“Mi ez a cirkusz itt?”

2018. július 23 19:07

Ez az, amiben élünk, kérem! Nem olcsó allegória, nem is olyan, ami a vájt fülűeket, az áthallásokra éhezőket jóllakatná. Nem, mert itt minden pontosan azt jelenti, ami, és pontosan ettől és ezért költőien légnemű. Szabó Máté a Miskolci Nemzeti Színház és a Margitszigeti Szabadtéri Színpad koprodukciójában Kálmán Imre Cirkuszhercegnőjét rendezte a Margitszigeti Szabadtéri Színpadra. Nagy, de ez nem a méretét jelenti elsősorban, hanem a színpadi létezéssel kivívott helyét – ez pedig a semmi sem  az, aminek látszik világ létezése, amelyet érző finomsággal, az operett nagy formátumú aprólékosságával mutat meg. Azt a létezést, amelyben minden és mindenki főszereplő és epizódista egyszerre, azért, hogy szereplői közé hívhasson minket is. Minket, akik a darab szereplőivel együtt akarjuk jól érteni a kisszerűen hétköznapi és a létezésünket meghatározó érzéseinket egyaránt – megértve valamelyest ezt a cirkuszt és önmagunkat.
Hol játszódik e darab? Cirkuszban? Színházban? Cziegler Balázs egy komplett szecessziós, szürkészöld cirkuszépületet rak elénk kupola ívestül. Nézzük, és közben forog-forog, hol elő-, hol eltűnik a porondjával, páholyokban gazdag nézőterével. Hol a belső, hol a külső, a nézőknek szánt tere lesz “műsoron”. Egyetemes, letisztult, századfordulós eleganciájával súg:  valóságos glóbusz ez, a színház-cirkusz-élet tere, ahol élünk, mozgunk, vagyunk. Nem csupán imitálva, allegorikusan, hanem egy az egyben.

Szabó Máté nem viccel. Nem andalító “paravánt” akar elénk rakni, hanem azt, amiben Kálmán Imre e darab 1926-os komponálásakor lenni akart: cirkuszt – pont úgy, ahogyan az létezik. Rendezése véresen komoly könnyedség, játék azzal, ahogy és amiben élünk. A szerelemmel, az emberi esendőség komikumával? Igen, azzal, mert tudja, hogy a legesendőbb a legemberibb. A fékevesztett komédiázás nem eltakar, hanem föltár, megmutat, felnagyít,  hogy erőt adjon. Erőt élni, a frivolan könnyeddel mutatva: a mással csak bajosan leleplezhetőt, amit rejtegetni próbálunk.

Márpedig itt szükség is lesz “leleplezésre”, a “tisztán látásra”, mert itt senki és semmi nem az, aminek látszik. A titokzatos, maszkba bújt, a cirkuszban munkát vállaló, hegedű számával ámulatot kiérdemlő Mr. X (Miller Zoltán)sem, aki szerelmi válságában menekült ide a cirkuszba. Ide, ahol épp az egyik előadáson tiszteletét teszi szerelmi búskomorságának alanya, Fedora Palinska hercegnő (Dobó Enikő). Szerelmi véletlenség és szentimenti a sokadik hatványon: felvonásokon át lesni, hogy egymásra találnak-e a darab végére.

Igen, az lenne, nyár esti, szellő fújta, nedvedző könnyedség, de mégsem. Szabó Máté nem operettfinálékkal gazdagon dúsított szirupot gyárt. Kellene? Ám ez úgy operett, hogy nem akar polgári színházas közízlést kiszolgálni. Nem kétlem, hogy tudna, ha akarna. Tévedés és sznobság ne essék, Kálmán Imre, aki komoly-zenészként végzett annak idején, szintén nem akart. Az operett igényes műfaj, a címkéző nagyarcúság – a zenés színházat lekicsinylő – már annál kevésbé.
Gazdag a darab ez, ahol a két címszereplőt megannyi mellékes főszereplő szaladgálja körül. Herczeg Tóni (Papp Endre), a nagyhírű vendéglős dinasztia leszármazottja, Herczegné Tulipán Karolin  (Molnár Anna) fia, aki a szentpétervári cirkuszba tanulmányútra érkezik például. Papp Endre Tónija szerelemre éhesen ráakad a cirkuszban fellépő  Miss Mabel Gibsonra (Litauszky Lilla), és komédiásan, szívét a homlokán hordva udvarolni kezd, mint aki tudja, érzi, hogy az élete értelme függ ettől.

Nézzük, nézzük és megértjük, érteni kezdjük: aki komédiázik, dalra gyújt, az e fergeteges játsziságával az életért és az életéért játszik,  megragadva a mai napot, nem várva  a holnapra. Litauszky Lilla önérzetes Mabelje és Papp Endre Tónija,  Stan-Pan-kettősük egyszerre epizód és főszerep, az álarcokat nem ismerő színészi játék  önfeledtségével közénk hozott, és bennünket is  érzelmekre inspiráló játék.

Ahogy Szegedi Dezső Stanislawsky cirkuszigazgatója is a nevetni való, izgága, folyton aggodalmaskodó figura. Direktora  pont ennek a szándékosan túljátszott karakterhalmozásnak köszönhetően nem vehető igazán komolyan,  a nagy lóti-futiban mégis ezáltal válik a többiek által keresett, tanácsokat osztogató „rendezővé”.

