"Egyre inkább azt érzem, hogy nem kell senkinek és semminek sem megfelelni!"

A fátylam kicsit oldalra billent címmel jelenik meg egy regény a napokban, melyet Ozsgyáni Mihály színművész írt, bemutatója most vasárnap, március 11-én délután lesz a Rózsavölgyi Szalonban. A szerzővel beszélgettünk részegségről, közvetlenségről, a gondolkozás kihívásairól, a megfelelni akarás zsákutcájáról meg persze a színészet és az írás viszonyáról…

A részegséggel, a megittasodással milyen a viszonyotok?

Szeretjük egymást!(felnevet) Persze igyekszünk csak mértékkel kedvelni a másikat – de nem lenne jó, ha álszent módon tagadnám, hogy voltam részeg akár annyira, hogy az kínos is tudott lenni. Megittasodni viszont csodálatos dolog, és azoktól a dolgoktól, melyek velem most történnek, megittasodva is érzem magam!(nevet)

Munka közben a színpadon is jut az ilyen fajta megittasodásból?

Ha megadatik és eljutsz oda, hogy egy szerepet élhetsz és nem csak eljátszod, elmondod, az egy megittasodott pillanat, amelyben ott és benne lenni kivételes ajándék, megittasodott állapot – ritka kincs.

Egyik reggel ébredés után eszembe jutott egy mondat: “Gyönyörű júliusi délután volt.” Aztán föltettem főni a kávémat, és közben azt éreztem, hogy olyan fura ez a mondat – majd leírom, gondoltam, ha megkávéztam, hátha egyszer még jó lesz majd valamire… Nem írói megfontolás akart ez lenni, pusztán lejegyzése valaminek, amit nem akarsz elfelejteni. Leültem a gép elé leírni azt mondatot, és onnan kezdve a többi magától kicsorgott aztán már belőlem. Írás közben éreztem, hogy én ezen nagyon jól szórakozom. Mint amikor belefeledkezel egy játékba, és iszonyatosan jól érzed magad…

Ezekben a megittasodott időszakaidban mennyire sikerül függetlenítened magad a környezetedtől, a külvilágtól?

A pályám elején ez még nagyon-nagyon nehezen sikerült csak… Függetleníteni magam akár csak attól, hogy ott ülnek, és figyelnek, néznek engem az emberek. Sokat agyaltam, foglalkoztam ezzel akkoriban – emlékszem. Mostanra már ez teljesen megszűnt, talán azért is, mert kezdek ráérezni arra, hogyan is működhetek…

fotó: Kállai-Tóth Anett

…azt gondolnánk: a színész van annyira exhibicionista, hogy nem jelent újdonságot számára az, ha nézik….

…ez így is van, de mégsem általánosítható mindenkire! Amikor még gondot okozott, akkor sem azt jelentette, hogy nem merek kiállni a színpadra. Hisz voltam annyira exhibicionista, hogy kiálljak(nevet), mégis ez az engem néznek egyfajta “zavaró tényező” is volt. A magánéletben én inkább visszahúzódó alkat vagyok – talán ebből is eredhetett ez.

Hogy érzed, mi lehetett még ennek az oka?

Nézd, kimondom: én kezdetben nem voltam jó színész. A pályám elején még nem igazán tudtam, mi az a színészet, mit jelent színésznek lenni, voltam rossz is a színpadon, csak ezt nem mertem bevallani magamnak akkor, de természetesen tudtam.

Egyre inkább azt érzem, hogy nem kell senkinek és semminek sem megfelelni! Túlságosan úgy éltem eddig, hogy mindig, mindenkinek meg akartam felelni. És ez egy idő után – úgy negyvenen túl – piszkosul fárasztó! Felszabadító megélni, hogy mégsem kell megfelelned senkinek, hiszen nem is tudsz, nem is lehetséges – na, ehhez is lehet köze ennek a regénynek, holott ezt nem is gondoltam volna. Leginkább pedig ez a helyzet – a regény írása – rengeteg kérdést vetett fel bennem, amelyeket mind még nem is tudtam megválaszolni magamnak. Igazából még magam is csak most kezdem leszűrni ennek a múlt nyári váratlanul jött időszaknak az összes hozadékát.

