Lábosba zárt genezis, avagy Tót Ferenc világra jövetele

Az előadás arcátlanul eszköztelen már az első pillanataitól fogva, emiatt nem is érzi igazán az ember, hogy mikor kezdődött el, vagy mi is kezdődött el tulajdonképpen. Szabó Zola és Fekete Ádám zavartalanul a nézőtérre kísérnek a kissé számon kérő tekintetükkel minket. Egyből érezni lehet, hogy itt most nem az a színház lesz, amire számíthattunk. Legalábbis ha a színházat  egy közös megegyezésen alapuló illúziókeltésnek tartjuk, akkor ez itt most nem az, ha azonban a kollektív hiten alapuló játéknak, akkor az mindenképp az lesz.

A két utcazenész zavartalanul üldögél és várja, hogy valamelyikünk bedobjon a kalapba egy kis aprót. Néha megfújják hangszereiket, amíg “egyszer volt, hol nem volt” meg nem jelenik a Szögén asszon (Stefánovics Angéla). A helyzet olyannyira ismerős, hogy az ember az utcán kezdi érezni magát. Ez az eseményszerűség pedig eltakarítja az emberből a kezdeti bizonytalanságokat, ami ebből az eszköztelenségből fakadt.

Az asszonnyal elindul a történet, és tulajdonképpen nem is áll meg… talán a következő előadásig sem . Miután Szögén asszon befogadja a két csavargót, sorra történnek a csodák, a csodákat pedig mi teremtjük. Mert ami nincs a színen, arról mindenki tudja, hogy nincs, semmi nem utal arra, hogy nekem mint nézőnek azt kell hinnem, amit az előadásban állítanak. Vagyis nem kell elhinnem, hogy a “senkim és semmim sincs öregasszonynak”, hirtelen lesz: étele, bora, ágya, tűzhelye a semmiből. Hiszen nem lesz. Atyám Teremtőm (Fekete Ádám) nem tesz mást, csak újrabeszéli a világot, pontosabban újrakérdezi, mivel semmilyen teremtése során nem használja az “ige” erejét. Csak felteszi a megfelelő kérdést, hogy biztos úgy van-e, ahogy azt mi látjuk.

Az előadás végtelenül kreatívan és elemien használja a színházinak  alig is mondható eszközeit. Sokszor a világítást is telefonokkal oldják meg, a díszlet tulajdonképpen néhány tárgy meg egy fakalyiba frontoldala, a jelmezek jelzésértékűek, a szöveg pedig a sajátos dialektusmixen és nyelvi tekervényeken kívül nem tesz egyebet, csak mesél és összenemezeli a szereplőkből fölfakadó történeteket. Nem tudni, hogy mivel akart többet önmagánál, a létezésénél a Tótferi, a közös “eseményélményen” kívül milyen üzenete van. Miért fontos rehabilitálni a saját kulturális hagyományainkat, miért fontos Szögén asszon és Tótferi története? De ha már valaki megnézte, annak mindegy is lesz, mert ami miatt működik ez az előadás, azt én nem tudom a szavaimmal az olvasók „monitora” elé teremteni, ahogy azt Atyám Teremtőm tenné.

Tulajdonképpen minden, amit tesz, az ürességről szól, azt az üres teret jelöli ki számunkra, amit megtölthetünk a fantáziánkkal, vágyainkkal. Ebben a szegény, csupasz világban pedig rengeteg teremtésre váró hézag van. Így aztán addig beszélik tele az asszony kis kalyibáját, amíg már 6 levágott disznó is felfér a padlásra. A disznók (Georgita Máté Dezső, Kárpáti Liza, Viktor Balázs) pedig elkezdik megzenésíteni ezt a hirtelen mesei misztériumjátékba csapó hosszú éjszakát.

