2018. július 1.  07:15

Szeretnénk minden hónap fordulóján az elmúlt hónap leginkább olvasottabb írásait ismét olvasásra és újra olvasásra ajánlani!! A cikkek címei egyben hivatkozások is, kattints bátran!

“Összetaposott otthonuk homokszemeit tébolyult szorgalommal igyekeztek újjáépíteni”

Május utolsó napjaiban elkezdték bontani a Corvin áruház alumínium burkolatát, amit az 1966-os budapesti népnyelv hűtőháznak, konzervdoboznak vagy épp csak alumínium kaszninak titulált akkoriban. Nézem egyik este előadásról hazafelé a csupasszá vált, Reiss Zoltán tervezte klasszicizáló, díszes palotahomlokzatot, és eszembe jut: ezzel a szusszanásnyi lendülettel akár vissza lehetne építeni a térre a Nemzeti Színházat is… “Az Emke-aluljáró átadása után az új arculatú Blaha Lujza téren egy másik újszerű építészeti megoldásra terelődött a közfigyelem: a Corvin Áruház rekonstrukciójára. A járókelők érdeklődve figyelik, hogyan burkolták be a vakolt falakat fémes műanyag lapokkal. A budapestiek máris élcelődő jelzőkkel látták el az ország legnagyobb áruházát, hűtőháznak, konzervdoboznak, alumínium kaszninak becézik. (…) A közönség véleménye tehát nagyjából ismert. De mit szólnak hozzá az érdekeltek?” „Erről a térről nemcsak a Magyarország első nagyáruházát és szintúgy első mozgólépcsőjét felöltöztető palotaszerű, négyemeletnyi magas homlokzat hiányzik, hanem egy teljes színház is. A színház. Azt is jó lenne vissza- vagy újraépíteni, ha másként nem, de lelkiekben mindenképp, megkerülhetetlen egységeként a színházcsináló és színházba járó társadalmunknak. Hollay Györgyöt idézve: “új gócpont” kellene, hogy keletkezzen – bizony nem ártana, ha keletkezne!És semmiképp sem csak “homlokzat ügyileg”…- mert az csak nép- és önámító populizmus lenne, bár abban listavezetők vagyunk, az nem is kérdés. Június 6-a lesz pár perc múlva, Gobbi Hilda születésnapja. Egy színészé, aki rendíthetetlen, lebeszélhetetlen konoksággal újra meg akarta teremteni – persze új épületben,- de ugyanazt az otthont, ami a színházcsinálás és a nézői gondolkodó befogadás valódi otthona volt. “Egyszer gyermekkoromban hosszan elnéztem egy hangyabolyt – azt hittem, szegény kis jószágok szerterohannak új életet keresni. Nem! Összetaposott otthonuk homokszemeit tébolyult szorgalommal igyekeztek újjáépíteni.”– írja Hilda önéletrajzi írásában, a Közben…-ben.” „A Pártközpont minden nap két kondér ételt adott, talicskán húztuk át: bableves, gerslileves, tarhonyaleves, nem valami változatos, de életmentő ételek voltak. A kis öltözőkben a kelléktár öreg petróleumlámpái és a Bánk bán mécsesei égtek, kanóccal, ronggyal. Ugyanonnan kerültek ki a kis petróleumfőzők, amin megmelegítették a hozott levest és a ruháért vagy apró ékszerért cserélt élelmiszerből főzött kotyvalékot. Erre a zűrzavaros korszakra, amikor viharosan követték egymást az események, nem lehet pontos sorrendben emlékezni. Talán nagyképűség, de az a hasonlat jut eszembe: egy lövészárokból kirohanó katonának sem órarendben sorakoznak az élményei. Ott a vér, rémület, az élni akarás kuszálja össze az időt. Itt a boldogság, az élet öröme és a cselekvés láza.”  


