Mettől meddig vagyok…?

…én? Egyáltalán ki az az én? Mire és minek is jó az a bizonyos “én”? Nem biztos, hogy lehet, vagy egyáltalán kell ezekre a kérdésekre választ találnunk. Mert talán nem is az egzakt válasz a fontos, a döntő, hanem az, hogy feltegyük magunknak e kérdéseket- időről időre. Závada Péter Je suis Amphitryonja Geréb Zsófia rendezésében teljesen hétköznapi megszokottsággá, zakatoló kényszerességgé teszi e kérdéshalmazt. Azért, hogy a triviálistól a filozofikusig csapongó, drámaian szokványos mindennapi őrlődéseinkhez kedvet, merészséget és eltökéltséget adjon – azért, hogy ne létezzünk önmagunkon kívül, hisz ez az az alap, mely nélkül minden más hiábavaló, fölösleges. És bár a dráma szövege egyszerre kellőképpen “alacsony” és “magas” számunkra, kihívásait tehát nehéz lekövetnünk, mégis megéri, még akkor is, ha néhol kudarcot is vallunk ebben.
Az élet kérdéseit, azokat a nagyokat, az életünk középpontján, a lakásunk konyhájában “vívjuk” meg. A konyhánk az életünk, lakásunk közepe, a tűzhelynek, a tűznek a helye. A Trafó nagytermének játékterét egy sárga konyhabútorral berendezett “főző helyiség” tölti ki (díszlet: Horváth Jenny), amerikai konyhapulttal, hokedliken körbeülhető asztallal, kertre néző tűzhely mögötti ablakkal és az oda nyíló ajtóval. Sárga minden, napsárga. Minden ragyog, minden derűs, ám ebben a konyhában, a reggel első fényeinél Alkiméné (Bánfalvi Eszter), Amphitryon (Kovács Krisztián) hitvese görnyed az asztalnál – gubbaszt, kapaszkodik a kávésbögréjébe, mint utolsó, sziklaszilárd bizonyosságba, hisz minden más bizonytalan.

Elvégre ez az identitásvesztés ősmítoszának a drámája, ahol a hős Amphitryon mindenben bizonyos, csupán saját maga kilétében, önmaga valós voltában nem. De valójában ez normális is, az persze már megítélés és vérmérséklet dolga, hogy ezt ki tartja humorosnak, vagy épp tragikusnak. Egyszerre mindkettő – ettől, ezért nagyon életszagú. Závada Péter drámaszövege tökéletesen, magától értetődően tele van ezzel az étel-élet- és élet-ételszaggal:  hétköznapian obszcén, szikárságában szókimondó és mindezek mellett, vagy pont mindezek miatt emelkedetten, szárnyalóan filozofikus is.

És eme stílustorlódás nem katyvasz, hanem az utca nyelvének gördülékenységével ható szóáradat. Ami egyfelől a dráma szövegét az előadás alkalmából megjelenő füzetben olvasva elvarázsol, másfelől viszont a színpadon nehezen tolmácsolható,  csak részekre bontva lesz emészthető. Persze, hisz polifonikus. Igen, az, ez derék, bátor és zsenialitást is tükröző mű – vitathatatlan, ám színpadi artikuláltságában mégsem adja magát úgy, hogy  minden jelenetében  egyre fokozódó és nyomasztó kérdőjellé nőhesse ki magát bennünk.

Nem drámává, mert ez drámának vállaltan posztdramatikus – ebben nincs is hiba – sőt! Nehéz viszont befogadni első nekifutásra, bár valljuk be: saját magunkat sem könnyű, pláne elsőre. Geréb Zsófia rendezésében ez a szövegáradat mégis   megpróbál felvillanó spotlámpaként egy-egy pillanat erejéig éles fénycsóvaként belénk sütni. Sütni, mint a konyhabútor sárgájának napsütése. Természetesként, evidenciaként, mint a napsütés, mely  mindig ajándékozott “csoda” is.

