2018. november 12. 14:29

Október közepén ünnepelte a Trafó fennállásának 20. születésnapját. Ennek kapcsán beszélgettünk Szabó Györggyel, a Trafó egykori életre hívójával, jelenlegi menedzser igazgatójával kortársiasságról, az első évaduk „repertoárjáról”, a smArt és a holografikus művészetről, a finanszírozás változásairól és a TAO ambivalens voltáról…

  • Számodra most és ma mit jelent a kortárs művészet?
  • Ez most egy különösen aktuális kérdés. Ma minden keveredik mindennel – az árnyalatok, a színek. A jövő egyfajta tisztulás lesz majd szerintem. Számomra a kortárs innovációt jelent. Bár  hogy  mi az innováció, az ma egyre inkább körvonalazhatatlan, mégis a technológiai fejlődés, újítás mindig képes újabb és újabb lökést adni a művészetnek. Ilyen a “smArt”, ami nálunk is megjelenik a színházban és a táncban is – a zenében való megjelenéséről  már nem is beszélve. Mindehhez társul még a vizualitás is, e téren a holografikus művészet például, amivel a hosszú ideje kölföldön élő és épp most hazatelepülni készülő Salamon Eszter szeretne foglalkozni, aki épp most települ majd haza részlegesen. Nagyon nehéz körülírni,  mit jelent az, hogy kortárs, mégis talán ott található a kortársiasság leginkább, ahol szembemennek a közízléssel, és új dolgokat keresnek.

Akkor még a magyar közönségnek nem igazán volt  igénye arra, hogy színházat, alternatív, független színházat lásson. A táncra gyorsabban “ki- és felnevelődött” a hazai közönség, hisz a tánc nyelve  nemzetközibb nyelv. A kortárs, a független színház jószerével ismeretlen terület volt még nálunk. A Schillingék Krétakör Színházának elindulása indított be rendkívül sok dolgot, megmutatva, hogy a színház így is képes, tud létezni – modellé váltak.
 

  • Hogyan emlékszel a Trafó első, ‘98/’99-es évadára, akkor mi számított kortársnak?
  • Akkor számomra a közgáz egyetemistájaként az új hullám volt meghatározó élmény. Akkoriban az egyetem klubja nagyon le volt pukkanva a többi, mértékadó egyetemi klubhoz képest, annak ellenére, hogy  a Marx Károly Egyetem szellemileg  modern, haladó helynek számított. Ezért aztán egy innovatív irányba, a rock és az új hullám felé fordult a klub. Mikor  befejeztem az egyetemet, láttam, hogy ezeknek az irányzatoknak nincsen igazi társadalmi bázisuk – azt pedig nem tartottam komoly magyarázatnak minderre, hogy ezek pusztán az egyetemistákat érdeklő stílusok. A Petőfi Csarnokban aztán három év alatt sikerült egy komoly, meghatározó közönséget fölépítenem ezeknek az irányzatoknak, ám láttam, hogy a meghívott külföldi előadók az  e műfajokat játszó magyarokat kenterbe verik minőség tekintetében, kivéve az Árvai-Bozsik formációt, a Természetes Vészeket. Kerestem egy próbahelyet a művészek számára –  a politika, persze, a művészet infrastruktúrájára sosem kíváncsi, csak arra az adott művészeti végeredményre, ahol a szavazóképes állampolgár megjelenik, –  így született meg a Trafó. A Trafóval az volt a szándékunk, hogy a külföldi és a hazai előadók kölcsönhatásával, szimbiózisával emeljük kicsit a magyar előadók, produkciók színvonalát. Emlékszem, akkortájt alig volt társulat, akadt nem egy hétvége, amikor nem is volt programunk.

