Grófságon innen és túl…

Már ha egyáltalán a címeknek és a rangoknak van bármiféle jelentősége. Ott és azoknál mindenképp, akiknek a kilóra megveszem mentalitásnál nem jutott több e mostani életben. Teljesen mindegy is a tér és az idő – ez a rangkórságosdi mifelénk nem tud kimenni a divatból. Lehár Ferenc százhét éves klasszikusát: a Luxemburg grófját Somogyi Szilárd rendezte újból az Operettszínház nagyszínpadára a kaposvári Csiky Gergely Színházzal koprodukcióban.  Nehéz eldönteni, hogy ezen darab bohózat cunamiját vagy a zenéjét tartsuk-e erősebbnek e rendezést látva – mindenesetre könnyed igényességgel tálalódik egy olyan operett, amely kérlelhetetlen fricskájává is lesz a száz évvel korábbi és a mostani időknek.
Farsang idején Párizsba utazik Sir Basil (Kálloy Molnár Péter), és nyomban beleszeret – vagy legalábbis azt hiszi – a színésznő Angele-ba (Fischl Mónika). Mindennek talán sokkal több a szimbolikus, átvitt értelme, mint a tényleges, kézzelfogható. Ebben a Békeffi István- Kellér Dezső átdolgozásban – melyen e mostani előadás dramaturgjaként Lőrinczy Attila ízléses szellemességgel  dolgozott, frissített és kreatív módon továbbgondolt  – pont ez a fajta átvitt értelem kap főszerepet. Pont úgy,  mint ahogy egy impozáns méretű Eiffel-torony uralja a színpadot (díszlet: Túri Erzsébet), amelyre le és fel járnak a szereplőink egy elegánsan terpeszkedő lépcsősoron, vagy épp szétnyílva a Hotel Excelsior belső tereivé lesz.

Torony, ami égbe tör, torony, ami maga is szimbólumnak épült 1900-ban. Egyszerre kecses és lehengerlő, égbe törő, tele dinamizmussal – és persze kár lenne tagadni: fallikus jelkép is nyilván, bármilyen értelemben gondoljuk is. Szolidan merész summázatává lesz a Lehár-darabnak: a romantika és a hatalomvágy együtt, egyszerre egy helyen és azonos erővel igyekszik az egeket ostromolni itt. Somogyi Szilárd jó érzékkel, a lényeget transzparensen a középpontba, a szemünk elé nagyítva mesél el valami komolyat teljesen bohéman, néha a végletekig abszurdba menően: nem veheted komolyan, hisz teljességgel komikus az, ami itt történik – és ha mindeközben mégis valami summázat leülepedik benned, akkor azt csakis a te saját készüléked egyedi működésének köszönheted.

Ebben a Békeffi István- Kellér Dezső átdolgozásban – melyen e mostani előadás dramaturgjaként Lőrinczy Attila ízléses szellemességgel  dolgozott, frissített és kreatív módon továbbgondolt  – pont ez a fajta átvitt értelem kap főszerepet. Pont úgy,  mint ahogy egy impozáns méretű Eiffel-torony uralja a színpadot, amelyre le és fel járnak a szereplőink egy elegánsan terpeszkedő lépcsősoron, vagy épp szétnyílva a Hotel Excelsior belső tereivé lesz.

Nem is vehető itt semmi komolyan, ahogy az Eiffel-torony tövében mámorosan, eszüket vesztve vallanak egymásnak szerelmet színésznők, festők és ugarandai államelnökök. Kész vicc az egész, ha mástól nem is, hát Sir Basil három “fegyverhordozójától”! Lord Lanchaster (Kálid Artúr), Lord Winchastert (Oláh Tibor) és Lord Worchaster (Pálfalvy Attila) kifogyhatatlan, egymásban elbotló humorheroldjait elnézve mindenképp – ezt tudja csupán a tekintély, a politikai hatalom felmutatni. Avagy: nézd meg a politikus stábját, és megismered a politikust magát is. Ők hárman Sir Basillal karöltve egymásnak adják a szóviccek, a nyelvi kétértelműségek stafétáját, melyet úgy járatnak a csúcsra, hogy mindeközben mégsem válik önismétlővé, elcsépeltté – maximum egy ponton túl fokozhatatlanná, de akkor  rákezdenek egy dalra – és ez egy operett esetében teljességgel és üdvözlendően természetes is.
Mennyire és mikor vehető komolyan egy szerelmi vallomás? – kérdezzük a történetben lassan teljesen elveszve – amely az első részben olykor talán túlságosan is lassan, a kelleténél nagyobb ráérősséggel csordogál – mert már mi magunk is elbizonytalanodunk. Pont akként, ahogy Angele és René (Dolhai Attila) is vakként tapogatóznak egymás iránti vonzalmuk három hónap utáni  megvallásakor. Pedig ők azok ketten, akik megesküdtek egymással, igaz, erről kölcsönösen egyikőjük sem tud semmit, hisz házasságkötésük paravánok mögött történt – egymást akkor nem láthatták. Mindezt René pénzért, Angele grófi címért, tudva, hogy majd három hónap elteltével válással zárják ezt az érdekházasságot.

