Oh Mamy, oh Mamy-mamy Blue

Az egymásnak és önmagunknak való kiszolgáltatottságunk az agresszió és a nemek közti hierarchia nyelvén szólal meg Mundruczó Kornél pop-up színpadán. A közelmúlt nyilvános életének erőszakos jelenetei, s a hatalom nemek közötti forró diskurzusai új okokat adhatnak a sikerdarab leporolására, a külvárosi ipartelep meglátogatására.

A Nehéz istennek lenni színdarab nyolcadik éve utaztat minket emeletes városnéző buszain Budapest és az emberiesség peremvidékeire szétnézni. Erőszakjelenetei olykor székeik elhagyására késztetik felzaklatott nézőit. E nézők a semmi közepén várhatnak a színházi busz visszaindulására az előadás végeztéig. Mentális és fizikai kihívás tehát akadhat, Mundruczó azonban úgy tartja össze a komédia-horror szálait, hogy a hazai és a világsiker nem kerüli el. Lássuk, hová érkezünk.

A színházi különjáratról a világvégén leszállva Nagy Zsolt mint Doktor vár minket vérben ázva, s invitál egy elhagyott gyárépület felé segítséget kérve. Színházi szereplő és néző egyszerre darabon belüli és kívüli találkozásával így megtörténik az első isteni referencia is, amennyiben a valóság és a színpad, a néző és előadó szerepeinek relativizálása isteni aktusként érthető.

Bent egymásra merőlegesen fordított két kamion vár díszletként (Ágh Márton). A drámai szituáció egy része Varjassy Károly (Rába Roland) családi tragédiája, melyből apja sikeres politikusként, Károly azonban mint őrült igazságkereső kerül ki. Célja a családi drámát leleplező videó forgatása, mely – műalkotás a műalkotásban – újabb isteni momentumként a szemünk előtt kerül felvételre. A felvétel végére kérdésessé válik azonban, kiről készült a leleplezés.

Lévén minden résztvevő őrült és az emberi lehetőség maximumán naiv, illetve hülye, olykor szadista. Károly alkalmazásában egy egész balkáni kompánia áll, prostituáltak (Wéber Kata, Kiss Diána Magdolna, Tóth Orsi), egy madame, Mamy Blue (Láng Annamária), szadista végrehajtók (Bánki Gergely, Katona László), sofőr (Derzsi János) és persze a Doktor mint főszereplő. Jelen van egy fiúgyerek is (Szemenyei János), e fiú léte eleve a családi tragédia bizonyítéka – az egyetlen kérdés csak az, tényleg az-e, akinek hisszük ebben az eleve többszörösen szürreális vízióban, ahol a kint és a bent keverednek. A fiú mindenesetre videóra veszi a történéseket, és ezzel párhuzamosan krisztusi és modern kori reality-tudósító pozícióba lép.

A brigád először véletlenül a hátán korbácsol egy prostit, majd véletlenül eltöri a nyakát egy másiknak. A harmadik, a látszólag legártatlanabb s a mindeddig hallgatag Doktor szerelme, Emőke (Tóth Orsi). Az ő elővétele kiváltja a Doktorból a kettes számú igazságosztót: az Istent vagy ördögöt. E drámai csúcsponton ismét a nézőkhöz fordul, önkéntest keres, egy szőke néző hölgyet, hogy Emőke közelgő meggyilkolását megváltsa a jelentkező darabba hívásával. A nézők ekkora már persze meg vannak szeppenve – amúgy is ki akarna meghalni – jelentkező tehát nincs. A színésztársak ugyan, ez profi munka, ne bízd rájuk megjegyzéssel hívják a Doktort vissza a színre, hogy ő a második frappáns, nemcsak a színpadi viszonyokat relativizáló, az ember-Isten viszonyában is vicces élet-halál kérdés kitérője után bedühödve lemészárolhasson a Jézus-fiú videótudósításában jóformán mindenkit.

Senki ne féljen, a nagyjából jók életben maradnak, csak a leggonoszabbak halnak meg. A zárójelenetben relatív nyugalomban a magát mindvégig földönkívülinek tételezett Doktor magányosan a meghasonlottságról énekel. Feje felett kivetítőn jólfésült önmaga fehér zakóban csónakázik egy álomszerű jelenetben.