“…nem zaftos, vérbő pornográfia, hanem belülről szép fényesség!” – interjú

„Volt, aki azt mondta, hogy ez nagyon dekadens darab! Nekem valahogy mégis azok a mondatok sugároznak ki belőle, mikor például Keresztelő János azt mondja Saloménak: “Menj el, és keresd meg a Mestert, ő meg fog tudni váltani téged, és szólítsd őt!”, vagy például: “Lám, a szerelem mégis csak több, mint a halál!” Számomra valamiért ezek a “fénymondatok” azok, amelyek jobban átsejlenek, mint más részei…- Lehet, hogy csak azért, mert ma, amikor beszélgetünk, épp a nyári napforduló napja van… A darab fényessége talán ezért is jobban átjöhet most, talán mások számára is, és nem csak nekem. Igen, a fényessége jobban átsüt, mint a “dekadenciája”!” „Olyan húrokat pendít meg a muzsika, amitől nem tudsz szabadulni egész egyszerűen. Olyan mélységeidet képes megnyitni, melyeket sokszor még önmagad előtt is el akarsz tagadni! …és bármilyen furcsán is hangzik ez, mégis igaz: ilyenkor találkozol azzal a lélekkel, amit a Jóistentől kaptál.” „Ha a szakrálisból valami kikerül, akkor az legtöbbször, már-már szükségképpen is: átkerül a vulgárisba. Valamiért a mi kultúránkban sok minden kikerült a szakrálisból, ilyen egy kicsit a szexualitás is. Ha nem adjuk meg neki az őt megillető szentségét, akkor óhatatlanul horror és pornó válik belőle. Ám amíg sikerül a szexualitást a maga “szentségében” kezelni, addig az a művészet egyik csodája tud maradni!” „…kacérkodom azzal, hogy egyszer szeretném elénekelni a Rózsalovagot. Ezért aztán, ha felkérnek egy Strauss-operába az apród szerepére – ami azért is érdekes egy szerep, mert ha jól csinálod, akkor senki nem veszi észre, de ha egy picit is rosszul csinálod, nagyon nagyot bukhatsz is benne akár -, akkor azt érzem, hogy ez az, amire nem lehet nemet mondanom.”


“…a helyzet hol kétségbeejtő, hol reménykeltő!”- interjú

„Fura is, mert a főiskolán az egyik legnagyobb kritika az volt velem kapcsolatban, hogy mindig túlgondolom a dolgokat, míg az egyetemen, a filozófia szakon pedig mindig azt “kaptam meg”, hogy túlságosan is gyakorlatias vagyok: túlontúl a színház felől nézem a dolgokat egy filozófushoz képest. Közel egy egész évtized volt, amíg e kettőt egyensúlyba tudtam állítani magamban – nagyon sokáig menekültem az egyik területről a másikra!” „Az ELTE-n mindig is voltak színházas kurzusok, csak ezek elszórtan, különböző tanszékeken – az irodalomtudományin, az esztétikán – vagy különböző nyelvszakokon lettek meghirdetve. Az alapötlet abból a gondolatból eredt, hogy gyűjtsük össze ezeket az oktatókat és ezeket a kurzusokat – hogy ezekből a színházi stúdiumokból aztán később létrejöhessen majd egy színháztudomány “szak”! Az is fontos szempont volt, hogy egy másfajta színháztudományi képzést tudjunk nyújtani, mint ami a “konkurens” szakokon zajlik.” „A másik nagy tervünk: – és ha szerencsénk van, akkor már most ősztől hozzá is foghatunk a megvalósításához – az Egyetemi Színpad feltámasztása. Régóta megfogalmazódott igény az egyetemen, hogy az Egyetemi Színpad újra működjön! Az a legendás Egyetemi Színpad, amely “hőskorszakában” a Piarista közben volt, majd amelyet működésének beszüntetése után többször is megpróbáltak újraindítani, ekkor már a Szerb utcában. Ez volt az az Egyetemi Színpad, amelyhez szorosan köthető az Universitas Együttes és így Ruszt József, Halász Péter, Jordán Tamás, Fodor Tamás vagy Nánay István neve – aki nagyszerű könyvet írt róla, Profán szentély címen.” „…ami reménykeltő? A színház iránti feltámadó vagy megújuló érdeklődés! Az utóbbi időben azt érzem, hogy egyre nagyobb igény mutatkozik arra, hogy kiszakadjunk a virtuális térből, és valódi, személyes kapcsolatba kerüljünk másokkal. Hogy olyan helyekre menjünk, ahol találkozni, beszélgetni lehet és közösen gondolkodni…- és a színház pont ilyen hely! Az a politikai helyzet pedig, amiben benne élünk, még inkább elősegítheti a színház megerősödését, mert már tapasztaltuk, hogy mindig az elnyomások és a diktatúrák alatt a legerősebb a színház!”


