A Káva Kulturális Műhely Trafóban játszott Titkos ajtó c., komplex színházi nevelési előadása kapcsán beszélgettünk a műhely egyik motorjával, Németh Edinával a titkos ajtókról, önmagunkra találásról, a dramatizálás jótékony hatásáról, az „Adjukössze” kampányukról és a „legelveszettebb” korosztályról…

  • A te életedben voltak-e, vannak-e “titkos ajtók”?
  • Húúú…ez de jó kérdés…! Az a baj, hogy most egy kicsit nehéz elvonatkoztatnom a konkrét előadásunktól… Az egyik “titkos ajtó”, erős felismerés az lehetett, amikor rájöttem, hogy nem akarok jogász lenni! Nálunk a családban szinte mindenki a könyvelés felé orientálódott, ezért azt gondolták, hogy ha már bölcsész érdeklődésem van, akkor jogász legyek inkább,  mert a bölcsészettől magától féltettek. Amikor felfedeztem, hogy a humán érdeklődésemmel mással is lehet foglalkozni, mint a jog, akkor ez számomra egy erős felismerés, egy igazi titkos ajtó volt. Bár eleinte a családom  ezt a döntésemet aggódva fogadta, de aztán lassanként megbarátkoztak vele. Emlékszem: február elsején kellett beadni a jelentkezést, és én január 30-a táján közöltem: inkább dramaturg vagy magyar szakra mennék – aztán végül magyar szak lett belőle.

Nagyon kevés olyan osztályról tudok – pedig amióta a Kávánál vagyok, lement ötszázegynéhány előadásunk – amelyik erre valahogyan, valamiképp ne mozdult volna meg. Ennek az előadásunknak a készítésénél nagyon sokat konzultáltunk pszichológussal, mert ezt a 13-14 éves korosztályt találjuk a “legelveszettebbnek” abból a szempontból, hogy az alattuk, illetve a felettük lévőknek sok előadás, program készül, de nekik szinte alig vagy egyáltalán nem. A pszichológus vázolta föl számunkra: ez a korosztály mennyire “el van csúszva” akár már az én generációmhoz képest is. Fontos például az is,  milyen hatással van rájuk a Facebook, hogyan menekülnek bele az online térbe. Ezek a témák aztán mind-mind belekerültek az előadásba.

  • Rád hogyan hatott, mikor ezt a  titkos ajtódat megtaláltad?
  • Ahogy emlékszem: megnyugodtam, hogy nem kell egy olyan utat járnom, amit nem is szeretnék. Ráadásul a bölcsészet egész sorozata a titkos ajtóknak.  Sokféle lehetőséget, kulcsot ad a kezedbe, amelyekkel aztán megannyi zárat, ajtót tudsz kinyitni magadban – szerintem legalábbis az a jó, ha a bölcsészkaron szerzett tudást így használod a későbbiek során. És az, hogy én végül a Kávában kötöttem ki, az ennek a titkos ajtóbeli döntésemnek a hosszú-hosszú folyományaként is értelmezhető – így utólag.

fotó: Mihalicz Máté

  • Tényleg: hogy kötöttél ki a Kávában?
  • Úgy, hogy 2010-ben nem vettek fel az akkori színházi dramaturg-osztályba. Eléggé megviselt ez akkor – később aztán rájöttem, hogy ez csak rózsaszínű álom volt inkább, mint realitás. Aztán elmentem a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumba asszisztensnek, és mellette csináltam a mesterszakomat az ELTÉ-n. Tanított ebben a gimnáziumban akkor két Kávás drámatanár is: Gyombolai Gábor és Bori Viktor. 2013-ban már látszott, hogy fenntartóként  a KLIK vagy a Szakképzési Centrum  át fogja venni az intézményt, már nem emlékszem, melyik és emiatt nem lesz szükség a továbbiakban asszisztensre, akkor jeleztem a kávásoknak, hogy munkát keresek. Náluk meg épp volt egy szervezői státusz, ahova fel is vettek, és azóta dolgozom a Kávánál.
  • …és a Kávában eltöltött öt éved alatt találtál újabb titkos ajtókat?(mosolyog)
  • Ezeket az ajtókat a Kávában nem is nevezném titkos ajtóknak  az előbbiek értelmében, mert itt mindig van  lehetősége az embernek ajtókat nyitni önmagára. Ez egy “álommunkahely” abból a szempontból – bármennyire is furán hangozzon ez most így,– hogy van lehetőséged a Kávával kapcsolatos ötleteidet, terveidet megvalósítani. A magam példája is mutatja: asszisztensként kezdtem a társulatnál,  és az évek alatt formálva a saját státuszomat, ma pedig én már vagyok a nemzetközi szervezőnk. Velem együtt formálódott, változott a státuszom is: az iskolákkal való kapcsolattartásból mellé mára a nemzetközi kapcsolatokat szervező munkatárssá lehettem –  nagyon gyorsan, organikusan szerveződő struktúra ez a mienk.

