Tökéletes kacsa

…mármint minden hattyú – ahogy Mária Dominika hercegnő kifejti a leendő menyének. A tavon úszva  ő legszebb, a száraz földön csupán ormótlanul tipeg. Uralkodik, ám “praktikus hasznavehetősége” szinte semmi. Ez már mintha valahonnan  igen ős-ismerős lenne. Molnár Ferenc vígjátékát, A hattyút Polgár Csaba állította színpadra az Örkény Színház színészeivel pontos arányérzékkel föl-alá róva a vígjáték egyszerre komikus és mégis egy pillanatig sem vicces térfeleit. Azokat, melyeken egy ország alattvalói játszanak, miközben az “uralkodói” elitjük már a maga sírnivalóan röhejes hattyúdalát járja – önvalóságunk kellős közepébe találó, nehezen halványuló és élményként velünk maradó előadás a már málladozó „valóságról” és a  kétségeinkről.
Mint ahogy Molnár Ferenc is e darabjával, A hattyúval egy már letűnt, trónfosztott uralkodói miliőnek állított emléket, bár nem lehetett igazán  az 1920-as vígszínházi premier kapcsán sem tudni, hogy Habsburg paródiával vagy a szív és a szerelem minden egyebet maga mögé utasító, könnyeden mély tanmeséjével van-e dolgunk.

Mindenesetre az Izsák Lili teremtette uralkodói birodalom – a málladozó kékes falakkal, a sötétkék plüssel behúzott retró ülőalkalmatossággal és az uralkodói elitet felöltöztető ruhákkal, melyek egyszerre elegánsan nagystílűek és e elegáns nagy stílűségnek a virtuóz fricskái is – paródiához gyártott kreatív élettér,  mely mindent érzékeltet, de semmit sem sulykol. Mállik már a kékség, a kékvérűség, a kék hátterű kiplakátoltság, a mindenkit szándékosan korlátoltnak néző, óriás demagógia. Persze ugyanígy mállik a boldogság kék madarának kékje: a szerelem,  az érzelmek és az áttüzesített lélek által diktált döntések világa is, hisz ez utóbbi szorosan, kéz a kézben jár az előbbivel. De csorbítatlanul hirdeti  pink színűen a neonfelirat: We are more/than beautiful – önbizalom dömping falra írva, hogy magunk se felejtsük, miközben lejár uralkodásunk lemeze.

Polgár Csaba Hattyújában pont ez a bámulatosan elegáns, ez a  mértéket is tartani tudó és akaró humor  az, amelynek érdemes csodájára járni. Érdemes, mert a Molnár-dramaturgiát, melyben a vígjátéki humor viszi a főszerepet, alázattal, jó aránnyal és ízléssel képes hol srófolni, hol visszavenni, hol, ha kell, épp a saját ellentétébe is fordítani. Érti és szereti Molnárt, nem dől be a sziruposan csöpögős szerelmi szósznak, hanem eme szószt is képes csatarendbe állítani a játék egészének sikeréért.

Mállik már a kékség, de a trónfosztott hercegné, Beatrix (Csákányi Eszter) még serényen jajong, hisz e szerinte ideiglenes mellőzöttséget lánya, Alexandra (Tenki Réka) nőül adásával Albert trónörökös herceghez (Ficza István)  könnyedén a visszájára lehetne fordítani. Szerinte. Ahogy azt ő elképzeli Mórickával együtt. Mert Albert inkább másra és más nemre figyel, mintsem az utolsó reménysugárnak tartott Alexandrára.

Csákányi Eszter a groteszk komolyságnak és a már szánni való pökhendiségnek, a saját létéért remegő, elveszett kivagyiságnak a színpad faltól falig ívelő széltét-hosszát, magasát-mélyét járja be. Karmesterévé is avanzsál önkéntelenül e birodalmi nívótlanságnak, annak, amit akkor is és most is, kortalanul, örök klasszikusként űztek, űznek. Tenki Réka kardot nyelt, frigid, sétapálcáját forgató, fiúsra vett lányában az elfojtás jelenik meg, a nem tudom, mit és miért akarok, sőt,  még azt sem,  mi is a jó nekem. Karakteréből a  fényszórók szemet gyilkoló erejével süt viszont az, amit a mama és a nagybácsi, Jácint (Mácsai Pál) akar, az kell, azt akarom én is.

