A Miskolci Nemzeti Színházban május elején felújították a Móricz-regényből Rusznyák Gábor által adaptált és rendezett előadást, a Kivilágos kivirradtigot. A darabbéli Doby Péterrel és Pogány Imrével, azaz: Simon Zoltánnal és Bodoky Márkkal beszélgettünk az előadás levegőjéről, a lélek „rojtjairól”, a jótékony szégyenérzetről, az önmagunkkal való jóban levésről és a gondolatok átadhatóságáról…

  • A Kivilágos kivirradtig végén Doby Péter, miután Pogány Imre elment a mulatságból, felkiált: “Most már tiszta a levegő!” Tényleg tiszta a levegő? – akár színházilag, akár a pályakezdés szempontjából, avagy ahogy érteni szeretnétek, természetesen.
  • Zoltán: Egy ilyen előadásban nem is lehet tiszta, csak sűrű a levegő, nyilván ezért is van miről beszélni az előadás kapcsán.(nevet)Sok nézeteltérés, összeférhetetlenség egy előadáson, egy országon belül – ahol nagyon nehéz együtt élni, mégis nagyon fontos lenne, azt hiszem, hogy egymást elfogadjuk. Igen sokféle helyről, sokféle neveltetéssel érkezünk, és azon kell dolgoznunk, hogy ezek ellenére  szót tudjunk érteni egymással – ettől, ezért leszünk emberek. És azért, hogy közösségben éljünk, mert a remetéken kívül nem sokan élnek magányosan. (mosolyog) Ahogy ebben a darabban is valami ilyesmi fogalmazódik meg: nagyon különfélék vagyunk, mindegyikünknek megvan a saját boldogtalansága, a saját elveszett szerelme, az elcsúszott élete. Mindezen dolgainkban benne élve egyszer csak megjelennek más emberek, magukkal hozva a maguk kultúráját, és az a nagy kérdés: mit tudunk egyénenként vagy akár közösségként ezzel kezdeni? Egészen sajátos helyzet az, amikor bekerül egy családba, amely nagyjából homogénnek mondható, egy kívülről jött “idegen”, aki magával hoz egy másik kultúrát – ez egészen más, mint amikor csak két ember találkozik – egymás számára hasonlóan ismeretlen idegenként.

…az a leginkább “megkapó” az előadásunkban, hogy nem akar ítélkezni. Inkább amellett teszi le a “voksát”, hogy mindez mégiscsak annyira esendően emberi, hogy az emberek nem tudnak “emberek” lenni – és ettől támad pont az az érzésünk: “ hát igen, ezek nagyon mi vagyunk!”.

  • …bekerül, de nem feltétlenül biztos az, hogy csak érdekből szeretne oda “beházasodni”…ahogy Pogány Imre mondja: “mi az, hogy érdek? – az érdek nem csupán negatív előjelű lehet…
  • Márk: Nem igazán értik egymást a szereplők, teljesen “elcsúsznak” egymás mellett – egyetlen súlyos félreértés az ő egész István napi mulatságuk. A lány, Doby Annus – akit Czakó Julcsi játszik – nyilvánvalóan nem vonzódik ehhez a fiúhoz, Imréhez, de nemcsak azért, mert azt hallja, hogy “más”, nem közéjük való, hanem egész egyszerűen nem érdeklődik iránta. Pogány Imre hiába szerelmes a lányba, a lánynak ő nem kell.

fotó: Gálos Mihály Samu

  • Móricz után száz évvel milyen volt számotokra ehhez az anyaghoz közelíteni, fogódzókat találni rajta?
  • Márk: Annyira friss, aktuális ez regény, hogy akár ma is írhatták volna szerintem – különösebben nem volt nehéz ezzel az anyaggal találkozni. Gábor (Rusznyák Gábor, a rendező – a szerk.) emberes dramaturgiai munkát végzett  a regényen, sok mindent bele- és átírt, amellyel még közelebb tudta hozni a mai életünkhöz ezt a világot.
  • Zoltán:  Sok olyan van benne, amihez könnyen találni kapaszkodót. Ez a darab erősen szól a szerelemről, a boldogságkeresésről, a magányról, arról, hogy az ember hogyan magányosodhat el egy kapcsolatban, akár a házasságban, hogyan keresi az “örök” szerelmet, a boldogságot, egymásra találást, amihez kell egy fajta érettség – ezt most a tegnapi közönségre gondolva is mondom, akiknek még nyilván nincs annyi rojt a lelkükön, hogy tudják, mit jelent egy házasságban elmagányosodni, hál’ istennek. Ha végignézünk a darabban  ezeken a kapcsolatokon, akkor kiderül, hogy mindenkinek volt egyszer igaz szerelem az életében, ami valami miatt nem teljesülhetett be. Ott van Szalay Péter, akinek  a szerelmi levelezését el kellett égetnie, vagy a egy másik “szerelmi történet”  a szénakazalban, ami egyszer csak megszakadt, utána aztán lett a jegyzővel  egy rettenetes házasság. Avagy Dobynéé, aki mindig azt emlegeti: „ha még élne az én uram”, közben a jelenlegi férjéről, Doby Istvánról megtudjuk, hogy csalta őt – ezen kapcsolatok mindegyikéről kiderül tehát, hogy mind-mind félrecsúszott.

