Rendíthetetlenek

A szívósság nem feltétlenül fizikai alkat kérdése. Sokkal inkább lelki attribútum, mely aztán a testet is kitartóvá teszi. Ez a szilaj szívósság érződik az Élet.történetek.hu harmadik részének két monodrámájában, a Pelsőczy Réka rendezte A mi Józsinkon és a Keresztes Tamás vezényelte Erzsikén a Mozsár Műhelyben. Szilárd monolitként áll e két monodráma, mint a belülről táplált, megingathatatlan bizonyosság színészi jelenléttel igazolt mementója.
Hímzett falvédő előtt mesél a mi Józsink (Epres Attila), közben felmos, hogy gördülékenyebbé tegye ezt a nehezen mesélhető, megannyi buktatóval teli életet, melybe belenőtt. Bele, mint az abroncsba a közepében cseperedő növény. Strammul, masszívan, kikezdhetetlenül.
A tizenhárom éves Józsi eltéríthetetlen konoksággal kezd béresként állatokat őrizni, hóban-fagyban, felnőttet is próbára tevő viszontagságok közepette, de egy percig sem fordul meg a fejében, hogy emiatt esetleg jajveszékelhetne, kesereghetne is. Fokról fokra küzdi fel magát az anyagi előbbre jutás lépcsőfokain, és túllép  a szerelem béres mivolta miatt neki hátat fordító, látszatnak adózó kivagyiságán is.

Mindezen fordulatokban gazdag életutat Epres Attila “egy tömbből faragott” határozottsággal meséli. Szövi, szövi a mondatokat, mintha e szőttesből önmagának készítene hágcsót, melyen kikecmereghet az élete mélyéről föl a fényre. Oda, ahol már nem másnak, a másik hasznára dolgozik, hanem a saját életének a profitját gyarapítja majd. Pelsőczy Réka és Epres Attila rendező-rendezett párosából született egy kősziklaszerű, kikezdhetetlen, agyoncsaphatatlan életszeretetről, élni akarásról valló,  szikáran és magabiztosan helytálló, leradírozhatatlan színészi jelenlét a Mozsár Műhely színpadának kockaterében.

Több és más ez az Epres Attila által élővé tett élettörténet, mint pozitív hozzáállás mentén égbeszökő hurráoptimizmus. Rendíthetetlenség, melyet az élni akarok, élni fogok lendülete, szilaj állhatatossága, kétkezi konoksága táplál, olyan erős rendíthetetlenség, amely Epres Attila játéka által, mint a piszok, ragadóssá válik, ránk, a nézőkre is áttapad.

És ebben a masszív jelenlétben Epres Attila sziklaszilárd jelenlétét legalább annyira a belső bizonyosságból előhozott szövegmondás adja, mint amennyire az elvehetetlen kedély, amivel e szöveget kiteríti és átnyújtja nekünk. Hallgatjuk Józsit, és kedvünk támad élni, azaz: kihívást és feladatot látunk ott is, abban is, amiben máskor csak gáncsot, személyesen nekünk készített ellehetetlenítést vélnénk felfedezni.

Több és más ez az Epres Attila által élővé tett élettörténet, mint pozitív hozzáállás mentén égbeszökő hurráoptimizmus. Rendíthetetlenség, melyet az élni akarok, élni fogok lendülete, szilaj állhatatossága, kétkezi konoksága táplál, olyan erős rendíthetetlenség, amely Epres Attila játéka által, mint a piszok, ragadóssá válik, ránk, a nézőkre is áttapad.

Lázár Kati egymaga dacol a betegséggel, a lánya és a többi hozzátartozó helyett is él. Lüktet és él, és ebben a lüktetésben a halálnak és a gyógyíthatatlanságnak egyszeriben semmivé lesz az ereje.  Lázár Kati életerővel tölt meg mindannyiunkat még akkor is, ha ebbe a cigányasszonyos, az élethez tíz körömmel való ragaszkodásba belevegyül a kisemmizettség, a lenézés tapintható sebzettsége is. Sőt, pont ezáltal csap Erzsikében az életerő lángja olyan magasra, hogy mellette a felhőkarcolók égbetörő igyekezete törpe marad.

