Május közepén mutatták be a Závada Pál: Egy piaci nap c. regényéből készült színpadi adaptációt a Radnóti Színházban Mohácsi János rendezésében. A regény írójával beszélgettünk  stigmázásról, egy napnyi huszadik századról, a köpönyegforgatás mechanizmusának tradíciójáról, egy esemény „vaskosságáról”, a magyar drámaírás elmúlt harminc évéről, az adaptációk variabilitásairól, a színpad ránk is hatni képes nyelvezetéről és a bezárkózás végérvényességéről…

  • A regény közepe táján van egy mondat: “Maguk kommunisták, mi reformátusok vagyunk.” Miért lehet az, hogy mi ennyire szeretjük  elvágólagosan meghatározni önmagunkat, rögzítve, mi eleve nem beszélünk, nem is beszélhetünk egy nyelvet?
  •  Hát igen! Ezt a mondatot például úgy kihúzták Mohácsiék, hogy csak na! A darabban eredetileg benne volt, persze lehet, hogy túl komplikált lett volna…nem is tudom. A leggyakrabban az történik, hogy nem is rögzítjük, csak érzékeltetjük, vagy csupán úgy viselkedünk. Nagyon sokszor  szavak nélkül definiáljuk vagy “osztjuk be” egymást, rosszul, azt érzem. Többnyire elnagyoltan, bár lehet, hogy nem feltétlen szándékosan.

…ebben a korszakban nemcsak az előző időszak diktatúrája van benne, hanem az akkori, ottani új korszak diktatúrájának a csírája is – ennélfogva ez az egész még komplikáltabb. Nem egyszerűen előjelváltás történik: akit eddig üldöztek, az  most már maga is üldözővé válik – habár erre is volt példa, – hanem e kettő időnként teljesen egymásra montírozódik – és ez olyankor még szörnyűbb. Ez a rendezés ezt most elég hatásosan húzta alá azzal, hogy a kunvadasi pogrom két főkolomposát Mohácsi rögtön átültette a miskolci pogrom történetébe, mint olyan ávósokat, akik vallatják az előző napi pogromnak a lincselőit – majd pedig elárulván a főnöküket, szintén áldozatul esnek.

  • Ez valamiféle lelki igényünk lehet?
  • Amikor feszültségek, sérelmek vannak: üldöztetés, mellőztetés – különösen, ha politikai okokból és társadalmi méretekben… Mikor egy kisebb településen mindenki tud mindent mindenkiről – ha esetleg mégsem, akkor rögvest megkérdezi, hogy azok kicsodák – és akkor mindjárt meg is van a besorolás: “ezek szlovák ajkúak”, „ezek háború után betelepültek…” – és ha a besorolás gondot jelent, akkor mindjárt ott vannak a “segédeszközök”. Olyankor kötelezően előírjuk a stigmát: hordani kell a csillagot! – nehogy valaki tévedésből olyannal kezdjen barátkozni, akivel nem szabad, nem kéne…vagy tilos! Például tilos flörtölni vele, mert az már fajgyalázás, teszem azt. Ilyen eseteket elkerülendő, meg kell jelölni azt az illetőt. Emlékszem gyerekkoromból, hogy ezek a “stigmák” működtek. Nagyapám és a nagyanyám egymás között beszélgettek, és mikor szóba került, hogy épp kiről van szó: “ ja, azok, nem  a mieink, hanem abból a bandából valók!”.
  • …a jászsági nagyszüleim a falubelijeikre isteni ragadvány neveket tudtak fabrikálni, persze minden mögöttes rosszindulat nélkül…
  • Igen, ez egy abszolút természetes, a személyközi kapcsolatokat kísérő jelenség, a baj akkor kezdődik, ha ez eltorzul. Ha nem a mi kutyánk kölyke, ha nem abba a körbe való, ahová mi tartozunk – ilyenkor ez már stigma, bűnbak képzési mechanizmus…

fotó: Neményi Márton

  • Úgy éreztem, hogy ebben az Egy piaci napban elfér a mi egész huszadik századunk…
  • Persze, lehet ennek  ilyen szimbolikus értelmet is tulajdonítani…
  • …nem feltétlen a szimbolikusság értelmében gondoltam, hanem inkább úgy, mint amiben összesűrűsödik, esszenciálisan benne van mindaz, amiben akkortájt is,  századnyi léptékben is  éltünk. Anélkül, hogy azt különösebben beleerőltetnénk.
  • Különösen úgy, hogy már a háború után vagyunk, és úgy, hogy ebben a korszakban nemcsak az előző időszak diktatúrája van benne, hanem az akkori, ottani új korszak diktatúrájának a csírája is – ennélfogva ez az egész még komplikáltabb. Nem egyszerűen előjelváltás történik: akit eddig üldöztek, az  most már maga is üldözővé válik – habár erre is volt példa, – hanem e kettő időnként teljesen egymásra montírozódik – és ez olyankor még szörnyűbb. Ez a rendezés ezt most elég hatásosan húzta alá azzal, hogy a kunvadasi pogrom két főkolomposát Mohácsi rögtön átültette a miskolci pogrom történetébe, mint olyan ávósokat, akik vallatják az előző napi pogromnak a lincselőit – majd pedig elárulván a főnöküket, szintén áldozatul esnek. Azaz: pillanatok alatt nagy, ávós gazemberek lesznek a nyilas lincselőkből.