Már az is nagyon sokat segít az előadást néző gyerekeknek, hogy család struktúrában kell gondolkodniuk ennek az előadásnak a kapcsán – hisz a család fogalma a saját életükből ismert már valamennyire -, s ez  eleve sokat segít a megértésben. Az anyuka-apuka-kisgyerek séma mindannyiuk életében, bármilyen formájában is, de jelen van. Másfelől ez a narratív keret alkalmas arra, hogy ne magamról, hanem arról a bizonyos szereplőről kelljen beszélnem, akivel az adott történések megesnek. Azaz: ha nem akarom, nem teszem ki az asztalra azt, hogy  az adott problémát a szüleim hogyan kezelik.

  • Veled együtt milyen volt a Kávának ez az elmúlt öt éve?
  • Nagyon kemény, nehéz – nyilván a finanszírozás szempontjából. Viszont szakmailag izgalmas növekedés volt ez az időszak. Mind létszámunkban – most már tizenkét tagú a társulat -, mind pedig a repertoárunkban nőttünk az öt év alatt. 2013-ban eljött a Marczibányi térről a Káva a MU Színházba, és teljesen be is lakta, meg is találta ott a maga helyét, sőt, mára már igazából még egy teremre lenne szükségünk, hogy rendesen tudjunk funkcionálni. Évi 120 előadást valósítunk meg, ami rettenetesen sok ahhoz képest, hogy hét színész-drámatanárral hoztuk létre mindezt. Szakmailag pedig megerősödtek, megszaporodtak azok az előadások, amelyek szociális, emberi problémán felül direkten valamilyen társadalmi problémára reagálnak. Öt évvel ezelőtt készült el Az emlékezés drámái című, négy előadásból álló sorozat, amely valamilyen traumatikus, mai napig kibeszéletlen történelmi sorsfordulónkat dolgozta fel. Kreatív narratív keretet készítve például az ügynökügyekhez, anélkül, hogy a gyerekek fejébe adathalmazokat akarna bedobálni. Helyette az árulás, a kényszer fogalmáról beszéltek ezek az előadások a nézőikkel, fiatalok történetein keresztül. Nagyon fontos ez a fajta kiemelése az ilyen történeteknek akkor, amikor fiataloknak  akarunk a történelmünk ezen pontjairól  beszélni.

fotó: Mihalicz Máté

  • A Titkos ajtó című előadásban – az előbbiekhez hasonlóan – hogyan működik mindez?
  • Már az nagyon sokat segít az előadást néző gyerekeknek, hogy család struktúrában kell gondolkodniuk ennek az előadásnak a kapcsán – hisz a család fogalma a saját életükből ismert már valamennyire -, s ez  eleve sokat segít a megértésben. Az anyuka-apuka-kisgyerek séma mindannyiuk életében, bármilyen formájában is, de jelen van. Másfelől ez a narratív keret alkalmas arra, hogy ne magamról, hanem arról a bizonyos szereplőről kelljen beszélnem, akivel az adott történések megesnek. Azaz: ha nem akarom, nem teszem ki az asztalra azt, hogy  az adott problémát a szüleim hogyan kezelik. Hanem azt mondhatom: abból, amit itt, “nálatok” láttam, arról azt gondolom, hogy…- de természetesen, ha szeretné, belehelyezheti a saját történetét, beszélhet közvetlenül saját magáról is.