Ki Amphitryon? Kovács Krisztiánból dől a szó, a bánatos, melankolikus, a bizonyos bizonytalanság szava, ahogy szép lassan feltápászkodik a konyhapult alól, és mondja, szövi, strófákban gyűrűzteti az én-bizonytalanságot. Közben hol letelepszik a szomszédos hokedlire Alkiméné mellé, hol rántottát vagy bundás kenyeret süt a gáztűzhelynél. És száll is az ínycsiklandozó bundás kenyér illata, hisz itt minden, még a legemelkedettebb verssorokban elbeszélt vulgaritás is életszagú. A mindennapjaink kételyeinek, önismereti hiányosságainak életszagúsága. Kovács Krisztián őszinte dilemmázója levertnek látszik, az érzelmi bizonytalanságai által  kizsigerelve belső küzdelmet vív: elnézze-e Jupiternek (Lestyán Attila, hogy közösült feleségével, és Héraklészt nemzette neki. Vívódása, dilemmája akár Józsefé, ő is “kigolyózottnak” érezhette magát, azt gondolván, hogy a szentélek átvette tőle az Isten Fia nemzésének jogát.

Závada Péternél minden mitológia, és egyben semmi sem az: profánul szent és szentül profán. Nemzés, közösülés, párosodás, meghágás mind-mind valami olyan férfihegemónia, amellyel a dráma szereplői jobb híján csak visszaélni tudnak. Visszaélni, mert énképük, önbizalmuk hiányában  túlkapásaikkal csak önmagukat éltető diktátorok lesznek.

A hórihorgas, deltásságával magabiztosságot szerte hintő Lestyán Attila Jupiterje mindent elmond  e zavarodott erődemonstrációról: minden erősnek ható és látszó alapjában véve bizonytalan, csak az elbizakodottság látszata emeli időlegesen a “győztesek” közé.
Amphitryon szolgálójaként igyekszik elmesélni, hírül adni Sosias (Jaskó Bálint) urának hőstetteit, amelyeket persze saját szemével nem is látott, hisz a hazug kitalált mese nagyobb valóság, mint a személyes szemtanú elbeszélése. A színház valósága vagy a valóság hamis színháza ez? Závada Péter búvópatakként hol a szereplőivel, hol a dráma menádjaival/bacchánsnőivel (Lestyán Atilla, Jaskó Bálint, Mentes Júlia, Kőszegi Mária) kórusként mondat ki, tesz disputa tárgyává, a darab főmotívumává színházelméleti témákat, csak azért, hogy érezzük: a színészet, a szerepjátszás, a mesélés épp úgy adhat alkalmat a személyes identitásválságunk elleplezésére, mint ahogy ezen válságunkkal való szembenézésre, vállalására is.

Mert  a mi is a színház, minek és mire jó a dráma, a ki van kiért, és a mi végre is vagyunk a világon kérdései egyszerre és egymás mellett szólalnak meg ebben a drámában. Jaskó Bálint Sosiasa és Mentes Júlia Merkúrja – miközben  hadakoznak egymásra rálicitálva, a másik ellen érvelve – belső, önmagukkal szembenézni nem tudó, önmaguk létének erejét, értelmét nem látó alakok  – alakjai egy mindig új és új változatban saját magát ismétlő, de a személyes sors és lét drámáját megoldani még így sem képes világnak: annak, amelyben mindig éltünk, élünk.
Ki a civil a színpadon, mikor vagy színész, avagy éppen a színpadon a másik játékát szemlélő néző? Geréb Zsófia olvasatában ez a polifonikus, egymás mellett több hangzatot is szóra bíró szöveg egyszerre esik darabjaira, és marad sejtelmesen, néha megfejthetetlenül mitologikus. Érteni akarnánk egyben és egészen, ám mégsem értjük. Amiként saját magunkat sem látjuk egyben, elejétől a végéig egységes egészként. Pedig ez lenne a cél. E harsányan életteli, napsütötte sárga konyhai világban viszont legalább halljuk e kérdéseket. A szétesett, talán eddig még soha össze nem illesztett valónknak feszülő kérdéseket. Oly profánul könnyed mélységben, hogy nem tudunk, és talán nem is akarunk e kérdésekre adható válaszok vagy válaszkeresések elől kitérni. És ez már a  kétségbeesett, önmagunkat megtalálni nem akarók, nem tudók zűrzavarában nem is kis dolog.
(2018. április 24.)