Ebben az előadásban János világosan törekedett arra, hogy elválassza a narrációt a jelenettől. Például amennyiben a két asszony beszélgetése visszautal egy megtörtént eseményre, akkor ott fényváltás van, átrendeződnek a szereplők, és elkezdik eljátszani azt, amire a két asszony utalt. Az általam írt színpadi verzióban  nagyon sokszor e kettő között lebegés van. Megpróbál azzal is játszani ez a verzió, hogy ne lehessen élesen elkülöníteni ezeket a helyzeteket, részben azért, hogy a nézőt elbizonytalanítsák. Mondanak, mesélnek valamiről, amit utána el is játszanak,  játék közben aztán kiderül, hogy nem is úgy esett meg, ahogy azt korábban elmesélték – mintha egy dokumentum felvételen ellenőriznénk azt, amit  Irén vagy  Mária már korábban elmesélt. Nagyszerű lehetőség ez arra, hogy akkor tisztázzuk,  ki is hazudott?

  • …és nem feltétlenül a nem létező köpönyegünk profi forgatásának okán, hanem akár csak a túlélési ösztönük miatt is…
  • Azért ez a két figura igazi bajnoka ennek a legundorítóbb fajta törekvésnek, ami azért szintén  “tradíció”…
  • “Tradíció” vagy benső kényszer, melyik inkább?
  • Van amikor kényszer, persze. Amikor “haladni kell a korral”, „haladni kell a férjemmel” – gondolja Irén, a párttitkár felesége – hát istenem, most a haladás azt jelenti, hogy a kommunista párt titkára, majd az ávóhoz kerül, és ott csinál karriert – és ezzel tulajdonképpen még büszkélkedik is. Most szembeforduljon a férjével? – akkor inkább összevész a barátnőjével…

fotó: Csatádi Gábor

  • Mi volt az, ami ennek a regénynek a megírásához az első szikrát adta?
  • Ezzel a történettel a ’80-as évek legelején találkoztam először, amikor ennek az egésznek nem nagyon volt még szakirodalma. A Kulákprés első verziójához gyűjtöttem anyagot a vidéki sajtót olvasva a parlamenti könyvtárban. Békés és Szolnok megyei újságok közt tallózgatva találtam rá azokra a tudósításokra, amelyek a kunmadarasi pogromról szóltak.  Aztán próbáltam másutt is utánanézni – mert őszintén szólva nem volt egészen hihető, hogy ez így ment végbe: hazajöttek a lágerből, és utána agyonverték őket a nyílt utcán, a piacon. Attól függött, hogy az ember milyen párti újságot olvasott. Sokféle volt, és ezek nem feltétlen vágtak egybe… Azonban nem nagyon találtam ehhez más szakirodalmat. Tehát ilyetén módon tudtam erről a történetről, elraktározva magamban, és éreztem, hogy ehhez a konkrét dologhoz egyszer majd vissza kellene térnem. Aztán írtam egy regényt: a Természetes fény-t, amelynek a harmadik fejezete a háború utáni időkről szól, és arra gondoltam, hogy ezt majd abban a fejezetben írom meg. Így megint elővettem az emlékeimet, és akkor már mindent elolvastam e témában, amit lehetett, de rájöttem, hogy túl “vastag”, túl erős, túlságosan dominálná a regényemnek ezt a fejezetét, és nem is lehetett volna rendesen összefűzni a szereplőimmel sem.  Ezért úgy döntöttem, hogy félreteszem, és külön írom majd meg.
  • …a sűrűsége, töménysége önálló regényként sem változott, mintha az egy szuszra  mindent elmondás “égető kényszere” szabná a próza lüktetését. Van, volt ebben egyfajta szándékoltság is?
  • Minden szándékos természetesen! Nem szoktam semmit sem véletlenül. Sokszor át is írom, amin dolgozom – persze az, hogy egy-egy ilyen döntés utólag mennyire bizonyul jónak, az már kinek-kinek a saját ízlését tükrözi vissza, nyilván. Ha sűrűnek érezni, akkor emögött az is ott lehet, hogy amikor befejeztem a Természetes fény-t, akkor azt gondoltam, ebből az anyagból drámát írok majd. El is kezdtem, és ezeket a kezdeményeket az érdeklődőknek meg is mutattam…

Egyébként most nagyon gyakori és remek dolog, hogy a társulatok maguk gondolkodnak előadásokban – tehát nem színdarabot gondolnak ki, hanem egy előadást hoznak létre – persze ahhoz is kell valamiféle szöveg. (…) Mindez tehát teljesen más szemlélet ahhoz képest, amikor az író ül az asztalánál, megír két felvonást, tizenhat jelenetet, majd átadja az igazgatónak, aki továbbadja az általa kiválasztott rendezőnek, mert nyilván érzi, tudja, hogy az a szöveg annak a rendezőnek “jól fog állni”. Nem! Ez a szisztéma régóta nem így működik ma már – amit nem feltétlenül helyeslek, természetesen.

