Magyar virtus

Minden történeten átsejlik egy világszemlélet. Ezen is átüt a magyar virtus, de persze nem is nehéz neki, hisz ez a Riviera Girl a Csárdáskirálynő Manhattan streeti színjátszó- és szórakoztatóipar viszonyaira átírt Kálmán Imre-darab 1917 New Yorkjából. Az viszont jogosan álló tapsot kiváltó, ha ezt az amerikai Csárdáskirálynő-változatot Lőrinczy Attila és Kerényi Miklós Gábor KERO® komolyan komolytalan és komolytalanul is komoly humorral megbolondítva ismét “visszamagyarosítja” – a klasszikus zenei alapokat meghagyva – a magyar mentalitásunk eszenciáját visszaadni képes musicallé a Budapesti Operettszínház Kálmán Imre Teátrumában.

Egy kaszinóban játszódik a darab. Épp egy monte-carlóiban, de ez  csak annyira fontos, hogy egy amerikai musical-változathoz kellő hivatkozási alapot adjon. A színpad előtt egy óriási forgó rulettkerék, hogy egy pillanatra se feledkezzünk el a kaszinói alaptónusról (díszlet: Rákay Tamás). Hiszen ez a mostani, családias méretű Kálmán Imre Teátrum épp olyan, mint egy kaszinó, és kézenfekvően adja magát ehhez a storyhoz minden erőltetés nélkül. Mi,  nézők is a díszlet részeivé leszünk, egy szerencse-templom mulató gyülekezetévé.

Forog, pörög a kerék, mint az életünk bármely más dolga, hol ennek, hol annak kedvezve. Banálisan közhelyes, de épp ez a közhelyes „magátólérthetődőség” teremti meg az érzelmi azonosulást egy nagyon könnyed, tizenkettő egy tucat rugójára járó történettel. Egyetlen bökkenő: ha akarjuk, ha nem, ha lázadva orrot fintorgatunk, vagy ha egyetértőleg helyeslünk, akkor is igaz: a mi életünk, és bármelyikünké sem több, mint egy kaszinónyi, rulettasztalnyi fent és lent forgandóság.

És miközben ennek a triviálisan mindennapi történetnek a kanyargóit figyeljük, felcsendülnek a Kálmán Imre klasszikusának dalai, de természetesen egyik sem úgy és azzal a szöveggel, ahogy a nagyszüleink, szüleink dúdolták. Mert ez is fricska, újítás és egyben tisztelgés is, a Kálmán Imre-i hagyomány előtt. Závada Péter dalszövegei új lendülettel, tökéletes prozódiával teljesen újat mondanak – mégis klasszikusan ugyanúgy, mint az ismert, kultikussá lett eredetiek. Ritka tehetség és  művészi alázat kell ahhoz, hogy úgy, akként töltsek új bort a régi tömlőbe, hogy eközben sem a bor, sem a tömlő annak kárát ne lássa. Nem  erőltetett, nem görcsösen újat, totálisan mást mondani akaró dalszövegek születtek itt, hanem  sokkal  inkább eleven, a kálmáni veretes szövegeket jól ismerő és azokat szeretve tovább szövő, tovább gondoló remekek.

Gusztáv (Vasvári Csaba), a kaszinó vezetője, kezében hegedűjével, az előadás nyitányaként szólót játszik, sziluettje rávetül a színpad hátterét adó vetítővászonra. Budapesti dunai látkép, egyszerre giccs és paródia. Na, nem feltétlen az eredeti Kálmán Imre-féle Csárdáskirálynőé vagy az ebből Guy Bolton és P. G Wodehouse által készített Brodway-változaté, hanem a saját operett- vagy épp musical-életünké. A történet rém egyszerű, kliséhegyek között lavírozó: Michael Lorenz gróf (Szabó P. Szilveszter) feldúlva érkezik a városba, mert fia, Karl Lorenz (Barkóczi Sándor) épp elvenni készül  Sylva Vareska dívát (Lévai Enikő), amit ő mindenáron meg szeretne akadályozni. És számára a pénz természetesen nem akadály. Ráadásul Kemény Ferenc magyar báró (Németh Attila) lánya, Claire (Kadffy Aisha) és Karl már gyerekkori szerelmesei egymásnak, így  az lenne a dolgok természetes kibontakozása, ha e két fiatal egymásnak tenne házastársi esküt. Persze ez a történet szatíra, P. G. Wodehouse annak írta: jót nevetni a magyar dzsentrin, az anakronisztikus, idejétmúlt címeken, rangokon, és persze legfőképp azon, ahogy a nyerészkedésből pénzt kreáló nincstelenség a jég és whisky hátán meg szeretne élni, túl szeretne élni, a tengeren túl, a szabadság földjén.