Ezen a “rossz vagyok”-on mi változtathatott a gyakorlaton túl?

Nagyon banálisan fog ez most hangzani: magam kezdtem változni emberileg, egyre jobban és jobban megismerve magam, aztán ez átvezetődött a színészetembe is, valószínűleg. Másképp kezdtem látni a világot idővel, és ettől jobban megtaláltam a hangsúlyokat a szerepeimben is. Kezdtem ráébredni olyan dolgokra, amelyekre másoknak talán jóval korábban sikerült – nehéz is ezt szavakban megformálni, leginkább azért, mert nem tudom, hogy mindez másban, másoknál hogyan és mikor zajlott, zajlik… Mindig azt sulykolták belénk, hogy gondolkozzál a szerepről – és talán velem is ennyi történt: elkezdtem gondolkodni!(mélyről felszakadó nevetés)

…és az hasznos dolog, színháztól függetlenül is…(kuncog)

Így van!(nevet) Elkezdtem gondolkodni, és ez olyan tevékenység, amit nem lehet és nem is szabad sohasem befejezni! (mosolyog)

…a gondolkodásról jut eszembe: a könyvet mi hívta életre?

Amikor eljöttem Egerből, csendesebb időszak következett az életemben. Eger után évekig nem voltam sehol társulati tag, nem is játszottam annyit – lett időm. Egyik reggel ébredés után eszembe jutott egy mondat: “Gyönyörű júliusi délután volt.” Aztán föltettem főni a kávémat, és közben azt éreztem, hogy olyan fura ez a mondat – majd leírom, gondoltam, ha megkávéztam, hátha egyszer még jó lesz majd valamire… Nem írói megfontolás akart ez lenni, pusztán lejegyzése valaminek, amit nem akarsz elfelejteni. Leültem a gép elé leírni azt mondatot, és onnan kezdve a többi magától kicsorgott aztán már belőlem. Írás közben éreztem, hogy én ezen nagyon jól szórakozom. Mint amikor belefeledkezel egy játékba, és iszonyatosan jól érzed magad…

fotó: Kállai-Tóth Anett

…mennyi benne az életrajzi és mennyi a fikció?

Ezt így utólag már nem is igen tudom megmondani: – az egész fikció, de nagyon sok az életrajzi elem benne. Az én életem, hisz saját magamból hoztam elő, de nyilván találkozik ez az élményanyag más életekkel. Ami nagyon egyértelműen életrajzi, azok a figurák és a közeg, amely körbevett. Helyzetek, történések az életemből, amelyek nem feltétlenül egy az egyben úgy estek meg velem – nem is szeretném szétszálazni e kettőt.

Kiszakított, felszabadított benned valamit ez a szöveg?

Mindenképp! Ám ez nem negatív értelemben vett kiszakadás volt, azt hiszem. Inkább valamiféle fölszabadulás, melynek voltak mély pontjai, természetesen, hisz amikor könyékig turkálsz a saját lelkedben, az ritkán kellemes – azóta a színházzal való viszonyom is egészen más lett. Rengeteg minden helyére került bennem a saját életemmel kapcsolatban nyilván, és felszínre jöttek, megfogalmazódtak olyan kérdések, melyekről nem is tudtam addig.

…eleve közvetlen ember vagyok – talán túl közvetlen is. A közvetlenség helyes módjának a megtalálásában segített leginkább az írás. Hisz a megfelelni, a mindennek és mindenkinek megfelelni akarás édes testvére ennek a fajta túlságos közvetlenségnek. Közvetlenség és közvetlenség között nem tettem régebben különbséget – nálam is létezik három lépés távolság, csak nálam ez a három jóval rövidebb, kisebb lépés, ami sokakban úgy csapódik le, mintha nálam nem lenne távolság, és rögtön be lehetne jönni.