…ahogy Pogány Imre meg is fogalmazza: munkájukban nem túl hatékonyak, a karrierjükben, az életükben nem képesek előrébb lépni. Látszik rajtuk, hogy valójában egyikőjük sem igazán boldog. Érdekes  – ahogy a többi szereplőt hallgatom a takarásból, – hogy elhangzik pár rettenetes mondat, amelyeknek, hallgatva őket, még igazat is tudok adni. Majd  kisvártatva el is szégyellem magam: “most tényleg, igazat adok, egyetértek én ezekkel a mondatokkal?” – mert annyira nem “egyirányú” ez az előadás, hanem innen is, onnan is “meg van rágva” benne minden.

  • …mondja is Aradi: “ebben az országban nincsen egy boldog házasság sem!”…- persze az érzelmi szálakon kívül más sem igen működik ebben a móriczi világban… Mintha emberileg nem tudnánk jól közlekedni egymás között…
  • Márk: Igen, közben az a leginkább “megkapó” az előadásunkban, hogy nem akar ítélkezni. Inkább amellett teszi le a “voksát”, hogy mindez mégiscsak annyira esendően emberi, hogy az emberek nem tudnak “emberek” lenni – és ettől támad pont az az érzésünk: “ hát igen, ezek nagyon mi vagyunk!”.
  • Ennek az előadásnak a végén “csattan az ostor”: amikor Malvin – aki maga is csak egy megtűrt testvére Dobynénak – püfölni kezdi Pogány Imrét, hogy takarodjon… Majd pedig ahogy a kályha padkán ülve Dobyné üveges szemekkel, maga elé bámulva énekli a finálé  sírva vigadunk típusú magyar nótáját…- a könnyem csordult attól, mert annyira nem tudunk rálátni saját embertelenségünkre…” Ők tényleg vigadnak, és tényleg nem értik, nem is akarják érteni, hogy mi nem működik a saját életükben – az valami mélyen szívfájdító… 
  • Zoltán: Ennél még érzékenyebb Móricz ebben a szövegben: hisz itt van az idegen-, azaz a zsidókérdés. A zsidó fiú, aki ebbe a környezetbe érkezik – mégis túl tud nőni ezen a “problémán” ez az előadás. Hisz a végén nem azért küldik el, mert  zsidó, hanem mert a többiek azt hiszik róla, hogy  átverte Doby Annust és az egész társaságot. Tehát Pogány Imre miatt történt úgy itt minden, ahogy. Ezek után persze már roppant “könnyű”   ilyenkor ráhányva valamit a másikra, bűnbakot csinálni belőle! Természetesen az idegenkérdés – hogy be tudjuk-e, el tudjuk-e fogadni – végig ott lüktet. Doby Péter azonban a darab elején még parolázik Pogány Imrével is, és csak a legvégén vágja utána a borosüveget, majd utána üvölt, hogy: „pájesz..pájesz“!
  • Ezek a móriczi figurák önmagukat szerethetik? – mert mintha nem találná  egyikőjük sem a helyét…
  • Márk: …ahogy Pogány Imre meg is fogalmazza: munkájukban nem túl hatékonyak, a karrierjükben, az életükben nem képesek előrébb lépni. Látszik rajtuk, hogy valójában egyikőjük sem igazán boldog. Érdekes  – ahogy a többi szereplőt hallgatom a takarásból, – hogy elhangzik pár rettenetes mondat, amelyeknek, hallgatva őket, még igazat is tudok adni. Majd  kisvártatva el is szégyellem magam: “most tényleg, igazat adok, egyetértek én ezekkel a mondatokkal?” – mert annyira nem “egyirányú” ez az előadás, hanem innen is, onnan is “meg van rágva” benne minden.

fotó: Gálos Mihály Samu

  • Aki gondolkodik az előadással együtt haladva, ki-be lépve a megszólalások “igazságaiba”, annál ez a helyzet a lehető legegészségesebb, azt hiszem…
  • Márk: A színpadon lévő emberek közül nem igazán szégyelli magát senki – nekem úgy tűnik ,– bár nem ártana, azt gondolom! (kacag)
  • …mert sokan azt gondoljuk, hogy szégyellni magunkat, az nem  egészséges személyiség-elem, nem?(nevet)
  • Márk: Bár az embereket hozzá tudja segíteni az “egészségesebb”, mélyebb gondolkozáshoz…
  • Zoltán: Egyetértek Márkkal! Szerintem ők egyáltalán nem gondolkodnak azon, hogy  vajon jó emberek-e, vagy hogy jó irányba tartanak-e, ezért nem is szégyellik magukat.  Van egy elképzelésük a férfi és a női szerepekről meg arról, ahogy szerintük a magyar embernek élnie “kell”. Nyilván mérhetetlenül sok alkoholt és társaságot követel ez a létforma. Azért is szerethetik ezeket a vigasságokat, mert nem bírnak otthon “lenni” kettesben, kell a társaság! Így tudják elviselni saját magunkat.
  • …ahogy ki is mondják: “a magyar ember igazán csak este érzi jól magát!”.