  • Írtál is aztán belőle egy darabot…
  • Persze,  Mohácsiék azt használták, megtartva a struktúráját, ám mégis kissé újrafogalmazva, dekonstruálva, nyilván. Tudtam erről, és örültem is, hogy ők nyúlnak hozzá a szöveghez. Sőt, két dolgot tudtam: az egyik, hogy a mondatok nem fognak úgy maradni, ahogy megírtam őket, a másik pedig, hogy az egész anyaghoz hű marad majd János, mert  ő választotta magának, és nem én őt.
  • Melyiket érzed magadhoz közelebbinek: a dráma- vagy a prózaírást?
  • Nyilván a prózát, mert az mindig egyszemélyes. Saját magad felelsz benne mindenért! A színdarab viszont többtényezős…szerencsés esetben eljut a színpadig. Ma már az írók csak úgy nem állnak neki darabot írni saját maguktól, hogy aztán odaadhassák egy rendezőnek, igazgatónak. Sokkalta inkább úgy történik,  hogy csak akkor kezdenek el foglalkozni egy darab megírásával, ha felkérik őket. Magam már csináltam ilyen és olyan módon is – de nem könnyű saját ötletből darabot írni…
  • Azaz: a magyar dráma helyzetéről akkor jobbára a színházak tehetnek, azáltal, hogy nem adnak elég felkérést?
  • Hát…sok esetben igen. Nem elég nyitottak a színházak, azt gondolom – legalábbis többnyire, persze vannak szerencsés kivételek, nyilván. Alföldi annak idején kapott például pénzt arra, hogy írasson színdarabot. Így írtam meg az ő felkérésére a Magyar ünnepet például. Ám saját ötletből darabot írni jóval nehezebb, ez egészen biztos.

fotó: Neményi Márton

  • Ez harminc-negyven évvel korábban is így volt?
  • Erről idősebb szerzőket kellene megkérdezni, de biztos voltak akkor is olyan szerzők, akiket jobban biztattak a darabírásra, szerintem.
  • …ám gondolom, a dráma akkor sem hevert az utcán, amit csak fel kellett venni…
  • Egyébként most nagyon gyakori és remek dolog, hogy a társulatok maguk gondolkodnak előadásokban – tehát nem színdarabot gondolnak ki, hanem egy előadást hoznak létre – persze ahhoz is kell valamiféle szöveg. Van, amikor azt maga a rendező írja – mint Pintér Béláék esetében  – vagy egy dramaturg, vagy egy felkért szerző. Vagy akár egy házi szerző, aki a társulattal él és lélegzik, mint Mohácsi István például. Azaz belülről születik: van egy vízió az előadásról a rendező fejében, és eme erős vízió köré épül fel az előadás, és ehhez a vízióhoz kérnek szövegeket aztán. Mindez tehát teljesen más szemlélet ahhoz képest, amikor az író ül az asztalánál, megír két felvonást, tizenhat jelenetet, majd átadja az igazgatónak, aki továbbadja az általa kiválasztott rendezőnek, mert nyilván érzi, tudja, hogy az a szöveg annak a rendezőnek “jól fog állni”. Nem! Ez a szisztéma régóta nem így működik ma már – amit nem feltétlenül helyeslek, természetesen.

A színház azért jó, mert meg kell értenünk kinek-kinek a megszólalását – minden egyes szereplőét. Ez regényírás közben is átélhető, persze. Mögé kell állni, bele kell helyezkedni óhatatlanul a konfliktusban álló figurák mindegyikének a helyébe. Megérteni a gondolkodásukat, az élettörténetüknek a mozgatórugóit. Egy ilyenfajta gyakorlat – legyen az színészi, rendezői, nézői –  azt gondolom, hogy empátiagyakorlat is. Fejlesztése a többszólamúságnak, a gondolkodásnak és egyáltalán a megértésre  és az egymással való szóba állásra irányuló hajlamnak. Természetesen ehhez olyan műre van szükség, amely nem elzár, nem kizárólagosságokat mond, hanem utat enged a nyitottságnak, a párbeszédnek. Olyanra, amely miközben másoknak felteszi a kérdéseit, aközben saját magának is címzi e kérdéseket – mert nem akar kizárólagosságot kierőszakolni magának. 

