A változatlan mindig ugyanaz: a Férfi

Mert persze lényegében az ember nem változik. Esendő, gyámoltalan és szeretet után sóvárgó marad – mindig. Ez az a mindig, amire nem lehet elégszer rácsodálkozni. A Pelsőczy Réka rendezte Ürgék a Katona Kamrájában pont ezt a “rácsodálkozást” merevíti zenés mozgóképpé.  Mustráló tekintettel követjük társas magányának szánni és nevetni való szépségét. Nem attraktív, ám nagy igényű vállalkozás az emberi gyengeség megejtően együttérző, a részletek finomságát megmutatni akaró ábrázolására.
Hol keresnéd másutt a teremtés első emberszabásúját, mint egy ’70-es évekbeli,  a kor műbársonnyal trendin berendezett, akkori szemmel impozáns “ivójában” (díszlet: Kálmán Eszter). Finom sztereotípia, olyan, ahová magunk is átülnénk rögvest a nézőtéri székekből. Huncut általánosítás azért, hogy letudva az egy szuszra elmondható közhelyeket az “erősebbik” nemről, arra lehessünk figyelmesek, amit a  külcsín helyett a belbecs suttog.

Pelsőczy Réka ezt a játékteret halk merészséggel elmondott, mellékesen elmondható, az itallal a lélek poharából kiloccsanó monológ-párbeszédekkel tölti meg.  Azért, hogy ne csak fizikailag, hanem emocionálisan is érzékeljük azt, ami a jól fésült, hetyke bátorsággal viselt macsó felszín alatt van. Kockázatos vállalkozás ez: a szövegszerűen elmondható mellett (dramaturg: Török Tamara) a színészileg átélhető és átadható játéktól  is legalább ekkora erőbedobást igényel – és a végeredmény még ezek után sem garantált. Még a Katona Kamrájában sem az. Ám próbálkozni akkor is lehet, sőt, kell is.

Egymás után vonulnak be, mintha a bár kifutó deszkáján tennék, az idősödő urak (Bán János, Újlaki Dénes, Szacsvay László), jól öltözötten, mintegy elrejtve, kompenzálva(?) a korukat. Lendülettel, az élni akarás adomázó, meg nem lanyhuló lendületével mesélnek jelenükről, hátuk mögött hagyott éveikről, azokról, amelyekben vagy így, vagy úgy, de első helyen szerepeltek a nők. Hallgatva őket világok nyílnak meg, ama belsők, bár minket az előadásmód intenzitása köt le igazán. A szöveganyag bármily jól szerkesztett, egymásra épített és ívre fűzött, de a textúra alapjaiban ettől még távolságtartó, steril marad. Kerüli persze a kliséket, a  személyesség mégsem üt át az interjúkból épülő szövegegészen, bármelyik szereplő megszólalásáról legyen is szó.

A játék, ahogy Bán János végigkopog, steppelésre készen a kifutó-befutó deszkán,  máris sejteti, hogy itt “nem az a fontos, hogy az ember hány éves, csak a lelke legyen fiatal”. Igazi csibész, Fred Astaire-i fenegyerek, akit csakis a múltja tud elkeseríteni, a jelene egy cseppet sem. Kopog a cipőtalp, kopognak a szavak, mondatok, ütemesen, pattogva – függönyként takarva el a lélek fájdalmát. A magányos harcosok fájdalmát.

Szacsvay László a mindent megéltek, de semmit sem bánók nyugalmával, piperkőc élére vasaltsággal beszéli el autóinak, családosságainak,  nő- és asszonyügyeinek tekervényes lajstromát. Ha néha el is vesztjük a történet fonalát, az intenzív egykedvűség, a részletekben feltalált boldogság és béke egészen közel jön, kézen fog – a mi vágyott békénk, boldogságunk szószólója ő.

Újlaki Dénes flegmatikusan könnyed öreg motorosából árad a szó, amely mint fogódzó kínálja magát nekünk, hogy megértsük azt, ami a lélek mélyén dúl, akkor is, ha ebből a felszínen semmi sem látszik. Öreg motorosa ő a férfiúi, kifelé rendíthetetlent mutató, magabiztos önbecsapásnak. Annak, amelyet erénynek gondolnak sokan az “erősebbik” nemhez tartozók körében.
Ám a férfilét időtlen, legyen bár öreg, öregedő, zöldfülű, fiatal vagy csak ifjú. Tasnádi Bence és Dér Zsolt siheder “felnőttjei”, avagy  a “mostaniak” generációja csapzott vagy épp göndör hajjal, a trendik és a “bölcsészek 20-as férfiai,  az idősebb generációhoz képest még elveszettebbek, ha tetszik, duplán elveszettek. A kétszeresen magányos szívű meg nem értettek. Ömlik a szó belőlük, és nem is e szóáradat mije, hanem a hogyanja a beszédes, a szavaknál többet mondó. Útkereső, csetlő-botló bizonytalanokként udvarolnak, hódítanak, kapcsolatban élnek az éppen számukra “rendeltetett” nőkkel (Pálmai Anna, Pálos Hanna). Kettejük játékából a könnyedség szánni és simogatni való otthontalansága ér el hozzánk.

Pálos Hanna létra tetejéről vagy épp a lampion akasztgatás létrafokait járó tevékenysége közben elmesélt családi élet monológja – az egy apa  két családjához való hazajárásáról – a lehetetlen abszurdnak a netovábbja. Az, melyet a lehetetlenségig lehet nem érteni, az, mely maga a “mi sem természetesebb nonszensz”, mégis emblematikussá válik hétköznapi  mindennapisággal elmesélve. Emblematikus nonszensszé, hisz ezt az élni akaró, de élni mégsem tudó élhetetlenséget másképpen nem is lehetne talán megmutatni.

Pelsőczy Réka Ürgékje ezt az élni akaró, de a férfiassága ellenére bátortalan, élhetetlen elesettséget szeretné megmutatni. Szeretné, ám a személyessé válni nem tudó szövegek megakadályozzák ennek az élhetetlenségnek a nekünk szól, rólunk szól revelatív felismerését. Nem a színészi játéktól nem válhatnak személyessé, nem amiatt maradnak sterilek. Inkább a látás és láttatás személyeset akarok mutatni, de közben “mégsem engedem magam  totálisan bevonni ebbe a személyes megmutatásba” szemszögtől. Mindent értünk, érzünk, hisz a színészi játék mindent megtesz, hogy értsük, érezzük. Ám eme értésünk, érzésünk dacára sem tudjuk elsődlegesen átérezni, hogy a saját életünk is ilyen siváran kiszolgáltatott és magára hagyott. Pedig a férfilétünk itt, ezzel és így vehetné kezdetét.

Csatádi Gábor

(2018. május 18.)