Fischl Mónika  és Dolhai Attila két egymás iránt vágyakozója egyszerre ikertestvérei is egymásnak a prózai és énekesi tehetségben. Mint borsó és héja, illenek ők össze, alkotnak egységet és párt szopránjukkal és tenorjukkal. Szólistaságuk meggyőz minket: a tiszta hang egyszersmind tiszta szándékot, nyílt szívet is rejt, mely minden magának okozott bonyodalmat képes magáról ledobni.

Somogyi Szilárd rendezése nem forradalmian újszerű – valószínűleg nem is kívánt az lenni. Tisztelettudó eleganciával bánik a Lehár-klasszikus dalaival, és melléjük dinamikus lendülettel párosítja a kortárs, impulzív koreográfiát  és a pörgős alternatív street dence elemeit. Könnyed igényességű ez az áthangszerelt Luxemburg grófja, olyan, mely nem akar többet, mást adni, mint amit vállalt: frivol dinamizmussal, bohéman elszórakoztatni. És közben pont ilyen bohém, frivol, könnyed nevetésbe oltott görbe tükröt is tartani a száz esztendővel ezelőtti és a mostani, grófságokon inneni és túli önvalónk elé. E görbe tükörbe – mely könnyedsége, frivolsága ellenére gondosan, igényesen eggyé szerkesztett görbe tükör –  most ez egyszer jól is esik, és érdemes is belenézni.

Ám még mielőtt könnyekig, érzelgősen és lavórért kiáltóan meghatódnánk, a végletekig elkomédiázott hős szerelmes, Kálloy Molnár Péter Sir Basilja gyermeki naivsággal elénk rakott csetlő-botló, a szóvicceket, gegeket magából szüntelenül “kiokádó” pancser álmodozója tökéletesen, a profik magabiztosságával, kisujjból hozott tehetséggel meggyőz minket: így, érdekből, belső meggyőződés híján, a vonzalmat csupán csak önmagunknak hazudva szeretni tökéletes vicc – leginkább saját magunkra nézve.
Ha válni kell – mert az egyezség szerint az érdekházasságnak így kell véget érni – akkor válni kell. Minden nevetséges, amit az érdek, a pénz diktál, na de ennyire? A záró jelenetben a bíróságon csúcsra járatódik és el is szabadul a komikum – egyik nevetési hullámból szédülünk a másikba. Mégsem hat soknak, a befogadó képességünket próbára tevőnek – hanem mintegy méltó védjegye lesz ennek a Luxemburg grófja-olvasatnak – kész vicc az egész. Kész vicc, és szánni valóan röhejes az, amikor önmagunkat látjuk a tükörben szembejönni – amolyan szükségletszerűen öngyógyító.

Somogyi Szilárd rendezése nem forradalmian újszerű – valószínűleg nem is kívánt az lenni. Tisztelettudó eleganciával bánik a Lehár-klasszikus dalaival, és melléjük dinamikus lendülettel párosítja a kortárs, impulzív koreográfiát (Barta Viktória) és a pörgős alternatív street dence elemeit. Könnyed igényességű ez az áthangszerelt Luxemburg grófja, olyan, mely nem akar többet, mást adni, mint amit vállalt: frivol dinamizmussal, bohéman elszórakoztatni. És közben pont ilyen bohém, frivol, könnyed nevetésbe oltott görbe tükröt is tartani a száz esztendővel ezelőtti és a mostani, grófságokon inneni és túli önvalónk elé. E görbe tükörbe – mely könnyedsége, frivolsága ellenére gondosan, igényesen eggyé szerkesztett görbe tükör –  most ez egyszer jól is esik, és érdemes is belenézni.