Felvágták a szánkat

A nézőtérre rávágják a sötétet, komor és agresszív zongorajáték, aztán visszacsapják a villanyt. A teremben ugyanaz a 4 darab szék van, mint akkor, amikor beléptünk a térbe. Mi, nézők, csak amiatt érezzük magunkat nézőnek, mert a tér egy kijelölt részén foglalunk helyet. A játékra használt székek sem térnek el a mieinktől.

Aztán belép David (Vilmányi Benett), és tükröt idéz elénk. Közte és köztünk  nincs semmi, ami a negyedik fal biztonságos takarását sejtetné. Egyetlen szóval maga elé idézi a tükrét, ki is mondja: “tükör”. Majd méregetni kezdi magát. Addig produkálja magát, amíg már kínosan túlzásokba esik. A határvonal ezzel az illusztratív gesztussal nem a nézői biztonságot erősíti, hanem inkább figyelmünk felzaklatottságát. Hiszen szinte már provokálóan közel van hozzánk, és egyetlen gesztussal sem segíti megérteni a jelzéseit, inkább magunkra hagy, mint egy dacos gyerek, aki elvárja, hogy megértsék. A tükör beidézése mellett pedig egy másik aprónak tűnő, de fontos mozzanatot lehet elcsípni. David egy mondatot mond visszafelé, amiből csak annyit értettem meg, hogy “én születtem”. Ebből indul el a történet, David születésnapjából.

A történet egy család tragédiáját meséli el, ahol az apuka, Martin (Koller Krisztián) már egy jó ideje nem iszik, de csak idő kérdése, mikor markol meg újra egy vodkás üveget. Családi vállalkozásként működtetnek egy szállodát, ami a csőd szélére kezd sodródni, és ezzel együtt a család is. Mindkét srác David és Georg (Hajdu Tibor), bolondul a zenéért, és mindketten a szüleik és az egymás felé irányuló agresszivitásukon keresztül élik ki a frusztrációikat. A családban felhalmozódó feszültségektől a térben szinte már hallani annak a ketyegő bombának hangját, amelynek már nincs sok hátra a robbanásig. Ami Csehovnál puska, az itt golyószóró, ennek a fegyvernek pedig bárki kerülhet a végére.

Mert ha a néző civil veszélyt érez a színpadon, akkor a színház egy olyan mezsgyére tévedt, ahol nagyon pontosan kell tudnia, hogy mi fog történni, különben könnyen sérülés lehet a vége. Ebben pedig Vilmányi Benett és Hajdu Tibor játéka tudott megnyugtatni, és így elengedni ezt az alattomos gondolatot. Az agresszióhoz, megalázottsághoz és a megfelelési kényszerből fakadó félelemhez – amiről nagyon pontosan és érzékletesen beszél ez az előadás – ők megfelelő biztonsággal és rálátással  viszonyultak.

A család tagjai egymás farkasai, mi pedig nézzük a vérengzést, maximum ránézésre, mint egy kutyaviadalon, megtehetjük tétjeinket, hogy  ki fogja túlélni. Vajon ki lesz a legerősebb? Ki fog először halálos sebet ejteni? És persze, mint ezeken a viadalokon, valójában mindenkit a túlélési ösztön hajt. Az indulat, ami mindenkit feszít: “Baszd meg, baszd meg, amiért érezteted velem, hogy szar vagyok.”

A szöveg iszonyúan sűrű, és a rendezés nem is ad hozzá mankókat, hogy végig tudja követni az ember pontról pontra a történéseket. Én azt vettem észre, hogy nem a történettel, nem a verbalitás útján mesélnek ezek a szereplők, hanem magukról monologizálnak a játékukkal. Ez pedig nagyon is gazdag, stílusában ugyan nem sokszínű, de a maga nevében mindegyik szereplő nagyon közlékenyen létezik a színpadon.