A színházzal való viszonyod milyen értelemben változott?

Egyre inkább azt érzem, hogy nem kell senkinek és semminek sem megfelelni! Túlságosan úgy éltem eddig, hogy mindig, mindenkinek meg akartam felelni. És ez egy idő után – így negyven felé – piszkosul fárasztó! Felszabadító megélni, hogy mégsem kell megfelelned senkinek, hiszen nem is tudsz, nem is lehetséges – na, ehhez is lehet köze ennek a regénynek, holott ezt nem is gondoltam volna. Leginkább pedig ez a helyzet – a regény írása – rengeteg kérdést vetett fel bennem, amelyeket mind még nem is tudtam megválaszolni magamnak. Igazából még magam is csak most kezdem leszűrni ennek a múlt nyári váratlanul jött időszaknak az összes hozadékát.

Kinek, kiknek akartál megfelelni?

Mindenkinek, persze más-más intenzitással, más-más okok miatt. Az ekkora mértékű megfelelést már bőven kényszeresnek nevezi a lélektan, azt hiszem.(nevet)

Ez a gyerekkorodból vagy a későbbi iskolás éveidből eredhetett?

A gyerekkorból valószínűleg. A regény iskolai fejezeteiben talán hangsúlyosabban is benne vannak a velem történtek – persze ez nem azt jelenti, hogy ott minden egy az egyben megfeleltethető lehetne. Ám annak a résznek az egész légköre, azt hiszem, teljes mértékben az a közeg, amit magam is megéltem.

fotó: Kállai-Tóth Anett

Megfogott az a keresetlen közvetlenség, ahogy a szereplőid és az alkoholizmusuk közti kapcsolatról, a szimbiózisukról írsz. Lehet, hogy ez a közvetlenség az, ami sok mindent felszabadíthatott benned is?

Abszolút, igen! Bár én eleve közvetlen ember vagyok – talán túl közvetlen is. A közvetlenség helyes módjának a megtalálásában segített leginkább az írás. Hisz a megfelelni, a mindennek és mindenkinek megfelelni akarás édes testvére ennek a fajta túlságos közvetlenségnek. Közvetlenség és közvetlenség között nem tettem régebben különbséget – nálam is létezik három lépés távolság, csak nálam ez a három jóval rövidebb, kisebb lépés, ami sokakban úgy csapódik le, mintha nálam nem lenne távolság, és rögtön be lehetne jönni. Tartok távolságot, még ha az kisebb is, mint az átlag, ám ez attól még a kellő, szükséges három lépés.(nevet)

Érlelődik benned egy újabb szöveg esetleg?

Igen, azt hiszem, igen, és ez az, ami nagyon jóleső érzésekkel tud megajándékozni. Mindebben mégis az a legjobb, nincs semmiféle kényszer, hogy ennek mindenképpen folytatódnia kellene.

2018 tavaszán melyiket élvezed jobban: írni vagy játszani?

Ez eléggé provokatív kérdés!(kajánul mosolyog)

…ezt a labdát nem bírtam kihagyni, engedelmeddel…(élénk nevetés)

Azt, hogy 2018 tavaszán mitől érzem jól magam, nem tudom. De amikor 2017 nyarán a A fátylam kicsit oldalra billent című regény írtam, akkor úgy éreztem magam, mint ahogy korábban színpadon még soha! Sokkal mélyebbre tudtam magamba nyúlni ott és akkor, mint színpadon addig. Azóta viszont nem írtam, így itt és most párhuzamosan e kettőt összehasonlítani sem tudom. Nem akarom abbahagyni a színházat, nem akarok íróvá avanzsálni. Nem tudom, hogy aztán ez később hova vezet majd, most ez van bennem, itt tartok éppen.