©Szokodi Bea

  • Infrastruktúrában akkor mi fogadott itt titeket, illetve mi volt az első évad “repertoárján”?
  • Bozsik Yvette-et hoztuk, neki a sok virágzási időszaka közül az egyik épp akkorra esett, emlékszem még a Kispál és a Borz három vagy talán négy napig tartó speciális show-jára. Külföldi fellépőink voltak, kisebb magyar fesztiválokat csináltunk, de  abban az első évben még nem nagyon tudtunk visszatérő produkciókkal szolgálni. A következő évad jelentett igazából áttörést, amikor kiderült, hogy a külföldi előadások önmagukban nem képesek berobbantani a látogatottságunkat,  magyar előadásokat, fellépőket is igényelnek a nézők. És most megint ez a tendencia: a magyar produkciók ismét fontosabbak számukra és számunkra. Most talán még inkább. Mert a külföldieket kevésbé követi a magyar szakma, a hazai néző, mint az itthoniakat. Sok minden történik most a világban. Akkor kiéhezett volt még a közönség, jöttek a külföldiekre, jöttek az itthoniakra. A Frenák Pál Társulat hozott azidőtájt áttörést:  esztétikai áttörést hozott. A közönség minden rétegét meg tudta szólítani, beindult rá a közönség, emellett ott volt még az Euroconnections, a francia és magyar zenekaroknak az estje, a Cukor-revü, amit Orsós László Jakab csinált, ott volt a Mozgó Ház, beemeltük az addig teljesen ismeretlen TÁP Színházat. Plusz a büfénket elkezdte csinálni a Tütü Tangó – mindezek együtt tolták előre a Trafót akkor. Abban az időben projekt szinten igazából csak a tánc volt, színház szinte alig, a Mozgó Ház fedte le a színházi szegmenst  jóformán. Akkor lépett el Hudi László Nagy József mellől a  mozgásszínházzal, ám ez egyben meg is mutatta egy Bozsiknak, egy Artus-nak, hogy képesek egy ilyen színházi formában is önállóan létezni. Akkor még a magyar közönségnek nem igazán volt  igénye arra, hogy színházat, alternatív, független színházat lásson. A táncra gyorsabban “ki- és felnevelődött” a hazai közönség, hisz a tánc nyelve  nemzetközibb nyelv. A kortárs, a független színház jószerével ismeretlen terület volt még nálunk. A Schillingék Krétakör Színházának elindulása indított be rendkívül sok dolgot, megmutatva, hogy a színház így is képes, tud létezni – modellé váltak.

2005 táján elkezdtünk nem foglalkozni a sikeres előadásokkal, hanem avantgárd, kísérleti munkákat hoztunk, és nagyon kevés volt olyan, ami a közízlésbe becsatornázható lett volna –  a közönség pedig átlag 150 főn stagnált, ami bebizonyította, hogy ezt sem lehet így folytatni. 2008-tól egyensúlyozni kezdtünk: legyenek közönségsikerek is, de legyenek új dolgok is, és ez akkor be is vált, visszajött a közönség. 2012-ig ez töretlenül működött, ám akkor az új előadó művészeti törvény alapján a függetlenek 1,2 milliárd forintos támogatottsága a felére csökkent. A TAO-t találták ki ekkor, hogy az így kieső pénzeket pótolhassák az alkotók,  a TAO viszont nem a függetleneknek kedvez, hisz ők nem azért “vannak”, hogy tömegeket vonzzanak az előadásaikra, hanem hogy valami teljesen újat: új esztétikát, új nézőpontot, új játékstílust hozzanak létre.

  • Emlékeidben a Trafó elmúlt húsz éve hogyan él: hullámhegyekkel és völgyekkel teli vagy egy folyamatosan prosperáló időszakként?
  • 2010-ig a partnereink folyamatosan fejlődni tudtak, mert folyamatosan bővült a projekt finanszírozásunk, vagy legrosszabb esetben is csak stagnált. A minisztériumtól, a Fővárostól és az NKA-tól kapott források folyamatosan termelték ki a tehetségeket, a produkciókat. 2005-ig tartott az első “aranykorszakunk”, akkor volt egy erős kulturális igény, ami a kínálat megnövekedésével járt, például megnyitott a MÜPA, és egyre- másra a kultiplex mozik – 2005 és 2008 között ebből adódóan volt egy krízisünk. Meg kellett keresnünk saját profilunkat, mert addig igencsak kísérleti dolgokat csináltunk, mutattunk be.