Itt a reménytelennek látszó reménytelen és a reménytelennek tetsző reményteli szerelem adja egymásnak a kilincset. A nagy finálék követik sorra egymást, nem teátrálisan, hanem a játszi líraiság minden ízlést kielégítő erejével.  Már ha hallani ezt a prózában és énekben hol elhalkuló, hol felerősödő játékot – így lesz a tökéletesből csak majdnem tökéletes!

Nem feladatom e technikai  felkészületlenséget minősíteni, ám az összhatás vehemensen és maximálisan hozott jelenlét többletét a hangosítási dilettantizmus – a szándékától függetlenül, nyilván, az esetlegesen meglévőre redukálja – sajnálatosan. Aki  ennek az átmeneti, az első részben fennálló hangosítási figyelmetlenségnek a súlyát nem érzi, az magát a művészetet, a színész mindent beleadni kész munkáját veszi semmibe. A színpadi hatást annulálva így.

Azt a hatást, amiben ez a nagyoperett igazán mesteri. Kacagtat, elmélázásra késztet, ahogy Harsányi Attila Sergius Wladimir nagyhercege is, aki pincsi kutya mohósággal és hadvezérhez méltatlan álkatonáskodásban, hatalmaskodásban “uralkodna”. Kifogyhatatlan erővel játszva a diktátort, a tekintélyét vesztett tekintélyeskedőt – várva, hogy a cirkusz népe, művészei hasra essenek tőle.
Kálmán Imre mindig telibe talál, ahogy e darab két librettistája, Julius Brammer és Alfred Grünwald is. Osztrák létükre jobban ismerik a magyar mentalitást, mint mi magunk. Kész cirkusz! Dehogy: önvallomás a finálék operai magaslatain, operett köntösben arról, amiben élünk. Mert az álarc nem akadály az emberségben – a pökhendi hatalmaskodás láthatatlanul is hatalmasan terpeszkedő“maszkja” annál inkább.
De minden tétel az ellentétele, a tézis az antitézise által lehet csak naggyá – és viszont. Molnár Anna Herczegné Tulipán Karolinjának és a nála éppen negyven éve szolgálatban lévő Gyuri bácsinak (Keresztes Sándor) a komédiázása mindkettő: ahogy meg kellene mondani a csupán a nevében „Herczegnőnek” – aki vendéglősné, és a nagy szerelmét egyszer már, ahogy Mr. X is, futni engedte, – hogy Tóni fia Szentpétervárott egy cirkuszi esküvőn elvette Mabelt! Molnár Anna hangja egyszerre erősíti fel és feledteti egyben, hogy: a kivagyiság a reggelink, az ebédünk, a vacsoránk – avagy: a hétköznapi „Valakivé” akarna lenni úgy,  hogy közben kihagyná az Embernek Lenni grádicsát.

Kész cirkusz? Aligha! Echte hungarikum, amiből Kálmán Imre világszabadalmat csinált. Sikert a hatalmaskodó báróskodásainkból,  nagyhercegeskedéseinkből, minisztereink és miniszterelnökeink nagyságot maguknak álmodó, toporzékoló törpeségeinek a mesterien hordott “maszkjaiból”.  És a szerelem? Alkalom az őszinteségre…- alkalom, amivel mi sose tudunk jól élni – ez is hungarikum, hamisítani lehetetlen, annyira echte.

Pont, mint Suskus (Farkas Sándor) és Petrovics (Molnár Sándor Tamás) egymást gáncsoló, ügyetlenkedéseikkel minket is pironkodtató és lejárató mókázásai.  Szerencsétlenek vagyunk – ez normális, szép, emberi. Ám ha nem vállaljuk, nem érezzük magunkénak ezt, akkor a kivagyiság álarcává válik – és ez aztán az igazán sajátos, visszatetsző hungarikum.

A cirkusz színház, és a színház a valóság, mert Oscar Wilde-nak igaza volt: az élet utánozza a művészetet, ahol, mint a kötélen, egyensúlyozni kell, különben leesünk – “nagyhercegeskedéseink” ide vagy oda. Ebben a rendezésben a Budapesti Nagycirkusz artistáinak világszámai és Vincze Tünde légtornatanár színészeket is eredményesen okító munkája nyomán összekeveredik az artista, aki énekel, és a színész, aki zsonglőrködik.

Cirkusz ez, ahol nem tudni, ki kicsoda. Baj ez? Szabó Máté olvasatában ez nem baj, hanem az élet elviselhetőségének egyetlen megoldása. Most épp: a cirkusz. Ahol a bevilágítások által ez a cirkuszi díszlet álommá: élet-álom egésszé válik – Berzsenyi Kriszta melengető harsányságú és igényes finomságú jelmezei készséggel segítkeznek is mindehhez. Amit aztán a Kálmán Imre-i operettdallamok (vezényel Cser Ádám) a cirkuszi közeggel egyetemben a levegőbe emelnek. Életre segítenek.

Mi ez a cirkusz itt? Ha komolyan vesszük, akkor, mint a két légtornász, egyensúlyozni kezdünk rajta. Lehet, hogy nem sikerül? Lehet, hogy leesünk? Meglehet, de legalább megpróbáltuk, megpróbáljuk – épp ettől, ezért emberi, cirkuszian élhető ez az egész.
(2018. július 20., Margitszigeti Szabadtéri Színpad

Csatádi Gábor