Egészen mást gondoltam a színészetről a felvételi előtt, amikor még nem sokat tudtam róla, csak valamiért érdekelt. Ám mégis azt érzem, hogy megtaláltam a helyemet, és bízom abban, hogy amit és ahogyan csinálok, azzal segítek kérdéseket megfogalmazni annak, aki megnéz egy előadást. És ha ezt érzem, akkor ez nagyon jó érzés, és olyankor az van bennem: igen, megtaláltam azt, amit csinálnom kell!

  • Zoltán: …és ebbe érkezik kívülről egy ember, egy “idegen”, aki azt mondja, hogy “öt holdon is meg lehetne termelni annyit, mint amennyit Szalay Péter kétszáz holdon megtermel.” Ki szereti, amikor azt mondják neki: „tudnál te többet is, ha akarnál!”
  • Ez a világlátás a ti  korosztályotokhoz vagy a még fiatalabbakhoz hogyan tud kapcsolatot találni?
  • Zoltán: Szerintem utat talál ez az előadás a velünk azonos vagy fiatalabb korosztályhoz, persze egész mást vesznek ki maguknak belőle, de  képes nekik is adni valamit, azt gondolom. Hatalmas tablót vázolunk fel, amelyen különböző társadalmi rétegekhez tartozó alakokat láthat. Sorsokat láthat – a sorsok pedig mindig érdekesek lehetnek. Sok szálon fut ez a történet, amelyből ki-ki megtalálhatja a magához közelebb állót – vannak rétegek, persze, amelyeket ők nyilván nem vagy csak kevésbé érthetnek meg. Nem tud “csemege” lenni mindenkinek, de ez természetes.

fotó: Gálos Mihály Samu

  • Márk: Volt olyan néző is persze, aki a mi szándékunkat egy picit félreértette.
  • Milyen értelemben “érthette félre”?
  • Zoltán: A szándékunkat talán. Mi egyáltalán nem akartunk állást foglalni ezzel az előadással. Felraktunk történeteket a színpadra, a nézőkre bízva, hogy ezeken tovább gondolkodhassanak.
  • Márk: Volt, aki azt érezte, hogy ez  nagyon erős állásfoglalás  az egyik oldalon.
  • Zoltán: Nagyon meg akarta látni benne azt, amiért “jött”, amit gondol. De ez is rendjén van így. Mert igazából sok Szalay Péter és Pogány Imre járkál köztünk, ezek a figurák közöttünk élnek! – és mindenki mással tud “menni”. Ott vagyunk huszonhatan a színpadon: ez huszonhat különböző történet – ez is a csodálatos benne, hogy mindenki mással, más miatt tud azonosulni. Azt tapasztaljuk, hogy ennek az előadásnak van “hatása”. Úgy mennek el róla, hogy aztán napokkal később is határozott vélemény, emlék, érzés marad utána a nézőkben.

Szerintem utat talál ez az előadás a velünk azonos vagy fiatalabb korosztályhoz, persze egész mást vesznek ki maguknak belőle, de  képes nekik is adni valamit, azt gondolom. Hatalmas tablót vázolunk fel, amelyen különböző társadalmi rétegekhez tartozó alakokat láthat. Sorsokat láthat – a sorsok pedig mindig érdekesek lehetnek. Sok szálon fut ez a történet, amelyből ki-ki megtalálhatja a magához közelebb állót – vannak rétegek, persze, amelyeket ők nyilván nem vagy csak kevésbé érthetnek meg. Nem tud “csemege” lenni mindenkinek, de ez természetes.

  • “Hatni akarás”, a gondolat átadása: – milyen ma fiatal színésznek lenni?
  • Zoltán: Attól függ, hogy hol vagy színész?(nevet) Miskolcon nagyon jó fiatal színésznek lenni! Jó helyzetben vagyunk, “feladatokat” bíznak ránk, és az egyik legizgalmasabb színházban játszhatunk.
  • Márk: Egészen mást gondoltam a színészetről a felvételi előtt, amikor még nem sokat tudtam róla, csak valamiért érdekelt. Ám mégis azt érzem, hogy megtaláltam a helyemet, és bízom abban, hogy amit és ahogyan csinálok, azzal segítek kérdéseket megfogalmazni annak, aki megnéz egy előadást. És ha ezt érzem, akkor ez nagyon jó érzés, és olyankor az van bennem: igen, megtaláltam azt, amit csinálnom kell!
  • Zoltán: Juhász Gyula jutott most arról eszembe, amit Márk mondott: “ Nem a pacsirta fontos, csak a dal”. Nem könnyű mesterség a miénk. De hiszek abban, hogy a kimondott szónak van még ereje, és a színházra igenis szükség van! És arra törekszem, hogy minél több dolgot tudjak megfogalmazni színészként, és ebből az aspektusból totál lényegtelen, hogy egyébként épp hogyan érzem magam a bőrömben.

Csatádi Gábor