Csillagokról mesél Nagy Zsolt Alexandrának, csillagokról, melyek “mind külön-külön szuverén világ, amit nem szabad összetörni” – demokráciáról hatalmi vakoknak és mindenkinek, aki nézi. És ahogy ez a “csillagfény” egy disco gömb által a sötétté vált, málladozó kékségben szétvetül a játéktér falain, az a hatalom sötét éjjelének közepette felderengő mindig van remény végtelensége: az értelem racionalitásának és a lélek bölcsességének a giccset messzire elkerülő, letisztult, kortársi szcenikai és világítástechnikai  allegóriája.

Nehéz úgy akarni és  vágyakozni Beatrixnek és Alexandrának, hogy Ficza István Albertje nem tudni,  mit is akar, kit is akar. Femininre vett figurájából süt a lenézés, na, nem az a pökhendi fajta feltétlen, hanem az a dekadens változat, amelyik képes saját létét és szerepét is kérdőjelek közé tenni. Mindezt az összhatást a fokozhatatlanságig adagolt játékával tovább erősíti Beatrix húga, Symporosa (Takács Nóra Diána) annyira  jól eltalált, megfelelő időközönként és intenzitással adagolt “a nevetség tárgya vagyok” játékával, hogy bámulatosan fenséges lesz a paródia összhatása.
Polgár Csaba Hattyújában pont ez a bámulatosan elegáns, ez a  mértéket is tartani tudó és akaró humor  az, amelynek érdemes csodájára járni. Érdemes, mert a Molnár-dramaturgiát, melyben a vígjátéki humor viszi a főszerepet, alázattal, jó aránnyal és ízléssel képes hol srófolni, hol visszavenni, hol, ha kell, épp a saját ellentétébe is fordítani. Érti és szereti Molnárt, nem dől be a sziruposan csöpögős szerelmi szósznak, hanem eme szószt is képes csatarendbe állítani a játék egészének sikeréért.

Mit tesz Isten valóságos földi helytartója, a megözvegyült, férfi nélkül maradt Beatrix, hogy Alexandrára vonja Albert figyelmét? Lányát  a fiai, György (Novkov Máté) és Arzén (Jéger Zsombor) tanítójának, Ági Miklósnak (Nagy Zsolt) színleges körberajongására szólítja fel, akit persze ő is, és Beatrix környezetében mindenki más is lenéz, mi sem természetesebb. Nagy Zsolt fokozatosan építkezik, és nő fel a behódoló, bólogatni is kész tanerőből öntudatos lánglelkű Petőfivé – és a megfelelő dramaturgiai ponton, kezébe gitárt kapva énekli a Bognár Ignác által megzenésített Petőfi-verset, a Távolbólt.
A művi és a valódi, a felszínes és a szívből önkéntelenül kicsorduló… A hazaszeretet kék szólamainak és a nemesen ösztönös honszeretetnek a tanítás, tanulás által továbbadásra alkalmas formája – oly finoman elegáns és érzékeny fricskája a mostani oktatás- és nemzetpolitikánk propagandista nincseinek, hogy tényleg a könnyünk csordul a nevetéstől, mert értjük és éljük is általa önmagunkat. Ahogy attól a hirtelen jött csóktól is, amit Ági Miklós kap Alexandrától, majd Jácintól és aztán Alberttól is, hogy  le ne maradjunk valami fontosnak a megértéséről, ami önazonosságunkhoz tartozik.