“…szeretnénk megköszönni önöknek, akik olyanná teszik országunkat, amilyen!” – kritika

„… minden autentikusan adott egy lepukkadt chicagói revühangulathoz az Átrium pici, kilencvenháromezer négyzetkilométernyi valóságot ide varázsoló színpadán. Egy jobb napokat látott revüszínpad- ország ez, revüfüggönnyel, az előterében neonfénnyel kivilágítható fémoszlopokkal erősen hajaz egy Broadway-show-beli miliőre (díszlet: Kálmán Eszter). Leharcolt ez a tér, pontosan olyan, amilyennek egy ilyen éjjel-nappal folyton műsoron levő revü színpadának lennie illik. Minden mindennel kompatibilis, hisz ami az egyik pillanatban show-beli táncparkett táncrudakkal, az a következőben börtönenteriőrré avanzsál, melynek fémoszlopain nem a lábakkal, hanem a cellaélethez igazítva, kanalakkal verik az ütemet. Börtönben vagy szabadlábon? Egyre megy, nincs is igazán lényeges különbség a kettő között, hisz ez a chicagói módi errefelé.” „Alföldi Róbert rendezése a társadalom keresztmetszetét adó rétegeit forszírozza, emeli magasra a Chicagónak, anélkül, hogy a musical műfaján erőszakot tenne. Az persze már egy másik dolog – ismerve rendezői kreativitását és szociális érzékenységét, melyet őszinte főhajtással elismerek, ám pont ezért adódik a kérdés, – hogy eme jól átgondolt, minden klisével szakító koncepció a színészi karakterformálásokban, a jelenetek hangsúlyarányaiban miért nem tud teljes erővel, kitapintható markánsságban visszaköszönni.” „Nem is vesszük fel sem az ütemet, sem a ritmust – könnyen vonzza így a tekintetet az Átrium mennyezetének egykoron nyitható, fehér lamellákkal záródó teteje. Unatkozom, ám nem a koncepciótlanság miatt, mert azt már a második jelenet után teljes érteni véltem. Azt, hogy egy zenés darabon keresztül szociológiai mélyfúrásokat tegyünk a magunk, a másik és a társadalmunk egyre gazdagabban kibontakozó, meredeken mélyülő bugyraiban. Van mélység és könnyedség is, de nem tud, nincs módjuk lélegezni, és épp ezért eme lélegzésükkel nem tudnak minket is magukba szippantani. Nem érezni a dalok avagy a prózai részek alatt, hogy időt, magunkra vehető ritmust hagynának nekünk a jelenetek egymás után sorjázó elemei.” „Hernádi Mamája, ahogy gondolkodás nélkül, zsigerből, előre megfontoltan gátlástalan – hamar belénk égő. Ahogy Mihályfi Balázs Amosában is pillanatok alatt érezni a másikért mindenét odadobni kész igyekezetet – szuggesztív erővel. Ez a második részben a “Mint a fólián”c. szólójában ér méltó és “magába rántó zenitjére.” A kisember társadalmi méretű siráma, melyben testet ölt a másikat semmibe vevő, nemzeti sport számba menő hülyének nézésére mondott megállj kiáltás. ” „Persze milyen az a média közeg, amely mindenkit szerecsenként képes mosdatni, ha az érdek épp azt és úgy diktálja? Tökéletes lenyomata ennek a média világnak a Morning Star transzvesztitaként előttünk rohangáló újságírója, Mary Sunshine (Bercsényi Péter). Extravagáns kiskosztümjében (jelmez: Tihanyi Ildi) maga a vastag bőrű, mindent lenyelni és kiszolgálni kész szervilizmus, és pont olyan fregoli a karaktere is – a pontos, jó arányérzékkel elénk rakott lelkiismeretlenség.” „Alföldi Róbert ebben a sötét, chicagói, önmagát elemésztő korban Chicagót rendez. A lehető legjobban teszi – bár az ütem és ritmus jobb megtalálása által szólna igazi erejével ez a társadalomrajz felőli Aföldi-olvasat- avagy a rendező maximalizmusa nem tudott teret nyerni és meghatározóvá válni ebben Chicagó rendezésében, hiába “drukkoltam” neki, fejcsóválva, toporzékoló türelmetlenségemben. Az igényesség maximálisan kötelez, nincs mit tenni… Egy Chicago-olvasat arról, hogy a magyar valóság már rég a chicagói szint alá “emelkedett”. Oda, ahol “az ész a bugyiban honol”, ahol “a gyilkosság egyfajta formája a tömegszórakoztatásnak” – mostanság. Avagy Nowadays, miként páros fináléjában Roxie és Velma énekli felmentett, szabadlábon járó gyilkosokként, rózsaszín tüll ruhában: “…szeretnénk megköszönni önöknek, akik olyanná teszik országunkat, amilyen!” Ha van ítélet, igazi, a “fal adja a másikat”- féle, akkor ez az. Igazi, talányosan alföldis: egyszerre arcpirító és felszabadító – mert ebben a mi Csikágónkban már csak így lehet, ha lehet…”


