“Ez kell a népnek!”

…a Kabaré. Ha az van, akkor minden más elviselhető. Látszólag. De ez a látszólag sokszor pont elég – a felszínen. A többi meg lent a mélyben forr. Mohácsi János pont ezt a „felszínen és  mélyben”-t tette fel a Miskolci Nemzeti Színház nagyszínpadára, amikor  Joe Masteroff és John Van Druten  Kabaréját megrendezte. Musicalként, ám mégsem teljesen akként, mert  nézőcsalogató műfaji bravúrral  e musical refrén dala egészen hátborzongatóan mászik az előadás végére a fülünkbe – vajon vége lesz-e a színpadbéli Kit Kat Klubnak az előadás végeztével, vagy egy egész országnyivá növi ki lassacskán  magát?
Mindenesetre most még csak a színpadon emelkedik lépcsőzetesen hátrafelé, pitiáner nagystílűséggel, látszat eleganciával és a showbiznisz minden tetszetős attribútumával (díszlet: Khell Zsolt). Ügyes találékonysággal, játékos helykihasználással fordul el ez a klub, hogy helyet adjon Sally (Czakó Júliana) és Cliff (Rozsa Krisztián) szobájának vagy épp Scheider kisasszony (Máhr Ági) nappalijának.

Forog, forog mindig egy negyedfordulatnyit ez a snájdigul kinéző táncos mulató az árpádsávosra dekorált, szolid enteriőrjével, hogy helyet adjon a klubbon kívüli élet mindennapjainak – persze semmi és senki nem lehetett már akkor abban a weimari köztársaságban sem teljesen a Kit Kat Klubbon kívül. Ez a táncos mulató zeneileg igényes „eredetiséggel” szól, de a zenei hatását tekintve inkább pianóban működik csupán, s bár a rendezői intenciót értem, de a zenei töménységet tekintve a hatás elmaradása miatt mégis hiányérzetem támadt. Ezt némileg fokozza, hogy a Kit Kat Klub asztalainál zajló prózai párbeszédeket – melyeket élethűen nyom el az élőzene –  akusztikailag gyakorta nem érteni.

Az öncsalás magas művészei vagyunk, elpalástolva pezsgőhabbal és mulatsággal, elvégre ebben van a pillanatnyi jókedv, na, és legfőként a money, akarom mondani: pénz! Sally Bowles tökéletesen érzi, ha nem is tudja ezt, mikor táncosnői karrierje magasán belebotlanak egymásba Cliff-fel a Kit Kat Klubban. Czakó Julianna Sally-je felpezsdíti a ezt a klubnyi színpadot, ragadozó nősténytigris módjára, mesteri ösztönösséggel vibrál, ha dalra fakad, és ettől egyből Miskolcra varázsolódik egy az egyben ennek a fülledt erotikával és persze elfojtott frusztráltsággal telített zenés szórakozóhelynek a hamisítatlan bukéja.

Ebben a klubban élünk és éltünk totálisan, akkor is, ha mást és másként akartak, akarnak velünk elhitetni, és akkor is, ha szándékos szemhunyásokkal teletűzdelt privát életünk erről nem óhajt úri jókedvében tudomást venni. Nem is baj, végül is mindenki szabadon megengedheti ezt magának: zeneszóval menetelni az igencsak egyirányú úton,  valami végzetesen visszafordíthatatlan felé. És Mohácsi János mindezt olyan könnyed, minden áthallást messzire elkerülő eleganciával teszi most, hogy ezért –  a rá  csak oly ritkán jellemző önmérsékletért – a profiknak méltán dukáló tisztelgés jár neki.

Az öncsalás magas művészei vagyunk, elpalástolva pezsgőhabbal és mulatsággal, elvégre ebben van a pillanatnyi jókedv, na, és legfőként a money, akarom mondani: pénz! Sally Bowles tökéletesen érzi, ha nem is tudja ezt, mikor táncosnői karrierje magasán belebotlanak egymásba Cliff-fel a Kit Kat Klubban. Czakó Julianna Sally-je felpezsdíti a ezt a klubnyi színpadot, ragadozó nősténytigris módjára, mesteri ösztönösséggel vibrál, ha dalra fakad, és ettől egyből Miskolcra varázsolódik egy az egyben ennek a fülledt erotikával és persze elfojtott frusztráltsággal telített zenés szórakozóhelynek a hamisítatlan bukéja.

Rózsa Krisztián Cliffje józan álmodozó, regényt írni nem tudó regényíró, aki kihangosított lelkiismeretként küzd Sally-ért és a berliniek helyett is az ember szabadságáért, ha már a kit kat klubbelieknek ez a küzdés a körmére égett. Mert ez a klub valaha a szabadság és az elfogadás fészke, olvasztótégelye volt, Ernst vezetése alatt pedig a nemzeti nacionalizmus átsávozott szórakozóhelyévé vedlett.