Pénz, pénz és pénz, az kell itt, errefelé az élethez, vagy legalábbis a tehetősségnek, a még a vécémet is százdollárosokkal tapétáztatom ki látszata. Persze hogy nincs annyi itt a pénzből senkinek, hisz  ebbe a kaszinóba nem csak kedvtelésből, unaloműzésből járnak az amerikásodni vágyó, kintre szakadt magyarjaink. Nyerni, nyerészkedni, mesés összegekhez jutni, ahogy Sam Spingler (Kerényi Miklós Máté) is, aki pénzért összeházasítja Sylvát egy titokzatos kaszinóvendéggel, Viktorral (György-Rózsa Sándor), hisz Karl így már nem tudja elvenni majd Sylvát.

És miközben ennek a triviálisan mindennapi történetnek a kanyargóit figyeljük, felcsendülnek Kálmán Imre klasszikusának dalai, de természetesen egyik sem úgy és azzal a szöveggel, ahogy a nagyszüleink, szüleink dúdolták. Mert ez is fricska, újítás és egyben tisztelgés is, a Kálmán Imre-i hagyomány előtt. Závada Péter dalszövegei új lendülettel, tökéletes prozódiával teljesen újat mondanak – mégis klasszikusan ugyanúgy, mint az ismert, kultikussá lett eredetiek. Ritka tehetség és  művészi alázat kell ahhoz, hogy úgy, akként töltsek új bort a régi tömlőbe, hogy eközben sem a bor, sem a tömlő annak kárát ne lássa. Nem  erőltetett, nem görcsösen újat, totálisan mást mondani akaró dalszövegek születtek itt, hanem  sokkal  inkább eleven, a kálmáni veretes szövegeket jól ismerő és azokat szeretve tovább szövő, tovább gondoló remekek.

Kerényi Miklós Máté vicceskedő, ám közben a pénzért remegő hazárdjátékos Samjében a könnyen, munka nélkül vagyonhoz jutni akaró magyar dendi perdül-fordul huncutul. Nem változott a cím- és rangkórságunk: Németh Attila Feri bárója és Szabó P. Szilveszter Michael grófja mohón lesi, keresi a rangot, az úri pedigrét, felnézve a titokzatos kaszinóvendégre, természetesen csakis a vélt származásáért, rangjáért

Ám nemcsak a szövegek, hanem a tánc is (koreográfus: Horváth Csaba) megújul itt: a magyar csárdás és a szving keveredik a Pezsgő-dalban a részeg-koreográfia finoman, arányosan eltalált mozgásrendjével megkoronázva. Látványos tánckarral, SS-egyenruhásan, tányérsapkásan énekli Michael gróf a “Hajmási Péter, Hajmási Pál”-t, azaz a“Fegyvert a vállhoz…” – és érezzük, minden átíródott, tovább gondolódott, ám mindent értünk, élünk, mert ebben az elmúlt százegy évben, mióta hazánkban ezt az előadást játsszák, semmi sem változott.

Nyerni, minél többet nyerni, hogy aztán a cefetűl sok pénzből például vidéki bungalót vehessen Sam felesége, Bridie (Szendy Szilvi), ami a „Bugnalow Quaqe” dalban, a süllyesztőből előjövő disznójelmezes tánckarral megspékelve, háttérben vetített farmmal, szélgenerátorral teljesen abszurdá teszi az amerikai álmot kergető újgazdag honpolgárt. Velünk együtt csupa disznóság ez az egész: a disznó, kacsa-tánckar le jön közénk a színpadról, és velünk énekeltetik a refrént – mi is az álom röfögői és hápogói leszünk, nincs mit tenni.