“Ezek még mindig alszanak?”#POSzT 2.nap

„Avagy lásd Zsámbéki Jakab ma délelőtti, gyermeki, ösztönösen őszinte “elszólását” a szakmai beszélgetésen! Lévai Balázs azon kérdésére, hogy tizenévesként, színészek között milyen érzés az ő gyerekszerepét játszani – “Jó közöttük, figyelnek rám, különösen azért érzem ezt, mert nem igazán érzem magam jól abban az osztályban, ahova járok.” Közben Székely Kriszta kutyája betipeg a pódiumon beszélgetők közé, majd hátára fekve, mint aki a langymeleg első tavaszi napsütéses napok egyikén élvezi a napfürdőt, lábait égnek emelve, önfeledten hengergőzésbe fog. Széplelkűség előre vagy hátra: az állatok keresetlen – mondd, ösztönös, pedig veszettül nem az – testbeszéde, minden jól időzített dramaturgián és megrendezettségen túl – igaz. Nemhiába az állatok az ember szellemi vezetői…” „Elegáns frappánssággal, honi nemzettudatunk és emlékezetpolitikánk kliséit nem visszaböfögve megírt dráma ez, melyet a k2 alapító-rendezői: Fábián Péter és Benkó Bence rendeztek felolvasószínházi formába. Borsányi Dániel pöffeszkedő, szándékos tudathasadással helyezkedő polgármestere, és az őt a levéltári tényekkel szembesítő, önkéntelenül is abszurd és ebben az abszurditásban a magunkra ismerést segítő emberi iskolaigazgató, Farkas Sándor, valamint a háborúban itt elveszett amerikai katonát, az apját elemi emberi felháborodottsággal, ám a civilizáltakhoz méltó nyitottsággal kereső fiú, Horváth Szabolcs eredetiségében egyedi toposszá teszik a többiekkel együtt ezt a még csak szövegként létező, majd a mentorálással tovább formálódó szöveget.” „Rózsaszín világ,de nagyon is reális, bármelyikünké, még akkor is, ha babarózsaszín. Keresztes Attila rendezésében ez az eszmeiség tapintható. Ez a tapinthatóság a vizualitáson keresztül hat inkább, mint a megformálás intenzitásán. Intenzitást írok, a megformálás drámai sűrítettséget létrehozó intenzitására gondolva. Mert a megformálás szinte minden szereplőnél és minden jelenetben alapvetően csont nélküli, gondos, érezve érteni akaró és tudó munka.”