 …még a harmadik felvonásban is ér meglepetés: betoppan a messiásként várt Albert anyuka, Mária Dominika hercegnő, és általa még szorosabbra fűződik, feszesebbre járatódik ennek a vígjátéknak a tragikomikuma. Für Anikó rideg, decens, ám sokat látott uralkodófelesége szócsöve lesz az írói görbetükörnek, és persze helyre teszi ezt a kivagyi Habsburg kompániát. Mindent ért, és senkit sem szán, mert tudja, hogy a valóságnál többre tartandó a látszat – a liba ne akarjon hattyú lenni, ha nem képes rá, hiszen egy hattyú tökéletes kacsa- már ha képes ezt az illető egyáltalán valaha is felfogni, kibetűzni.

Csillagokról mesél Nagy Zsolt Alexandrának, csillagokról, melyek “mind külön-külön szuverén világ, amit nem szabad összetörni” – demokráciáról hatalmi vakoknak és mindenkinek, aki nézi. És ahogy ez a “csillagfény” egy disco gömb által a sötétté vált, málladozó kékségben szétvetül a játéktér falain, az a hatalom sötét éjjelének közepette felderengő mindig van remény végtelensége: az értelem racionalitásának és a lélek bölcsességének a giccset messzire elkerülő, letisztult, kortársi szcenikai és világítástechnikai (Sokorai Attila, Kehi Richárd) allegóriája.

Könnyeket nevetünk, és ebben a Molnár Ferenc-i, operettre hajazó dramaturgiában – a rendezés minden helyet ki is használ a zenés betétekre, így juttatva további többlethez a szöveget – még a harmadik felvonásban is ér meglepetés: betoppan a messiásként várt Albert anyuka, Mária Dominika hercegnő (Für Anikó), és általa még szorosabbra fűződik, feszesebbre járatódik ennek a vígjátéknak a tragikomikuma. Für Anikó rideg, decens, ám sokat látott uralkodófelesége szócsöve lesz az írói görbetükörnek, és persze helyre teszi ezt a kivagyi Habsburg kompániát. Mindent ért, és senkit sem szán, mert tudja, hogy a valóságnál többre tartandó a látszat – a liba ne akarjon hattyú lenni, ha nem képes rá, hiszen egy hattyú tökéletes kacsa – már ha képes ezt az illető egyáltalán valaha is felfogni, kibetűzni.

A Polgár Csaba rendezte előadás társulatnyi színészével A hattyút olyan vígjátékként szervírozta – Szabó-Székely Ármin dramaturggal közösen áttolva a darab hangsúlyait ízléses hozzáértéssel, – hogy végre nem a negédes, hanem a briliáns Molnár Ferenc, a pesti, szarkasztikusan gyógyító humort értő került elő, és vett  három óra hosszat körbe minket teljes terjedelmével és minden mélységével. Belső erőt, buzdítást és intést adva önkéntelenül is uralkodóinknak és az alattvalóiknak: minden hattyú kacsa, amely a halandók partjára érve esetlenül tipeg.

Az értelem és a pöffeszkedés közt jár Canossát Mácsai Pál Jácintja ebben a Molnár olvasatban, az emberi tisztesség és az erkölcsi elkurvulás között. Gondolkodó tipródása távolságtartás és józan, empatikus mellettünk állás is, olyan, amely az „aha!” élménye által bennünk legbelül is kapcsolgatja a villanyt – hisz  még a fenséges csillár is leszakadt a teret uraló helyéről,  és mellőzötten, mégis töretlenül tovább ragyog,  bevilágítva málló kékségeinket.

A Polgár Csaba rendezte előadás társulatnyi színészével A hattyút olyan vígjátékként szervírozta – Szabó-Székely Ármin dramaturggal közösen át tolva a darab hangsúlyait ízléses hozzáértéssel, – hogy végre nem a negédes, hanem a briliáns Molnár Ferenc, a pesti, szarkasztikusan gyógyító humort értő került elő, és vett  három óra hosszat körbe minket teljes terjedelmével és minden mélységével. Belső erőt, buzdítást és intést adva önkéntelenül is uralkodóinknak és az alattvalóiknak: minden hattyú kacsa, amely a halandók partjára érve esetlenül tipeg.