©Szokodi Bea

  • Hogy érzed: idővel mi lett  egyre inkább a profilotok?
  • Elkezdtünk nem foglalkozni a sikeres előadásokkal, hanem avantgárd, kísérleti munkákat hoztunk, és nagyon kevés volt olyan, ami a közízlésbe becsatornázható lett volna –  a közönség pedig átlag 150 főn stagnált, ami bebizonyította, hogy ezt sem lehet így folytatni. 2008-tól egyensúlyozni kezdtünk: legyenek közönségsikerek is, de legyenek új dolgok is, és ez akkor be is vált, visszajött a közönség. 2012-ig ez töretlenül működött, ám akkor az új előadó művészeti törvény alapján a függetlenek 1,2 milliárd forintos támogatottsága a felére csökkent. A TAO-t találták ki ekkor, hogy az így kieső pénzeket pótolhassák az alkotók,  a TAO viszont nem a függetleneknek kedvez, hisz ők nem azért “vannak”, hogy tömegeket vonzzanak az előadásaikra, hanem hogy valami teljesen újat: új esztétikát, új nézőpontot, új játékstílust hozzanak létre. Ezért aztán egyre kevesebb kész, kiforrott, beemelhető produkció született, ami miatt az éves százhatvanas előadásszámot fel kellett tolnunk kétszázhetvenre, mindezt változatlan stábbal, kiaknázva a közönségsikereket. Így jött létre olyan tartalék, amiből tudtunk invesztálni a fiatal generáció produkcióiba. Mindez  ezidáig egészen sikeresen működött is, ám be kellett látnunk, hogy ennek mostanra egyre több akadálya lett. Ezek között ott van az elit kultúraellenessége…

TAO nélkül visszakapjuk az időt, a beérés, a megtérülés idejét. Visszakapjuk a türelmet, a figyelmet, persze az  megint más kérdés, hogy mindezt a közönséggel hogyan lehet elfogadtatni, hogyan lehet ehhez “visszaszoktatni”, ismét errefelé kondicionálni a közönséget. Ez a Trafó esetében is a szakmai bátorság növelését eredményezi majd. Ha közgazdászként nézem, akkor azt kell mondanom, hogy ami közelebb van szorítva, húzva a piachoz,  ott kevesebb új érték születik. Érték és új érték között különbséget kell tenni: mindig érték jön létre egy produkcióval, de egy új érték csak később, idővel válik azzá, ami, és ez a folyamat időt igényel.

  • Ezalatt mit értesz?
  • Ezt látjuk a társadalomban: ha mást tartanak fontosnak, akkor ez a fajta kultúra kezd leértékelődni, ez a hatás egyaránt érkezik a világból és a belpolitikánkból. Itt van még az oktatás színvonalának a csökkenése, ami a művészet értelmezésének területén teremt egyre több hiányt, fehér foltot. Harmadrészt a média leépülése, befelé fordulása, mely által lassan lehetetlenné válik az új dolgoknak a megismertetése, az azok felé való orientálás. A magyar ember nagyon keveset ismer meg mindezek miatt a világból, ez pedig egy külföldi produkció meghívása esetén beszűkíti azt,  amit ebből a néző értelmezni tud. Arról nem is beszélve, hogy minden évben elmegy ötszáz olyan egyetemista korú, aki kiművelt fővel erre a fajta kultúrára fogékony lehetne, ez nyolc év elteltével már négy-ötezres kiesést jelent. Megkérdőjeleződött a fiatal, intellektuálisan fogékony közönségnek az újraképződése. Valljuk meg, hisz mindezekből  látszik is: ennek a fajta kultúrának nincs, nem is volt sehol a világon hatalmas, hadra fogható közönsége!