Mivel a tér ennyire eszköztelen,  a 4 színész (Koller Krisztián, Konfár Erik, Hajdu Tibor, Vilmányi Benett) játékának minden mozzanata szinte anatómiailag pontosan felboncolható.  Ott vannak ezek a gesztusaikban, lélektani árnyaltságban kidolgozott karakterek, és antropológusként van ideje az embernek vizsgálódni, amíg ők egyik helyzetből a másikba lökdösik át egymást ebben az üres laboratóriumi térben. A kísérlet során pedig nagyon komoly tapasztalásokra lehet szert tenni,  nagyjából az első felvonás végére érti meg az ember, hogy mi is a kutatás célja.

Az előadás nagyon sokáig játszik a bizalmunkkal, én néhol már túlzásnak is éreztem Fehér András (rendező) döntéseit, mivel nagyon kockázatos helyzetbe hozta a játszóit. A háttérbe szorított, szinte nem is létező anyukát játszó Konfár Erik és az alkoholista, önmagát ellehetetlenítő apukát játszó Koller Krisztián esetében éreztem azt a leginkább, hogy ők személy szerint benne vannak ezekben a karakterekben, és nem biztos, hogy ez jól van így. Ha az ember hirtelen a színész érzéseinek tudja be a szerep érzéseit, akkor minél előbb meg kell találnia a zavar okait, vagy pedig a zavarkeltés szándékát.

Az éjszaka a nappal anyja  finoman szólva nem nézőbarát előadás, mégis nagyon komoly vállalás. A tükörtartás vállalása, azt a fajta félelmet mutatja be, amit remélhetőleg kevesünk élt át. Mert a Lars Norén által megírt családban mindenki szeretethiányos, mind a négy szereplő a saját poklában ég, és a mellette ülőt okolja a fájdalmaiért. A darab nem kínál megoldást, nem kínál felmentést semmi alól, sokkal többet tesz. Maradéktalanul magára veszi az emberek hibáit, hogy a néző önmaga láthassa be,  mennyire egyszerű lenne megoldást találni rájuk, miközben megérti azt is, hogy miért annyira nehéz mégis.

Mert ha a néző civil veszélyt érez a színpadon, akkor a színház egy olyan mezsgyére tévedt, ahol nagyon pontosan kell tudnia, hogy mi fog történni, különben könnyen sérülés lehet a vége. Ebben pedig Vilmányi Benett és Hajdu Tibor játéka tudott megnyugtatni, és így elengedni ezt az alattomos gondolatot. Az agresszióhoz, megalázottsághoz és a megfelelési kényszerből fakadó félelemhez – amiről nagyon pontosan és érzékletesen beszél ez az előadás – ők megfelelő biztonsággal és rálátással  viszonyultak.

A szókulisszák, az „önnarrálás” és a térben való szinte geometrikus mozgások folytonosan szögeket zárnak be egymással, megtörik az íveket, és vektorokat húznak fel egyik törésponttól a másikig. Ezek az elidegenítő effektusok szerkesztik és dramatizálják az egyébként lélektanilag elmélyülő tragédiát.

Ettől olyan az érzése az embernek, mintha minden direkt fordítva történne, ahogy már az elején David fordítva beszél. A zongora és a néhol megzenésített szövegrészek pedig állandóan kizökkentenek a történetből, és az arcunkba ordibálják a fájdalmaikat. Az éjszaka a nappal anyja  finoman szólva nem nézőbarát előadás, mégis nagyon komoly vállalás. A tükörtartás vállalása, azt a fajta félelmet mutatja be, amit remélhetőleg kevesünk élt át. Mert a Lars Norén által megírt családban mindenki szeretethiányos, mind a négy szereplő a saját poklában ég, és a mellette ülőt okolja a fájdalmaiért. A darab nem kínál megoldást, nem kínál felmentést semmi alól, sokkal többet tesz. Maradéktalanul magára veszi az emberek hibáit, hogy a néző önmaga láthassa be,  mennyire egyszerű lenne megoldást találni rájuk, miközben megérti azt is, hogy miért annyira nehéz mégis.