Nem változott a pénzéhségünk: Kerényi Miklós Máté vicceskedő, ám közben a pénzért remegő hazárdjátékos Samjében a könnyen, munka nélkül vagyonhoz jutni akaró magyar dendi perdül-fordul huncutul. Nem változott a cím- és rangkórságunk: Németh Attila Feri bárója és Szabó P. Szilveszter Michael grófja mohón lesi, keresi a rangot, az úri pedigrét, felnézve a titokzatos kaszinóvendégre, természetesen csakis a vélt származásáért, rangjáért. A nagyravágyás viccesen röhejes bajnokai ők, akik mindent megvehetnének maguknak, hisz még telne is rá, ám a belső eleganciát nem kezdték még el árulni a tőzsdén, sajnálatukra.

Ebben a Riviera Girlben minden sűrítetten negédesnek a szatirikus fordítottja is benne van: nevetünk azon, amin “sírni” kéne – ám az effajta nevetés keserédes magunkra ismerés is egyben. KERO® gyakorlott mesterként lakatja be ezt a piciny, ennek ellenére profi szcenikai technikát felvonultató színpadot: forgószínpad, süllyesztő, animációkat magában rejtő, azoknak helyet adó fénytechnika. És mindezeket jó ütemben, egymással jó arányban házasítva köt le minket. Holott tudtuk, tudjuk, hogy egy könnyű, csacska szerelemmel megbolondított musicalra jövünk.

Ahogy mit sem változott a díváink jelleme sem: Lévai Enikő Sylvája csak megy, megy, kuli bőröndjét, nyughatatlan, szeretetre, gyengéd ölelésre vágyó lelkét “húzza-vonja” a Teátrum csöppnyi színpadán. Ám ebbe a huzavonába annyi belső tipródás, kétely, lelki éhezés szorul, hogy nehéz lenne nem észrevenni, és nem drukkolni neki: nyíljon már életre szíve és a lelke.

Ugyanúgy ritka kincs, mint ahogy száz esztedeje is: a belső tartás, a makulátlanul őszinte és tiszta nyíltság, mint amilyen György-Rózsa Sándor Viktoráé. Tiszta baritonja túlnő ezen a kaszinónyi lelki-emberi zűrzavaron. Azon, melyet találóan mintáz szerető és szeretett: Kardffy Aisha Claire-je és Barkóczi Sándor Karlja, miközben Claire Karl után és Karl Claire elől “menekül” jeleneteik során át. A meg nem értett és az elvakult szerelem karikírozásának vastagon humorba csomagolt, értő formája ez.

És ugyanaz maradt a kisember is: Boldizsár Tamás frissen nősült, majd ugyanilyen gyorsan fel is szarvazott Anton pincérét szánjuk és nevetjük egyszerre, de csak azért,  hogy ugyanezekért ne magunkon kelljen szánakozva nevetnünk.

Ebben a Riviera Girlben minden sűrítetten negédesnek a szatirikus fordítottja is benne van: nevetünk azon, amin “sírni” kéne – ám az effajta nevetés keserédes magunkra ismerés is egyben. KERO® gyakorlott mesterként lakatja be ezt a piciny, ennek ellenére profi szcenikai technikát felvonultató színpadot: forgószínpad, süllyesztő, animációkat magában rejtő, és az azoknak helyet adó fénytechnika. És mindezek jó ütemben, egymással jó arányban házasítva kötnek le minket. Holott tudtuk, tudjuk, hogy egy könnyű, csacska szerelemmel megbolondított musicalra jövünk. A rendezés viszont az előadás ezen alkotóelemeit oly biztos kézzel elegyíti, hogy mi magunk is, az életünk egészével együtt pörgünk-forgunk azon a rulettkeréken, ami körül ennek a Riviera Girlnek a teljes élete forog. Mert egy ilyen igényesen tálalt, magyar virtushoz hű, zenés színháznak, ha efféle élet-forgásra hív, nem lehet, nem is érdemes ellenállni.