Mondd, mennyit ér e nemzet?

2018. szeptember 26. 22:03

És ez most nem feltétlenül csupán költői kérdés, hanem  indirekt felhívás  valami számvetésfélére is. Szörényi Levente-Bródy János: István, a király rockoperáját az Operettszínház a Zikkurat Színpadi Ügynökséggel közösen, Székely Kriszta rendezésében egészen érzékeny fénytörésben, ezer évünket egyetlen családi viszályba sűrítve mutatja be – a jó harminc esztendős dalok és a fiatal rendező biztos ízlése összeölelkezve teremt időtlenül mait és egyetemlegesen megszívlelendőt – miközben a Szörényi-Bródy “alapanyag” veretes tisztasága mindettől csak tovább erősödik és öregbül.
Káosz van. Szürke és ködös, A füstgépek keltette ködé. Jobbról, balról hatalmas glóriás, szárnyas angyal-, illetve emberként, megfáradtan álldogáló csodaszarvas szobor és mozgatható sziklafalak (díszlet: Cseh Renátó). És persze egy jó kétemeletes, összetolható, fényhuzallal szegélyezett kereszt, ami hol központi eleme e színpadképnek, hol pedig eltűnik hátul, átadva a sziklafalaknak a helyét.  Székely Kriszta a monumentális, akár stadionba is kívánkozó színpadi hatást és a nagyon emberléptékűt magabiztos könnyedséggel ötvözi együvé.

A grandiózus és a kisszerű kéz a kézben jár. Mert az Árpád-házi grandiózusan nagyívű gondolkodás, de a kisszerű  is mi vagyunk. Te és én, a saját, jó ezer éves történelmünk. Az, mely egyszerre ünneplésre okot adó és sírnivalóan kilátástalan. Rendezésében e két pólus szinte szétszálazhatatlan elegyet alkot, és pont ez az, ami a dalok bomba biztos sikerén túl, vagy épp azokkal karöltve akaratlanul is elgondolkozásra serkent.

Opera ez, hosszú át-, és ráhangolásra késztető előjátékkal – más világ ez, más lépték, már-már úgy hathat, hogy csak távoli, ezer éves múltunkba vesző alakokat figyelünk itt. Koppány (Dolhai Attila), a nagybácsi és István, azaz Vajk (Kocsis Dénes), a fiú  “birkóznak” egymással és kicsit egymásért is  Géza halála után a trónért. Illetve mintha a római egyház, azaz Asztrik (Magócs Ottó) lenne a harmadik nagy játékos ebben a történelmünk ezer éve során megszépült küzdelemben.
Mozgalmasságban nincs hiány a Bodor Johanna és Lénárt Gábor által koreografált, a mozdulatíveket skiccszerűen egymásba sűrítő és ezáltal töredezettség-hatást adó koreográfiából eredően. Küzdelem zajlik itt, de nem feltétlenül az abszolút jó vagy az abszolút kárhozatos csatája, hanem az egyenrangú, egymás mellett teljes joggal elférő értelmezések egymás közti csatája, amelyben a döntő érvek nem a főszereplők saját lelkéből, hanem a külső kényszerítő körülmények vagy épp ráhatások közepette születnek.

Dolhai Attila Koppánya is csak akkor oly “bátor, erős”, ha körülötte az ingyenélők, naplopó talpnyalók siserehada dong, zúg, zakatol a Pattantyus Dóra tervezte szolidan is merész, karakteres rózsamintás zakókban, mint valami háromkirályok-járás jellemtelenségben verhetetlen gyülekezete. Dolhai Attila lobbanékony, szívemet a homlokomon hordom őserővel jár-kel. Nyughatatlanságában nem felelősséget vállaló államférfi, inkább a sértettségtől csak önös érdekeit látó, adj uram, de rögtön despota. Persze a dalokban való megszólalásai oly autentikusak, hogy nem lehet velük  egyet nem érteni, az ősmagyar virtust nem lehet nem helyeselni. Ez a “hamisítatlan” hungarikumunk,  elemi erejű virtusunk a pogány tűz és napimádat táncban néptánccá szelídül, integrálódik.

Székely Kriszta bemutat, megmutat. Elénk rakja mindazt, ami bennünk van kulturális lehetőségként, adottságként. Elénk rakja, mert választani nekünk kell. Nekünk, mert helyettünk nem dönthetnek a nagyok: sem Koppány, sem Géza  Vajkból Istvánná lett fia..

Az uralkodás hatalmi, elsőszülöttségi kérdés, vagy a rátermettségből eredő kvalitásé? És vajon mi uralkodunk–e, vagy  rajtunk keresztül csupán az eszmék és nézetek? A kereszténység a hatalom megnyilvánulása-e, vagy valóban egy emberléptékű, Jézus-vallás? Kocsis Dénes Istvánja fiatal hezitálóként, a hatalom eszközeivel bánni nem tudó vagy épp bánni nem akaró trónörökösként tipródik. Egy hiteles, ember-király-jelölt, aki nem héroszként áll előttünk, hanem lelki tipródásait elrejteni nem tudó és nem is akaró vezető-utódként.

“Éretlensége” az az egyedüli érettség, amely egy igazi uralkodó sajátja. Kocsis Dénes gyötrődőjében mindannyian vívódunk, mert a királyság nem a hatalom, hanem a felelősség szimbóluma – akaratlanul is demokrácia: mindannyiunk felelőssége nélkül nincs egyszemélyű despotizmus, vagy épp szolgálatkész királyság sem.

Ebben az István, a királyban a nők, Gizella (Maros Bernadett) és Sarolt (Polyák Lilla)a sötétből vagy épp a keresztből lépnek a férfiak mellé. Angyalok ők, ember-angyalok – azaz nők újragondolva, miközben a nőiség, a férfit segítő társ szerepe az őseredeti felfogás felől értelmeződik, mindez mégis természetes magától érthetődőséggel – a kereszt vagy épp a kereszténység maga nem hatalmi eszköz, hanem lehetőség, támasz, összekötő kapocs lesz ekképp Székely Krisztánál ember és ember között.
Káosz van, szürke és ködös, majd koronázás, végül a koronázási dombon ottmaradnak a színpad sötét világosságát uraló koronázási ékszerek a palásttal – egyedül.  Mégis ebben az egyedüliségben ott vagyunk mi mind, nézőtériek. Egy egész nemzet. Mert Magyarország, vagy ha tetszik: a Magyar Királyság mi vagyunk. Ahogy Koppány is és István is mi vagyunk. A Szörényi-Bródy dalok – bár kissé önálló világot élnek a maguk hangzásvilágával, kevéssé szervesülnek eggyé  a színész-énekesek saját lényiségével, koloratúrájával – egészen új, ha tetszik, régi új értelmet kapnak e rendezésben: múltunk gyökerei és a jövőnk kezdete ér össze, válik azonossá ebben az István, a királyban. Ahol a nemzet és vezetőinek a sorsa közös. És ennek a közös sorsnak a felelőssége nem egyszemélyi, hanem egy egész nemzeté, egyenként valamennyiünké.
(2018. szeptember 21.)

Csatádi Gábor