Egy-egy gyilkosság után a csoporton belüli felelősség fél perc után semmivé foszlik, s a hatalomgyakorló férfiak és a hatalmat elszenvedő nők között közvetítő, mindkét oldal felé felelősséggel tartozó Mamy Blue, a női strici felszabadultan beszélhet arról, hogy mennyi ránc van az arcán. Empátia és egymás iránt érzett felelősség felmerülnek ugyan benne, de – ilyen világban járunk itt és most – gyorsan el is utasítja magától. A színészi szerepeken belül a végtelenül karikatúraszerű és hidegvérű minőségek észrevétlenül, organikusan váltanak, hitelesen tudják a nézőt megnevettetni, majd elrémíteni. Zenei betétek és komédiába illő elemek könnyítik meg az alászállást az emberi lélek mélyére.

A képesség, a zsenialitás avagy a nyelvezet, melyen beszélve e mű elmondja önmagát abban áll, hogy egy-egy szereplő minden további nélkül tud egyik pillanatban vérfagyasztó, másikban bohóc lenni – egyben a darab önértéke is. Az erőszak okos módon van kezelve, többnyire egy olyan kamionrészben történik, melybe nem, vagy csak a kukkoló-kamerán keresztül látunk be, vagy sötétben. Közben a színpadkép az emberi lelket képezi le annak zegzugosságával, beláthatóságának kérdésességével. A darab így talán nem a médiában és a műalkotásokban elharapódzó erőszakképek alá sorolódik, hanem annak értékes alternatíváját adja, melyben a durvaság fokozása nem önmagáért történik, hanem a bemutatandó világ megfestésére, a dráma felépítésére – merülhet fel.

A Nehéz Istennek lenni alapja egy sci-fi regény, amely „valódi” földön kívüliséget szerepeltet. E minőség ebben a színpadi adaptációban a Doktor fejébe helyeződik, a logosz és az illogikum húsba vágó kérdéseivé az igazságszolgáltatás-bűnösség, Isten-ember ellentéteinek formájában válik. A konfúzus minőségek, ki bűnös, ki ártatlan, ki szereplő, ki néző, mi vicces, mi nem az, jól adagolva visznek a fináléig. A helyszínválasztás fokozott autentikusságigénye, hogy Budapesten vagyunk, azon belül is egy külvárosban, azon belül is egy elhagyott gyárépületben egy efféle lepattant történetnek több, mint tökéletes. Ezt az autentikusságot egy végtelenül giccses zárójelenet ellenpontozza, melyben a végletekig relativizált keretek között nyerünk tudomás, vagy valami effélét a Doktor szebb minőségeinek létéről. A két érték között azonban gyakran jól eltalált művészi nyelven vagyunk megszólítva.

A megjelenő tudatok állításokat tesznek az emberről, rajta keresztül pedig Isten létéről, ha tetszik, nemlétéről. A radikális kegyetlenségben a darab inkább Isten nemlétét tételezi, a végkifejlet felé vivő néző-szereplő, ártatlanság-bűn, komédia-tragédia, valós-valótlan csodálatos köztes állapotaiban azonban állítja Isten létét. Ha egy negyed órával rövidebb lenne a cselekmény, egy picit kevesebb öldöklés mellett Isten is inkább lehetne, mint nem. Nem hátrányból indulna, hanem kiegyenlítettebb pozícióból. Esetleg egy kevésbé nyálas zárás jöhetne még jól az egyébként ügyes nyelvhez. Azzal, hogy közhelyes módon a jók megmenekülnek, a rosszak elnyerik méltó büntetésüket, a mű felrúgja a tételt, melyet előbb ügyesen megfogalmaz: hogy az ártatlanság és bűnösség kérdése korántsem fekete-fehér.

A zárókép továbbá nem elég találó ahhoz, hogy hitelesen összefoglalja a bemutatott világot. Miközben fényt vet a Doktor isteni mivoltára – legyen az valós, vagy őrület – túlságosan giccsbe fordítja a túl hosszú és a darab saját maga által felállított szabályai, az elmondottak szerint hamis, aránytalan öldöklést. Az igazi az lenne, ha a magányosan éneklő Doktor isteni vetületét finoman, jelzésszerűen, de érthetően adná közre, nem pedig kivetített duplikációja szürreális-nevetséges szoftpápának öltöztetett hajóztatásával. Ha ugyanis túlzottan komédiába fordul a mű, kártyavárként omlanak össze drámai elemei.

Gyöngyösi Hunor

(2018. május 26.)