“Şerban mindig nagyon jelenidejű színházat csinál!”#POSZT 9-10.nap

„Az utolsó szakmai beszélgetésen P. Müller Péter és Závada Pál felkért hozzászólók egy olyan előadásról beszéltek, amelyből minden különösebb kommentár nélkül is érteni lehetett mindent. Nem, nem azért, mert telis-tele volt politikai áthallással, sőt: egyáltalán nem szorult rá a kibeszélésre, az összekacsintásra. Nem, elég volt pusztán jelen időben játszani a III. Richárdot. Elég, mert az összes többi – üzenet, kiemelés, aláhúzás, áthallás – az benned és bennem születik, akik e jelenidejű színházat nézzük. Persze ez a nehezebb. Ehhez képest kiszólni, a nézőkkel összekacsintásra játszani könnyebb. És persze, ahogy Kováts Adél mondta: a napi politika mulandósága a játék egyedi, megismételhetetlen itt és mostját is tökéletesen tönkretenné. A jelenidejűség a játszók itt és mostja, az azonos helyen és időben létezésüknek az átütő ereje.” „Este a Gálán a Kodály Központban kiderült, hogy Páva Zsolt, Pécs városának polgármestere, mint a POSZT egyharmad részbeni tulajdonosa valószínűleg nem érti, hogy az itt és most jelenidejűségének vibrálni képes ereje jóval több, mint direkt beszólni – erőből, a politika napi szintű hátszelét kihasználni, és magát általa vitetni. Inteni szeretném az elkövetkezendő évek POSZT-jainak válogatóit és leendő szakmai zsűrijeinek tagjait – mondta, – hogy lehetőleg olyan előadásokat válogassanak majd a versenyprogramba, és olyan előadást díjazzanak a legjobb előadásnak, avagy a legkiemelkedőbb rendezésnek járó díjjal, melyről nem jönnek el a nézők…- Uff, én szóltam! – mondta az indián. Persze, a jó városvezető az elvileg nemzetközi minősítésű fesztivál versenyelőadásainak mindegyikét maga nem üli végig, hanem hol ez, hol az a hivatali dolgozója szállítja számára – ne firtassuk, hányad kézből – a jól értesültek, a mindent látók és a mindeneket ismerők tudatával eltelve a színházélményeket. Csak aki ott volt valaminél, az tudja, hogy volt – jut eszembe az Igazság és módszerből a kedvenc gadameri mondatom. Sebaj, az “övé(k)” (is) a POSZT, hát azt gondolja, gondolják, hogy megveszik kilóra, avagy megmondják – és akkor az úgy lesz, oszt jó napot!” „Felszínes és látszólagos a béke állóvize az idei POSZT-on? Igen, az, de nem feltétlen Magyar Attila és Szűcs Gábor rendezte ilyenné – ők büszkén hangoztatják a csendes állóvizet mint eredményt – kinek mi adatott, csak mégsem jó erre a mérsékeltnél nagyobb mértékben mellet veregetni. Nem elegáns, na. A bennem és benned is ott élő, az a mára már közkinccsé avanzsált Közöny-Magyarország trendi rendezte alapvetően ilyenné. Nem forr, nem izzik sem szó szerint, sem átvitt értelemben a levegő? Igen, kínosan, pocsolya szagúan nem: igaz. Ám ez akkor sem változna egy fabatkát sem, ha Matuska Szilvesztertől megihletetten aláaknásítaná valamelyikünk a Déryné-lépcsőt, és az Eozin Corso teraszán ülve nyáresti nagyfröccse mellett, kezét az időzítő kapcsolóján tartva, várná a Magyar Teátrumi, avagy Színházi Társaság potentátjainak a lépcsőn való “elközlekedését”.” „Nem gondolnám, hogy a megosztottság hívja létre a posztnyi semmi sem történést. Mert amiképp csak egy színház van: a jelenidejű, pont úgy nincs ti meg ők országa sem. Jean-Paul Sartre Az Ördög és a Jóisten tézis-drámáját játszatni elég primitív kétosztatúság, mások energiáit elhasználni vágyó és abból élni kívánó mentalitás. Tökéletesen mindegy, hogy a kék alapú kormánypropaganda vagy épp az újságírás ellenzékisége legitimizálásával teszik. Ez alatt a tíz nap alatt a színház büféjében a fiatal korosztály meg is találta az “ellenszert” – minden jó kedélyű koccintásánál földübörögtetve: “Éljen Trianon, Éljen Alföldi!” Jelen időben, őszintén, tiszta szívvel, ahogy a színház teszi. Ám csak akkor, ha túl tud lépni azon, hogy épp jó vagy rossz, jobb vagy épp baloldali akarjon lenni.”