Ám Czakó Julianna egyszersmind igazi cserfes, minden lényegest, racionálisan végiggondolhatót figyelmen kívül hagyó, babusgatásra, csókra, ölelésre vágyó és mindezek következtében bájos naivságot sugárzó, dorombolni kész kiscicává válik. E naivsága, bármennyire is különbnek tartanánk magunkat, mindannyiunk naivságává avanzsál, egy vesztét nem érző, kabarényi, kit kat klubnyi naivsággá. Boldog ember az, ki nem látja a szakadékot – és mikor már  zuhan belé, akkor is csak komótosan eszmél.
Máhr Ági Schneider kisasszonya is a kézzelfogható világ praktikumának megragadható és elvehető világában él, hisz szobáztat, úgy téve, mintha maga sem tudná, hogy a szobáiért fizető lányok milyen ősi mesterségnek a bevételéből fizetik a bérleti díjat. Schneider kisasszonyának szemét az öregkori szerelem, az emberi ragaszkodás “nyitja fel”, mikor Schultz úr (Kincses Károly) a teste mellett a lelkét, szívét is szeretné elcsábítani.

Máhr Ági élő lelkiismeretévé lesz ennek a Kabarénak, Kispolgári értékrendjéből levezetett egyetemes humanitása fáklyaként ragyog a Schultz urat levetkőztető, körülmetéltségét megtudni akaró Kit Kat birodalomban – ahogy belekiált a fasizálódó sötétségbe: “Kultúrember ilyet nem csinál!”. Adassék mindig mindenhol nekünk efféle Schneider kisasszony – akkor talán oszlik majd az effajta masszív sötétség.

Pedig ez csak kabaré, nem? Amolyan nekünk való. De tényleg ez kell a népnek? Mohácsi János olvasatában kísértetiesen a saját klubunkat látjuk, mely ki tudja milyen mélységek felé galoppozik egy kabaré komolyságával. Jó lenne megállítani ezt a műsort, mielőtt végleg lemegy a függöny…

Persze ez efféle Kit Kat valóság népi szükséglet, ahogy Ernst (Fandl Ferenc) vallja hithű fasisztaként olyan magától érthetődően, hogy attól a szemünk sem rebben, hisz amíg zene van, és folyik a pezsgő, avagy minden egyéb ezzel kompatibilis népbutítás, addig csak táncolni kell, egyéb dolgunk nincs is. Fandl Ferenc a masszív, megingathatatlan kapitalista, azaz a nemzetiszocialista burzsuj slepp mintapéldánya, aki örömmel rugdos frusztráltságában zsidót és  amerikait, Cliffet egyaránt.
Rózsa Krisztián Cliffje józan álmodozó, regényt írni nem tudó regényíró, aki kihangosított lelkiismeretként küzd Sally-ért és a berliniek helyett is az ember szabadságáért, ha már a kit kat klubbelieknek ez a küzdés a körmére égett. Mert ez a klub valaha a szabadság és az elfogadás fészke, olvasztótégelye volt, Ernst vezetése alatt pedig a nemzeti nacionalizmus átsávozott szórakozóhelyévé vedlett.

Mert ilyen helyen éltek  az egykori weimariak, és élünk mi, maiak. Egy klubnyi ország, ahonnan Ernst a villanyt felkapcsoltattva – és nekünk is a nézőtéren! – miképp egykor Páger Antal is tette: kiküldi a zsidókat. Mohácsi János rendezésében ez a Kabaré vészjósló kabaréja lesz az életünknek, ahol a zenei feloldás nem musicali könnyedséget – hisz itt a zeneiség csak „aláfestés”, apropó, – hanem vészterhes komorságot hoz, mesterien.

Persze ez efféle Kit Kat valóság népi szükséglet, ahogy Ernst (Fandl Ferenc) vallja hithű fasisztaként olyan magától érthetődően, hogy attól a szemünk sem rebben, hisz amíg zene van, és folyik a pezsgő, avagy minden egyéb ezzel kompatibilis népbutítás, addig csak táncolni kell, egyéb dolgunk nincs is. Fandl Ferenc a masszív, megingathatatlan kapitalista, azaz a nemzetiszocialista burzsuj slepp mintapéldánya, aki örömmel rugdos frusztráltságában zsidót és  amerikait, Cliffet egyaránt.

Mert úgy alakul itt minden, hogy összekacsintás nélkül is tökéletesen érteni: ez a Kit Kat Klub „ország”  valami olyan felé sodródik, ami a legjobb indulattal sem nevezhető az önfeledt mulatozás helyének. Aztán éjfél lesz, 1932 esztendejének utolsó éjfele, náci lobogók hullanak alá, a propaganda melegágyává téve egy mulatót. Odafagy a felszabadult jókedv az arcunkra, különösen Czakó Julianna a nevetéstől a könnyekig, a csúcsoktól a mélységekig mindent bejáró finálészámának éneklésekor.

Pedig ez csak kabaré, nem? Amolyan nekünk való. De tényleg ez kell a népnek? Mohácsi János olvasatában kísértetiesen a saját klubunkat látjuk, mely ki tudja milyen mélységek felé galoppozik egy kabaré komolyságával. Jó lenne megállítani ezt a műsort, mielőtt végleg lemegy a függöny…
(2018. április 25.)