  • Ha már szövegek és színpad: az Egy piaci napot nagyjából így gondoltad el, mikor dramatizálva szeretted volna viszontlátni?
  • Ebből a szövegből én több verziót is el tudok képzelni! Egészen barátságos viszonyban állok a Mohácsi-féle színházzal általában is.
  • Milyen olvasatát tudnád még elképzelni színpadon?
  • Mindegyik megvalósítás, színpadra állítás egy-egy stílusgyakorlat… Ebben az előadásban János világosan törekedett arra, hogy elválassza a narrációt a jelenettől. Például amennyiben a két asszony beszélgetése visszautal egy megtörtént eseményre, akkor ott fényváltás van, átrendeződnek a szereplők, és elkezdik eljátszani azt, amire a két asszony utalt. Az általam írt színpadi verzióban  nagyon sokszor e kettő között lebegés van. Megpróbál azzal is játszani ez a verzió, hogy ne lehessen élesen elkülöníteni ezeket a helyzeteket, részben azért, hogy a nézőt elbizonytalanítsák. Mondanak, mesélnek valamiről, amit utána el is játszanak,  játék közben aztán kiderül, hogy nem is úgy esett meg, ahogy azt korábban elmesélték – mintha egy dokumentum felvételen ellenőriznénk azt, amit  Irén vagy  Mária már korábban elmesélt. Nagyszerű lehetőség ez arra, hogy akkor tisztázzuk,  ki is hazudott? Ám van, amikor az ember úgy ír meg egy ilyet, hogy nem óhajtja eldönteni – főleg nem a néző helyett, – hogy mi a helyes nézőpont, vagy épp az igazság. Amikor nem dől el, hogy ez most csak “közvetítés” vagy közvetlen eljátszása az adott eseménynek, amikor tehát nincs éles határ, inkább csak átmenet a kettő között. Vigyázni kell persze, hogy ez ne a félreértésekhez, a zavarossághoz vezessen, hanem az elmélyülésre adjon okot a színpadon történteket nézve.

fotó: Neményi Márton

  • Egy ilyen olvasat mennyiben és miben tudja segíteni a saját és a kollektív nemzeti emlékezetkultúránkat?
  • A színház azért jó, mert meg kell értenünk kinek-kinek a megszólalását – minden egyes szereplőét. Ez regényírás közben is átélhető, persze. Mögé kell állni, bele kell helyezkedni óhatatlanul a konfliktusban álló figurák mindegyikének a helyébe. Megérteni a gondolkodásukat, az élettörténetüknek a mozgatórugóit. Egy ilyenfajta gyakorlat – legyen az színészi, rendezői, nézői –  azt gondolom, hogy empátiagyakorlat is. Fejlesztése a többszólamúságnak, a gondolkodásnak és egyáltalán a megértésre  és az egymással való szóba állásra irányuló hajlamnak.

Amikor feszültségek, sérelmek vannak: üldöztetés, mellőztetés – különösen, ha politikai okokból és társadalmi méretekben… Mikor egy kisebb településen mindenki tud mindent mindenkiről – ha esetleg mégsem, akkor rögvest megkérdezi, hogy azok kicsodák – és akkor mindjárt meg is van a besorolás: “ezek szlovák ajkúak”, „ezek háború után betelepültek…” – és ha a besorolás gondot jelent, akkor mindjárt ott vannak a “segédeszközök”. Olyankor kötelezően előírjuk a stigmát: hordani kell a csillagot! – nehogy valaki tévedésből olyannal kezdjen barátkozni, akivel nem szabad, nem kéne…vagy tilos! Például tilos flörtölni vele, mert az már fajgyalázás, teszem azt. Ilyen eseteket elkerülendő, meg kell jelölni azt az illetőt. Emlékszem gyerekkoromból, hogy ezek a “stigmák” működtek. Nagyapám és a nagyanyám egymás között beszélgettek, és mikor szóba került, hogy épp kiről van szó: “ ja, azok, nem  a mieink, hanem abból a bandából valók!”.

  • Természetesen ehhez olyan műre van szükség, amely nem elzár, nem kizárólagosságokat mond, hanem utat enged a nyitottságnak, a párbeszédnek. Olyanra, amely miközben másoknak felteszi a kérdéseit, aközben saját magának is címzi e kérdéseket – mert nem akar kizárólagosságot kierőszakolni magának. Ahol kizárólagosság van, ott mindig a saját bizonytalanságunkat az “igazság” sulykolásával próbáljuk ellensúlyozni – ettől megmerevedünk, megkövülünk, a gondolkodásunk és a fantáziánk is…és bezárkózunk, megöregszünk, és nem lesznek igazi válaszaink.

Csatádi Gábor