…és bármily triviálisan fülbemászó dalszöveg-darab is ez, a mögöttes üzenete korántsem csekély. Bár első ránézésre könnyed frivolsága mögött kár keresni az egzisztencializmus gyökereit, de a pontos, szarkasztikus tükörtartást annál inkább. Csak mindebből elsőre semmi sem látszik – ez a mi szerencsénk. Ahogy Jacques Offenbach, az operett létrehívója is tökéletesen tisztában volt ezzel, mikor bőségesen mért szatírával komponálta librettóit, melyek közül Székely Kriszta rendezésében a Kékszakáll debütált most a Budapesti Operettszínházban. Vígoperett, amelynek ez a hangszerelése teljesen megújítja ezt a százötven éves darabot, hogy közben mégis klasszikusan eleven és cserfesen sziporkázó maradjon – legfőképp pedig ráerősítsen az offenbachi tradícióra: igényes játékosságával észrevétlenül kifiguráz minket, miközben a nevetőrohamaink között lavírozunk.
Lavírozás ez, csak most nem a lovagkor Kékszakálljának miliőjében, hanem Amerika ’50-es éveinek dinamikusságában is középszerű nagyvállalatainak a világában. A hatalmas, bauhausra hajazó vállalati székház aulája (díszlet: Balázs Juli): elegáns, letisztult íveivel, árnyalataival az építészet progresszivitásának és kuriózum voltának is adózik. A most felől nézve persze egy porlepte korszak védjegye, mégis huncutul dacol az idő múlásával. Játék a már nincs és a még van világával: a Kékszakáll-legenda épp oly eleven, mint századokkal korábban lovagi vértezetek közepette.
Butuska, könnyed bókoktól cseppfolyóssá váló titkárnők, takarítónők vagy iskolázatlan udvarhölgyek egymásba átjárhatósága, kompatibilitása nem is kérdés, csak az, hogy mit kezd vagy épp vissza él-e mindezzel valaki. Pattantyús Dóra jelmezeinek szabása, szolid, makulátlan eleganciája és színharmóniája ezt az átjárhatóságot észrevétlenül viszi végbe a szemünk előtt – minden kis részlet illeszkedik a többihez, szépen kimunkált egészet alkotva, akár még a tánckar koreográfiájának mozgékonyságát ekképp is megelőlegezve.
Szacsvay László Bobéche szenátora megérkezik, és ez a megérkezés a fergeteges vígoperetti elindulásnak is a maximális biztosítéka. Régimódi, tiszteletet parancsoló, játszi elegancia és az élettapasztalat csibészes közkinccsé tételének zseniálisan eltalált keveréke ez a megérkezés. Szacsvay László eszenciaként csepegteti bele a darabba azt – talán ösztönösen, tudtán kívül, – amitől ez a fékevesztett, komédiába hajló operett igazán “futásnak ered”. Megadja a kezdőhangot, amit Székely Kriszta csak tovább fokoz, árnyal azáltal, hogy szkafander sisakban, bolygók, galaxisok esti meséket idéző intonálásában görgeti, gurítja a kivilágított földgömböt a napi politika gyakorlásába belefogó szenátor udvartartásának tagjai között.
Ebben a közegben nem is nehéz Kékszakállnak (Varga Donát) visszaélni a női szívek bizalmával, mert ehhez az érzelmi “túlkapáshoz” minden kézenfekvően adja magát. Varga Donát tenorja kifogástalan, behízelgő, lábunkról levevő. Mindent és mindenkit akar, leginkább a nőket, kiket oly szapora ritmusban cserélget, mint más a fehérneműjét. Hangjától, könnyed céltudatosságától elvarázsolódik a vállalati nők kara – a Kulcsár Noémi koreografálta tánc- és balettkar légies fegyelmezettséggel, mint egy hatásos, bombabiztos bájital von hatása alá a női szívekkel egyetemben minket is – még akkor is, ha látnivaló, hogy a mozdulatsorai nem végigvittek, koncepcionálisan nem alkotnak egy kompakt, kimódolt egészet.
Az előadásnak ritmusa van elsődlegesen: ritmusa stilárisan – a frivolságát tekintve – és ritmusa fizikálisan. És ezek a ritmusok eggyé komponálódnak, észrevétlenül hatnak ránk az offenbachi zene táncszerű, finoman stilizált deklamációival összefonódva. Egység ez, melyben minden a helyén van, a maga kellő arányában, adagolásában – ám mindezt észre sem vesszük, hisz a zseniálisan megtalált, kiszabott mértékek okán mindez csak úgy egyszerűen és észrevétlenül hat ránk, és pont ettől és ezért: engedjük is bátran, hogy hasson ránk.
Az első részben Székely Kriszta szinte “kerget” is minket ebbe a beleandalodásba – ami az operett világához nem szokott nézőt el is untatja: tinglitangli limonádéként hat. A karakterek jelenetei ezen első részben félbehagyottnak hatnak – talán szándékosan, talán az akarat ellenére. Előkészítés ez, alapozás, amit persze csak visszatekintve érteni. Stílusosan, gondosan tálalt cukormáz ez, ahol az aktaiktató Fleurette, alias Hermia/Hermina (Bojtos Luca), Bobéche szenátor (Szacsvay László) lánya és Saphir (Dolhai Attila – pizzás fiúnak adva ki magát – évődnek egymással. Ebbe az évődésbe a kihordó fiú kegyeiért beszáll Boulotte, a takarítólány (Borbás Barbara) is, aki aztán Kékszakáll hatodik feleségévé avanzsál. Bravúros, igazi offenbachi operettszerkesztés, amire ez e rendezői olvasat maximálisan rá is játszik mesteri mértéktartással.