“…talán piciben el lehet indítani ezzel egy előremutató, pozitív dolgot.”- interjú

„Elképesztően tehetségesnek tartom azokat az embereket, akik körülvesznek, ám rettentően beszűkült a tér, ami bennünket körülvesz. Már az osztályomnak is – akikkel annak idején a Cseh Tamás produkciót vittük New Yorkba – azt szerettem volna bebizonyítani, hogy az egyetemről kikerülve sose alkudjunk meg, merjenek továbblépni, más keretek közt élni, máshogy gondolkodni. Van bennem egy adag önzés is: egyszerűen szeretném felszabadultan jól érezni magam azokkal az emberekkel, akik körülvesznek!” „Erdélyi Adrienn-nel együtt dolgoztuk ki a programot, hogy mi is lenne az, amit erre az első alkalomra érdemes lenne kivinni. Arra jutottunk, hogy ezt a mostani fesztiválhetet az emlékezés köré építjük majd fel, ezért is viszünk ki a holokauszttal, ’56-al kapcsolatos előadásokat is – kezdetnek ez a téma talán alkalmas lehet arra, hogy kapcsolódási pontokat találjunk egymással. Hogy aztán a következő, két év múlva esedékesen majd milyen téma lesz, azt még nem tudjuk.” „Nagyon örülnék neki, ha minél több találkozás lenne a kinti színházi szakmával. Talán annak örülnék a leginkább, ha azokkal a helyszínekkel – elég jó- nevű, nagy múltú helyek ezek – folytatódhatna az együttműködés – nemcsak a fesztivál keretei között, hogy ki lehessen majd vinni például előadásokat – fesztiváltól függetlenül is, akár New Yorkon kívül máshová is. Azaz: ez az egész elkezdhetne önjáróvá válni talán, a maga erejétől, az értékei, a kvalitásai okán! Nem azt tartom ebben a dologban a legfontosabbnak, hogy elmenjek, és máshol éljek, hanem egész egyszerűen csak azt, hogy lássam, kint hogyan élnek – hogy ez megnyithassa a befelé tekintő, kicsit nagyon beszűkült életünket! Mivel a világot, Magyarországot nem tudom megváltani, piciben talán ezzel mégis el lehetne indítani valami előremutató, pozitív dolgot. Színházilag és emberileg miért lehet ez a Hungary Live Festival fontos? És miért lehet fontos magánemberként? Egyszerre, együttesen fontos nekem e kettő, azt érzem!”


“Hello, sziasztok, New Yorkból, a Centrál Parkból jelenkezünk!”

„…este koncertekkel veszi kezdetét a Hungary Live Festival New Yorkban. A Fesztivál létrehozásának ötlete a k2 Színház társulatában, közelebbről Boros Annában fogalmazódott meg. Az alkotóközösség 2016 szeptemberében utazott New Yorkba, hogy a készülő – Holdkő című – előadásukhoz anyagot gyűjtsenek a kint élő 1956-ban emigrált magyarok személyes beszámolói alapján. A Fesztiválon megtalálhatóak lesznek színházi előadások, koncertek, felolvasó színházi est, workshop_hu, és szakmai beszélgetések is. A projekt hosszú távú célja, hogy éves rendszerességgel kerüljenek ki Magyarországról színházi előadások, ezzel elősegítve a kortárs magyar müvészet terjesztését a nagyvilágban. A kezdeményezés egyedülálló, hiszen New Yorkban ezt megelőzően, még soha nem volt magyar színházi fesztivál.”