatni rá. Ez a paradoxon éri el nálam leginkább az előbb említett “unheimlich” érzést. Hogy tulajdonképpen a teremtővé válás vágya egyenlő azzal, hogy valami önmagunkon felülit is alkossunk, tehát valójában magunk fölé teremthessünk folyamatosan. Tökéletesebbet, erősebbet, halhatatlant, így Nietzsche-t kiforgatva olyan Istenekké tesszük magunkat, akik  a születésük pillanatában meg is halnak, hiszen a programok és a gépek világában idővel bizonytalanná válhat az ember létjogosultsága.

Kabdebon Dominik – Trömböczy Napsugár