Légből kapott valóság, avagy a léghegy csúcsa

Mindenek előtt szeretnék előre is bocsánatot kérni a szóvicceket nem kedvelő olvasóktól, igyekszem nem minden adandó alkalmat megragadni a levegő és a szavak valamilyen csalafinta fúziójának létrehozására, de nem lesz könnyű dolgom, hiszen ebben a gyárban minden ekörül forog. Nem (csak) a szótréfák, de a levegő és légzés körül mindenképp.
Az elmúlt hetekben szinte észrevétlenül Léggyár épült a fővárosban, aminek mind a dolgozói vagyunk, álnéven. Vagy ahol mind alkatrészek vagyunk, és kellünk a nagy gyár működéséhez. Légtársai vagyunk a légköztársaságnak, lehet, hogy eddig csak épp nem tudtunk róla. Hogy nem a levegőbe beszélek, azt itt alább bizonyítja ez a kis videó is.

Hogy oszlassam a ködöt: egy, a budapesti OFF-Biennále keretein belül megvalósult összeművészeti interaktív performanszról van itt szó, a Pneuma Szöv. és az Ongoing Project művészeinek megvalósításában, ami egy épület (Üllői út 32.) eddig kihasználatlan szintjét birtokba véve a negyedik dimenzióban fogalmazza meg, mi az a színház. Ha valaki követi a kísérletezőbb irányokat, az utóbbi években bőven találkozhatott olyan előadásokkal kis hazánkban, ahol az alkotók különböző módokon igyekeznek lerombolni a színpad és nézőtér klasszikus felállását, közelítve egymáshoz játszó és néző szerepét, akár alkotótárssá, de legalábbis cinkostárssá téve a befogadót.
Ez olykor az előadás adott pontjain történő (ál)interakció, nyitás a nézők felé, egyszer sétálószínház tébláboló bámészkodókkal, máskor a nézőtér körbejátszása, nézői lábak közt rohangálás, esetleg érintésen keresztül kapcsolódva a kedves nézőkhöz. KUKA, a robot minket néz, és mi általa kivetítve önmagunk képét, Kárpáti Péter Tótferijében a közönség buksija is árnyjáték részévé válik, ha a néző aktív bevonására gondolunk, kicsit régebbről a Bűn és bűnhődés egyetlen nézőnek játszott adoptációja is az eszünkbe juthat, vagy a Testodüsszeia, ahol nézők a szó szoros értelmében nincsenek is, hanem bekötött szemmel, testtel-mozgással, beszéddel élik át Odüsszeusz utazásait.
Széles tehát a skála, ahol egy előadás igyekszik komoly tétet adni annak az ténykérdésnek, miszerint néző nélkül nincs színház. A Léggyár alkalmazottjai valahol a színház és a szabadulószoba élményének fúzióját teremtik meg nekünk. Szabadulószoba, mert pont annyi lesz belőle, amennyit mi szeretnénk:ha nem kérdezünk, nem indulunk, nem öltünk magunkra is jelmezt és nem fedezzük fel az épület zegzugait, nem kapunk semmit. Színház, mert elgondolkodtat, már formájában is egy erős társadalmi problémára hívja fel a figyelmet (mi legyen a fővárosban oly sok helyen üresen álló, kihasználatlan épületek sorsa, ahol a lég az úr?), a különböző állomások önmagukban is egy-egy kis történetet és annak a tanulságát kínálják belélegzésre, hogy aztán a tüdőből a fejbe jutva gondolkozhassunk légszennyezésről, a hazai légkör megromlásáról és így tovább, és így tovább.

Ebbe belefér a Trónok harca, gondolatolvasó csigák, interaktív hang-installációk szuvenírshop, ami minden gyárlátogatás kihagyhatatlan eleme, vagy épp egy légszennyezettségi próbavészhelyzet. Nehéz lenne spoiler nélkül mesélni erről az élményről, hiszen legalapvetőbb eleme, hogy ott kell lenni, meg kell élni. Ez az a fajta produkció, amire nem azért megy vissza az ember a jövő héten is, mert jó élmény volt, és ugyanarra vágyik, hanem mert izgalmas volt, és egészen biztosan más lesz.
Mi másfél órát töltöttünk el a gyárban, légkondi és légvizsgálat közt ingázva, de nagyjából a helyszínek harmadát sikerült csak megtapasztalnunk. Minden terem látványa nagyon erős és egyedi kortársművészeti alkotás. Ezeknek sajátja, hogy sokszor csak magyarázattal és koncepcióval együtt befogadható, ami itt a színházi forma miatt nem marad el, minden kérdésre azonnal kapunk magyarázatot is.

Hatásában és eszközeiben a trash, a DIY felé hajlik, de hatalmas munka és gondolatfelhő van mögötte, a legapróbb részletekig kigondolva. Ha bekopogsz egy ajtón, nem tudhatod mi vár majd mögötte. Sokszor kell szétválni, mert vannak helyszínek, ahol csak egy ember tartózkodhat egyszerre, máshol pedig épp idegenekkel csapattá verődve veszünk részt egy közös meditációban. Olyan, mintha egy másik világba, álomvilágba, sci-fi szerepjátékba csöppenne az ember.

Mindeközben pedig egy erős közösségtudat és társadalmi felelősségvállalás áll mögötte, ami nagyon szorosan és pontosan kapcsolódik az OFF Biennálé idei témájához, a Gaudiopolis névre hallgató gyerekköztársaságok eszmeiségéhe (erről bővebben itt olvashatnak). Játék, tanulás és munka tökéletes elegye, működő közösség, működő nemzetközi demokrácia (magyar, német, spanyol, orosz és brazil közreműködők is állnak mögötte, ill. bárki aki csak be szeretne csatlakozni).
Célja, hogy közösen tisztítsuk a légkört, oszlassuk a ködöt, és oldjuk fel félelmeinket, könnyítsünk a ránk nehezedő nyomáson. Engem elképeszt és ámulattal tölt el, hogy itthon ilyen kezdeményezéssel, komplex művészeti produkcióval lehet találkozni. Valami nagyon új, nagyon más elképzelés ez a művészet szerepéről és funkciójáról, bátor és bevállalós kísérlet. Ha egy berlini kiruccanás során futnék bele, nem lepne meg, de csodálnám, és Budapestre kívánnám. Milyen jó hogy nem kell, elég csak vennem egy nagy levegőt, és pénteken újra elvillamosoznom a Corvin negyedhez.

Trömböczky Napsugár