Az asszony urának (Kárpáti Pál) feltámasztása után a számtalan mesei és hitvilágbeli allúzióhoz elkezd a zene egy újabb gyökérzetbeli ágat megnyitni, amikor felcsendül a “Magyar vagyok, amerikás foriner” nóta. Ennél a pontnál éreztem azt, hogy fel kell adnom azokat az értelmezői elvárásokat, amiket mindezidáig még nem engedtem el. Amikor az idő, a tér elkezdi maximálisan felülírni a  saját maga szabályait, és elkezd a spontán aktusokhoz alkalmazkodni, akkor  elkezdünk felszabadulni. Amikor az asszociációk valamilyen belső gondolatiság mentén képesek a cselekményt folyamatosan megreformálni, akkor az ok-okozati hatás felülíródik a klasszikus logika értelmében, és a kollektív intuíciónk rituális folyamává alakul át.

Mert minden felesleges, ami magyarázat, a lényeg önmagában mutatkozik meg kérdések és túlzott árnyaltságok nélkül. Innentől kezdve bármi megtörténhet, azt érteni fogjuk. És meg is történik. A mi közös fikciónk vagy inkább valóságunk szabályai elkezdenek tágulni, és szinte mindent felemészteni, mint a kis gömböc. Belefér a semmiből valami létrejötte, a halott feltámad és él tovább,az idősből fiatal lesz, belefér a szeplőtelen fogantatás, és még az is, hogy a Szögén asszon – aki immár Tótferivel vagy éppen Julival terhes – vajúdása bekebelezze a színpadot is. Ez a tágulás, ami maga a vajúdás , már az előadás elejétől megindult, de csak most érkezik el Tótferi (Georgita Máté Dezső) egyéni útjához.

Tulajdonképpen minden, amit tesz, az ürességről szól, azt az üres teret jelöli ki számunkra, amit megtölthetünk a fantáziánkkal, vágyainkkal. Ebben a szegény, csupasz világban pedig rengeteg teremtésre váró hézag van. Így aztán addig beszélik tele az asszony kis kalyibáját, amíg már 6 levágott disznó is felfér a padlásra. A disznók (Georgita Máté Dezső, Kárpáti Liza, Viktor Balázs) pedig elkezdik megzenésíteni ezt a hirtelen mesei misztériumjátékba csapó hosszú éjszakát.

Dokter (Viktor Balázs), aki Tótferi születésének levezetésére siet, egyben végigkalandozza a magzat felszínre (nem) jutását is. Mivel hiába a sietség, hiába várja mindenki a fecskét dél felől, hiába a fenyegető apokalipszis, Tótferiből nem lesz újszülött, viszont cserébe lesz egy Julikánk (Kárpáti Liza). A születés rohama gyorsan csitul, az eddigi ritmushoz képest nagyon hamar esünk vissza az eddigiekben még nem is érintett alacsonyabb dinamikába. Szinte alig fogtuk fel, hogy mi történik, már el is varrják a történetet, Szempéter és Atyám Teremtőm továbbáll. Ahogy kezdődött, úgy is lett vége, közben pedig mégis minden megváltozott.

Az előadás végtelenül kreatívan és elemien használja a színházinak  alig is mondható eszközeit. Sokszor a világítást is telefonokkal oldják meg, a díszlet tulajdonképpen néhány tárgy meg egy fakalyiba frontoldala, a jelmezek jelzésértékűek, a szöveg pedig a sajátos dialektusmixen és nyelvi tekervényeken kívül nem tesz egyebet, csak mesél és összenemezeli a szereplőkből fölfakadó történeteket. Nem tudni, hogy mivel akart többet önmagánál, a létezésénél a Tótferi, a közös “eseményélményen” kívül milyen üzenete van. Miért fontos rehabilitálni a saját kulturális hagyományainkat, miért fontos Szögén asszon és Tótferi története? De ha már valaki megnézte, annak mindegy is lesz, mert ami miatt működik ez az előadás, azt én nem tudom a szavaimmal az olvasók „monitora” elé teremteni, ahogy azt Atyám Teremtőm tenné.