Halálos őrültség

2018. október 29. 16:04

Ha a haldoklás közepette a test mellett ez elme is felmondja a szolgálatot, akkor egészen sajátos, extrém állapot tanúi lehetünk. Számtalan kérdésbe és megannyi új távlatba botolva ekképp. Keszég László Shakespeare Lear királyát továbbgondolva rendezte meg a Miskolci Nemzeti Színház Játékszínében a Lear halálát, melyben  a haldokló őrültsége, az őrület “elevensége” és a tisztánlátás elmét romboló józansága keveredik delíriummá, hogy ez ébresztgethessen éber ábrándozásainkból aztán.
Ahol a dráma végződik – Lear halálánál, – ott indul útjára a Keszég László rendezte, Harsányi Attilára és Rózsa Krisztiánra méretezett  tragikomédia. Viharvert vidék ez: sötét, kopár, a semmi és a minden határán: egy fóliafal – hajófalat imitálóan – srégen szeli haránt át a teret, előtte rámpa csapóajtókkal (díszlet: Hircsu Mariann). A vízi jármű fóliafalán átsejlik a fény: ideát és odaát világra osztva önkéntelenül is a játékteret. Egy hajótörés partravetettjeivel: Learrel (Harsányi Attila) és a Bolondjával (Rózsa Krisztián) van dolgunk itt, a feketébe és szürkébe öltözött kettősük egymás kiegészítései.

Nyüszögés, kínkeserves erőlködés hallatszik a sötétben a hajó előtti térről: a Bolond a hátán cipeli Leart. Az uralkodó és szolgája, mint  háton kinövő púp, úgy vannak egymáson és egymásért, hiszen végső soron életmentő cipekedés  ez.  Ha ugyan létezik valóban külön Lear és  külön az őt cipelő, vele replikázó Bolondja? Keszég László különös játékoz űz velünk, és hív, belevon minket is: az őrületben elvesző király és a szolgája, vagy pusztán a király megkettőzött tudatával, létállapotával van dolgunk ebben a haldoklást kísérő elmezavarban? Terebélyessé vált, önálló személyiséggé növekvő lelkiismerettel?
Rózsa Krisztián kardot nyelt, erős fogású, szigorú tekintetű bolondja ellentmondást nem tűrőn mondja, mondja a maga igazságát kérlelhetetlenül. Azt, amely Lear számára színtiszta bolondságként hat. Tántoríthatatlan igazmondása a bolondok nem szeretett, nem szívesen hallgatott beszédének igazsága. Olyan, melybe belehallgatva világok nyílhatnak meg, ha a belehallgató értelme is nyitott az ilyen meghallásokra. Hol egy zárt osztály betegápolójaként, hol Lear inasaként jelenik meg, mint egy vissza-visszaöklendezett, lenyelni, megemészteni nem tudott falat. Egy csöppnyi falat, egy csöppnyi só, amely megédesíti az étvágyat, megízesíti az ételt.

Só, amely csorog, csorog alá a zsinórpadlásról a térben magányosan, állványán álló cintányérra. Keszég László kézzelfogható,  átvitt értelmükben mégis konkrét vízió-ábrázolásai egyszersmind szimbólumok is- a folyamatosan alápergő sófolyás a réztányérról tovább pereg, tovább, szerteszét, a fekete térben terítve szét a maga világos fehérségét.

Lear és a Bolondja, Harsányi Attila és Rózsa Krisztián egymás melletti monológjai, visszaemlékező történet mesélései peregnek elektronikusan videoklipekként a rámpa magasabb végén álló led TV falról, jelezve: a múlt, a jelen és talán a jövő is azonos Lear sorsában, ahogy Lear sorsa, élet- története is azonos bárki más sorsával, élettörténetével.
Ezek a videóbejátszások lehetnének extravagánsabbak, víziószerűbbek is, gondolnám , ám akkor csak öntörvényűen lógnának ki, nyúlnának túl Keszég László kézzelfoghatóan elvont, minden átvitt értelmük ellenére is konkrét vízióábrázolásain. Az egymásmellettiség itt a döntő, az, hogy Lear és bolondja azonos sorson osztoznak: a mellőzöttség, a meg nem értettség egymás vállán, egymás szuszogásának ritmusában otthonra lelők ők e videómontázsokon.

Harsányi Attila Learje különös, nem szokványos őrült – már ha lehet egyáltalán bármi “szokványos” az őrületben, – nem kifelé őrjöng, hanem befelé őrlődik. Lelkiismeret-furdalás gyötri kitagadott, magától elzavart lánya miatt. Pereg, csak pereg a só, hisz „úgy szeretlek édesapám, mint a sót”, és ebben a pergő “zakatolásban” válik Harsányi Attila őrülete a legemberibbé. Olyanná, melyből érezni a hatalmi téboly szorítása alól elővánszorgó, megértésre, simogatásra vágyó emberit.

Keszég László  látomásában a hatalom tébolya a halál előtti halálos őrületbe vált át: vízió a fékevesztett és a megértést, a lelki megnyugvás fékjeit kereső despotáról. Mindezt Zságer-Varga Ákos hang- és fényeffektjei, melyet a játéktér szélén ülve, mintegy harmadik szereplőként  hoz közénk, teszik hétköznapian szokatlan performansszá.

Mert hisz ez nem klasszikus színház,  ezt a halálos, páros őrületet nem is lehet jól bevált színházi felállással visszaadni.  Ebben az őrületben a lelkiismeret-furdalás őrjítő előre nyomakodása a veszedelmes. Veszedelmes, mégis csak azt lehet kívánni, hogy látogasson meg minket  korábban, mint a halálos agóniánk ideje.
(2018. október 4.)

Csatádi Gábor