©Szokodi Bea

  • Hogyan, mivel lehet mindezt orvosolni szerinted?
  • Az, hogy mit tesz, merre indul el a Trafó,  elsősorban Barda Beáta döntése, persze a ház vezetése, működtetése csapatmunka volt eddig is. Sok tapasztalat folyik így össze arra a nagyon komoly, közös elemző megbeszélésre, amely hétről hétre zajlik. A TAO változás nagy változást jelent nekünk is – amit én nem látok olyan katasztrófahelyzetnek – valószínűleg ezzel csak én vagyok így, – sőt: több pozitívumot látok benne. A TAO – az azt megelőző stabil támogatási rendszert, aminek volt egy prosperatív hatása – eltolta a piac irányába. A piac irányába való eltolódás mindig azt jelenti, hogy felértékelődik a közönség gyors, pozitív reagálása. Gyors, pozitív reagálás viszont csak akkor van, ha a produkció találkozik a közönség elvárásaival. Ami új, az lassan épül be a társadalomba, időt igényel,  a TAO viszont nem kedvez ennek az idő hagyásnak.

Ezt látjuk a társadalomban: ha mást tartanak fontosnak, akkor ez a fajta kultúra kezd leértékelődni, ez a hatás egyaránt érkezik a világból és a belpolitikánkból. Itt van még az oktatás színvonalának a csökkenése, ami a művészet értelmezésének területén teremt egyre több hiányt, fehér foltot. Harmadrészt a média leépülése, befelé fordulása, mely által lassan lehetetlenné válik az új dolgoknak a megismertetése, az azok felé való orientálás. A magyar ember nagyon keveset ismer meg mindezek miatt a világból, ez pedig egy külföldi produkció meghívása esetén beszűkíti azt,  amit ebből a néző értelmezni tud. Arról nem is beszélve, hogy minden évben elmegy ötszáz olyan egyetemista korú, aki kiművelt fővel erre a fajta kultúrára fogékony lehetne, ez nyolc év elteltével már négy-ötezres kiesést jelent. Megkérdőjeleződött a fiatal, intellektuálisan fogékony közönségnek az újraképződése.

  • A TAO által pont ez az idő tényező vész el. A TAO ily módon elveszi egy intézmény bátorságát a kísérletezéstől, hisz  pénzügyi egyensúlyra törekszik, ehhez viszont alapvető a stabil jegybevétel. Mindez szembemegy azzal, hogy akár csak egy produkciónak is időt hagyjon arra, hogy beérjen, de azt sem teszi lehetővé, hogy olyan előadásokat emeljen be a repertoárjába egy intézmény, melyekről tudja, hogy nem lesz közönségsikerük. TAO nélkül visszakapjuk az időt, a beérés, a megtérülés idejét. Visszakapjuk a türelmet, a figyelmet, persze az  megint más kérdés, hogy mindezt a közönséggel hogyan lehet elfogadtatni, hogyan lehet ehhez “visszaszoktatni”, ismét errefelé kondicionálni a közönséget. A Trafó esetében is a szakmai bátorság növelését eredményezi majd. Ha közgazdászként nézem, akkor azt kell mondanom, hogy ami közelebb van szorítva, húzva a piachoz,  ott kevesebb új érték születik. Érték és új érték között különbséget kell tenni: mindig érték jön létre egy produkcióval, de egy új érték csak később, idővel válik azzá, ami, és ez a folyamat időt igényel. A Shakespeare által írtak új értéket képviseltek a maguk korában, mégis idővel ezt a fajta értéket a kommersz is értékként használta, beépítette a maga kultúrájába. Ezt a fajta értékek közötti különbséget általában nehezen szokták megérteni, elfogadni.

Csatádi Gábor

©Szokodi Bea