Ahogy Erzsikéé (Lázár Kati) is, aki a Tűzoltó utcai Gyerekkórházat ábrázoló, fotó-molinó előtt ücsörög, s tyúkjai helyett a főváros kilencedik kerületének galambjait eteti, hanyag igyekezettel, beletörődően. Közben elkezdi mesélni a férje halálát, hetekkel a temetés után a kislánya kórházba kerülését: akinél gyógyíthatatlan leukémiát diagnosztizáltak.
A pár hónapnyi  kórházban töltött beteg-hozzátartozó történet kicsattan az életerőtől. Lázár Kati keresetlen közvetlenséggel, adomázgató jókedvvel, őszintén önti elénk a mondatzuhatagokat – és mi meghatottság és szipogás helyett hol balra, hol jobbra dőlünk a nevetéstől. Könnyeket nevetünk.

És közben épül bennünk a részvét hídja. Ám ez a híd mégsem csupán a könnyekig meghatódásból, hanem a szókimondó életszeretet, életigenlés pironkodással mit sem törődő nyíltszívűségéből épül. Így épül csak igazán! Lázár Kati falakat, tabukat bont: a betegség, a halálra készülés, a haldoklás falait, tabuit. Nem szép, aprólékos komótossággal, hanem egy nevetéstől kicsattanó buldózer erejével.
Keresztes Tamás rendezésében Lázár Kati egy helyben ül, mégis galaxisokat jár be a mesélésének hogyanjával. A nyolc általános tudatlansága így válik a vak hiten, értetlenségen túli, egészen az éli akarásba kapaszkodásig ívelő dinamizmussá. Olyanná, amelynek forgószélhez hasonlatos lendülete mindent és mindenkit magával képes ragadni, és maga mellé képes állítani.

A Keresztes Tamás által hangolt Erzsike-féle rendíthetetlenség teljesen más szövetű, mint A mi Józsinké, mégis ikertestvéri rokonságban áll vele. Amíg Epres Attila “belenő” az élet elnyomhatatlan áramába, addig Lázár Kati maga diktálja eme áramlást. Mindkettőben akkora erővel, leplezhetetlen vehemenciával tör elő mégis, hogy ennek rendíthetetlensége magával cipel minket is, átemelve önmagunk kesergős, el-elakadó hétköznapiságán – kár is lenne tagadni: ez az, ami ránk is fér, és amit nem lehet elégszer sulykolni belénk.

Lázár Kati egymaga dacol a betegséggel, a lánya és a többi hozzátartozó helyett is él. Lüktet és él, és ebben a lüktetésben a halálnak és a gyógyíthatatlanságnak egyszeriben semmivé lesz az ereje.  Lázár Kati életerővel tölt meg mindannyiunkat még akkor is, ha ebbe a cigányasszonyos, az élethez tíz körömmel való ragaszkodásba belevegyül a kisemmizettség, a lenézés tapintható sebzettsége is. Sőt, pont ezáltal csap Erzsikében az életerő lángja olyan magasra, hogy mellette a felhőkarcolók égbetörő igyekezete törpe marad.

A Keresztes Tamás által hangolt Erzsike-féle rendíthetetlenség teljesen más szövetű, mint A mi Józsinké, mégis ikertestvéri rokonságban áll vele. Amíg Epres Attila “belenő” az élet elnyomhatatlan áramába, addig Lázár Kati maga diktálja eme áramlást. Mindkettőben akkora erővel, leplezhetetlen vehemenciával tör elő mégis, hogy ennek rendíthetetlensége magával cipel minket is, átemelve önmagunk kesergős, el-elakadó hétköznapiságán – kár is lenne tagadni: ez az, ami ránk is fér, és amit nem lehet elégszer sulykolni belénk.