Mérgezések, gyilkosságok, álgyilkosságok, félrevezetések és önáltatások – egyik geg a másik után, miközben fegyelmezett lendületben, tökéletes összhangban kíséri, festi alá a szükséges részeknél mindezeket a tánc- és balettkar. Miközben a díszlet egymás után vált színt, árnyalatot, atmoszférát Bányai Tamás biztos kézzel, beleérzéssel kimunkált világítástervének köszönhetően. Nincs neon az előadásban, mégis neonfeliratként villog, színeződik át, kap más és más hangsúlyt ez a Kékszakáll-világ.
A Lőrinczy Attila és Szabó-Székely Ármin által jelentősen átdolgozott szövegkönyv miközben feljavította az eredetit, aközben vissza is adta a neki szánt szatirikus, fricskát osztó hangütését is. Ugyanígy Máthé Zsolt dalszövegei magabiztos ügyességgel faragnak a szöveg rímein, humort adva hozzá, azt az igazi feketét. A dalszövegek sor- és szóvégei azonban a kimondhatóságnak és a kiejtésnek esnek időnként áldozatul – igyekezvén a dallam ritmusával lépést tartani: a szövegértésen esik csorba – kár, igazán kár ezekért a szövegekért, bár lehet, hogy hangtechnikai finomhangolás kérdése csupán.
Szacsvay László Bobéche szenátora megérkezik, és ez a megérkezés a fergeteges vígoperetti elindulásnak is a maximális biztosítéka. Régimódi, tiszteletet parancsoló, játszi elegancia és az élettapasztalat csibészes közkinccsé tételének zseniálisan eltalált keveréke ez a megérkezés. Szacsvay László eszenciaként csepegteti bele a darabba azt – talán ösztönösen, tudtán kívül, – amitől ez a fékevesztett, komédiába hajló operett igazán “futásnak ered”. Megadja a kezdőhangot, amit Székely Kriszta csak tovább fokoz, árnyal azáltal, hogy szkafander sisakban, bolygók, galaxisok esti meséket idéző intonálásában görgeti, gurítja a kivilágított földgömböt a napi politika gyakorlásába belefogó szenátor udvartartásának tagjai között.
A finom, értő, érett szarkasztikusság és a vérbő, teli torokból felharsanó nevetés adják egymásnak a váltóbotot: Borbás Barbara Boulotte-ja Kékszakállnéként felszabadultan végigcsókolja ezt a szenátori sleppet oly természetességgel, vehemens elszántsággal, mintha mi sem lenne ennél természetesebb. Nem unjuk el, mert a visszafogott röhejesség és a mulattatni vágyás ad egymásnak ösztönösen találkozót.
Az így elkezdett sorba remekül illik bele a két titkár, mindenes – Kékszakállé és Bobéche szenátoré – Popolani (Peller Károly) és Oscar (Langer Soma) kéretlenül udvarló, hölgyeket, urakat vagy férjeket, feleségeket likvidáló szolgai ügybuzgalma – ők ketten a karrierépítő talpnyalás igazi egyéniségei: Peller Károlyé szívhez szólón ember- és ügybarát, míg Langer Somáé langaléta törtetőként csetlik-botlik, akárcsak mi magunk. Akárcsak Bobéche felesége, Clémentina (Kállay Bori), aki tűzrőlpattant szókimondásával a női egyenjogúság keresetlen szószólójává lesz önkéntelenül – méltó “motortársa” a szenátor férjének.
És miközben robogunk a csillámporos, mindenki a mága párjával kiházasíttatik shakespeare-s minden jó, ha vége jó befejezés felé, aközben észre sem vesszük, hogy Székely Kriszta művészi mércével, könnyed frivolsággal, az operettvilág rangját, helyét, erejét maximálisan meg- és visszaadva a bolondját járatja velünk. Azt a bolondságot, amit Kékszakáll mindenki mással is járat – és mindez attól zseniális, hogy ez nem is kontrollálódik bennünk. Erről az itt és velünk maradó hozományról nem is tudunk. Pedig ez legalább olyan értékes, unikális és egyenjogú, mint a Székely-operettben az itt szintén velünk maradó nő!
Mérgezések, gyilkosságok, álgyilkosságok, félrevezetések és önáltatások – egyik geg a másik után, miközben fegyelmezett lendületben, tökéletes összhangban kíséri, festi alá a szükséges részeknél mindezeket a tánc- és balettkar. Miközben a díszlet egymás után vált színt, árnyalatot, atmoszférát Bányai Tamás biztos kézzel, beleérzéssel kimunkált világítástervének köszönhetően. Nincs neon az előadásban, mégis neonfeliratként villog, színeződik át, kap más és más hangsúlyt ez a Kékszakáll-világ.
És miközben robogunk a csillámporos, mindenki a maga párjával kiházasíttatik shakespeare-s minden jó, ha vége jó befejezés felé, aközben észre sem vesszük, hogy Székely Kriszta művészi mércével, könnyed frivolsággal, az operettvilág rangját, helyét, erejét maximálisan meg- és visszaadva a bolondját járatja velünk. Azt a bolondságot, amit Kékszakáll mindenki mással is járat – és mindez attól zseniális, hogy ez nem is kontrollálódik bennünk. Erről az itt és velünk maradó hozományról nem is tudunk. Pedig ez legalább olyan értékes, unikális és egyenjogú, mint a Székely-operettben az itt szintén velünk maradó nő!
(2018.február 23.)