Ez az a korcsoport – visszaemlékezvén a hajdani akkori önmagunkra – amelyben ott van az a röhögcsélős távolságtartás, közben mégis érezni a színházteremben azt az “összelélegzést” – Nádas Péter használja ezt a szót – melyből érezni, hogy ott, akkor, a röhögcsélés ellenére is történik valami! Akár a “tovább-beszélés” is ilyen, amikor szünetben mellettük elmenve hallod, hogy a látottakról beszélnek, vagy az osztályfőnökeik mesélik később, hogy még napokkal utána is beszédtéma volt az, amit láttak.

  • …mindig könnyebb másokról beszélni, mint saját magunkról,  ez egy ősi, emberi fintorunk …(nevet)
  • Hát persze, pontosan! Az olvasás is azért volt olyan vonzó számomra már annak idején, mert belehelyezhetem az egész szituációt egy narratív keretbe, amelyen belül gondolkodhatok a szereplőim dolgairól. Persze, ha ez a keret egy olyan kulturális környezetbe ágyazódik, melyről nem tudok semmit, nem ismerem, akkor hatalmas erőfeszítést igényel, nyilván, már az alaphelyzet megértése is. A Titkos ajtó esetében is ez történik: van egy számukra ismerős helyzet, és ettől válik érthetővé, megfogalmazhatóvá számukra az is, amiről itt, ebben a történetben szó van. A színház hozzájuk beszél, mint minden színházi nevelésként működő előadás ,– lebontja számukra a negyedik falat. Ez már eleve furcsa élmény sokuknak, hiszen nagyon sok olyan osztály jön erre az előadásra, amelynek tagjai sok esetben még színházban sem voltak  – mégis bele tudnak menni, tudnak beszélgetni a szereplőkkel. A Titkos ajtó használ Messengert például: az előadás egy pontján az egyik szereplő Messengeren kér segítséget, és ez kivetítőn olvasható. Ismét egy olyan alkalom, ahol a kamasz néző bekapcsolódhat az előadásba. Még akkor is, ha esetleg nem közvetlenül ő válaszol, hanem csoportosan történik: – “mondd azt neki, hogy…” – egymás között megbeszélik. Ezért sem idegen neki ez a közeg, mint ahogy a nyelvezete is kortárs– Kárpáti Péter-szöveg.
  • Milyen tapasztalataitok vannak: a 13-14 éves korosztály hogyan reagál erre az előadásra?
  • Örülnek, hogy kiszakadhatnak az iskolából, mert a Káva-előadásokat hétköznap délelőttönként játsszuk, tanítási időben – ez magában is élményszámba megy. A Titkos ajtó előadásai a Trafóban láthatóak, ami eleve egy speciális tér, ahová ez a korosztály kevéssé  jut el – bár a Gondolatgenerátoron keresztül vannak erre törekvések. Az ő zenéiket hallhatják, és az ő családjukban zajlókhoz hasonló helyzeteket láthatnak  – de azért ennek ellenére mégis van olyan osztály, amelyik nagyon visszafogott, távol tartja ezt az egészet magától. Ám van olyan osztály is, amelyik nagyon aktív, és sok mindent tudtunk meg róluk abból, ahogy kérdeztek, ahogyan élénken részt vesznek az előadásban – teljesen inverz módon.
  • Hogyan tudnak feloldódni az előadásban?
  • Ha egy osztályközösség elkezd beszélgetni 14 évesen arról, hogy “mennyire vagy már felnőtt, vagy mennyire nem?”, “mit engednek meg neked a szüleid, és mit nem” – ezáltal már egy hatalmas lépést  tesz meg eleve mint közösség. Ismerek olyan osztályfőnököket, akik ezt egy osztályfőnöki óra keretében is megteszik persze a gyerekeikkel, de ismerek olyanokat is, akiknek erre nincs is lehetőségük. Azt látom, hogy nagy örömmel és szívesen kommunikálnak azzal a főszereplővel, aki velük egyidős. Ladányi Julcsi például velük egyidős karaktert játszik – bármennyire is idősebb náluk – ez a helyzet az, amivel tudnak mit kezdeni. Ez az a korcsoport – visszaemlékezvén a hajdani akkori önmagunkra – amelyben ott van az a röhögcsélős távolságtartás, közben mégis érezni a színházteremben azt az “összelélegzést” – Nádas Péter használja ezt a szót – melyből érezni, hogy ott, akkor, a röhögcsélés ellenére is történik valami! Akár a “tovább-beszélés” is ilyen, amikor szünetben mellettük elmenve hallod, hogy a látottakról beszélnek, vagy az osztályfőnökeik mesélik később, hogy még napokkal utána is beszédtéma volt az, amit láttak. Az “Adjukössze” kampányunkban van egy valódi, megtörtént sztori, egy kilencedikes lány a korábbi általános iskolai osztályával látta az egyik előadásunkat, és gimnazistaként szerette volna, hogy a kilencedikes osztálytársai is lássák azt az előadást, mert az őrá akkora hatást tett. Tudni kell, hogy ez a lány egyébként  félénk, visszahúzódó alkatú gyerek. Remegő hangon hívott fel, nem is tudtam percekig, hogy diákkal vagy tanárral beszélek. De megkeresett, és diákként szervezte maguknak az előadást, mert szerette volna, hogy azt az élményt – mely rá akkora hatással volt – az új közössége közösségi szinten is megélje. Szerintem  fantasztikusan jó dolog, hogy  egy visszahúzódó, félénk személyiség képes ennyire komolyan venni valamit, és bátran ki is állni érte. Először az iskolavezetés nem is engedte, csak később, mikor már az osztályfőnökével együtt harcoltak azért, hogy az osztály eljöhessen megnézni azt az előadást.

fotó: Mihalicz Máté

  • Hol tart most az “Addjukössze” kampányotok?
  • Hétszáztizenkilencezer forintnál azt hiszem, tehát a kitűzött összeg százhatvan-százhatvannyolc százaléka gyűlt össze eddig. Ezért több osztályt is meg tudunk hívni a Trafóba, mint amennyit terveztünk.
  • Ez a 13-14-15 éves korosztály a Trafó közegéhez hogy viszonyul, mennyire találja  fel magát abban az atmoszférában és egyáltalán: a színház nyújtotta élmények között?
  • Azt látom, látjuk alapvetően, hogy mi az, amit magukkal hoznak, akár otthonról, akár az iskolájuk közegéből. Láttunk már osztályokat, amelyeknek annyira csodálatos drámaképzésük van az általános iskolában, hogy nemhogy nem döbbenek meg azon, amit látnak, hanem már a formát is ismerik eleve – velük nem is kell megkedveltetni: ők szeretik. Vannak osztályok viszont, amelyeken látszik a mostani oktatási rendszerünk szinte minden problémája: nem tudnak figyelni, mert túlterheltek, fáradtak, nem tudnak önállóan véleményt alkotni, vagy nem merik azt megfogalmazni. Nincs idő a tananyag mennyisége mellett arra, hogy mindazt, amit tanulnak, azt közösségként is éljék. Nagyon kevés olyan osztályról tudok – pedig amióta a Kávánál vagyok, lement ötszázegynéhány előadásunk – amelyik erre valahogyan, valamiképp ne mozdult volna meg. Ennek az előadásunknak a készítésénél nagyon sokat konzultáltunk pszichológussal, mert ezt a 13-14 éves korosztályt találjuk a “legelveszettebbnek” abból a szempontból, hogy az alattuk, illetve a felettük lévőknek sok előadás, program készül, de nekik szinte alig vagy egyáltalán nem. A pszichológus vázolta föl számunkra: ez a korosztály mennyire “el van csúszva” akár már az én generációmhoz képest is. Fontos például az is,  milyen hatással van rájuk a Facebook, hogyan menekülnek bele az online térbe. Ezek a témák aztán mind-mind belekerültek az előadásba. Abban a tekintetben a kollégáim “szuperhősök”, ahogy bevonják őket. Elmondják már az elején, hogy ez egy interaktív előadás közben lehet, szabad kérdezni. Úgy kínálják fel a kérdéseket, hogy nincs is igazán olyan gyerek, aki legkésőbb félóra elteltével ne venne benne részt!

Csatádi Gábor