Karddal vagy zászlóval?

2018. december 27. 19:58

Mármint, hogy mivel érdemes egy forradalomba indulni, egy felkelés élére állni? És ez nem csak egy régmúlt történelmi esemény szemlélésekor lehet lényeges szempont. Hegymegi Máté Jeanne d’Arc-ot rendezte meg a Garai Judit által írt történet alapján a Kamrában a jelenidő vitrinében, elegáns, távolságtartó hévvel, a történelem “parodisztikusságával” határozott bátorsággal bánva, tudva, hogy a múlt-jelen-jövendő mindig az itt mostjában válik élővé – a kérdés csak az: tud-e valóban élővé lenni?
Egyöntetű, egyetemes, steril fehérség vesz körül, a tér közepén, a négy irányból induló és középen kereszteződésben találkozó utak jelentik egyben a színpadot, a játékteret is (díszlet: Fekete Anna). Mint egy divatbemutató egyetlen pontban összetalálkozó kifutói: bemutatnak, közszemlére tesznek, ránk osztva a figyelem, a megemésztés, elgondolkodás feladatának oroszlánrészét. Mert itt egy 1431-es rouen-i per, Jeanne d’Arc (Mészáros Blanka) pere zajlik. Szárazon, tárgyilagosan, kronológikus sorrendben elénk rakva.

És ettől a ridegen tiszta, tárgyilagos távolságtartástól, a történelem messzi eseményei közé visszakalandozó utazástól akaratunk ellenére is szöget kezd ütni a fejünkbe valami. Hegymegi Máté nem aktualizál, nem keres megszállottan a hazai belpolitika eseményeivel szoros párhuzamot. Elénk tesz egy lassan hatszáz éves eseményt a maga napnál is fénylőbb, fehérebb történeti valóságában. Nincsen párhuzam, nincsen, mert fölösleges: ebben élünk, mozgunk, vagyunk. Ebben a mindig jelen idejű vitrinben, ahol a jelen és a múlt elválaszthatatlanná lesz a mostban.

Tiszta fekete, rockeres renitensségben, alázatos kíváncsisággal, mintegy prológusként, kijön közénk Mészáros Blanka Jeanne d’Arc-ja, és kérdez hitről, elszántságról, eltökéltségről. Filozofikusan magasröptűnek is tűnhetnének a kérdései, ahogyan a gyermeki őszinteség nyitottságával, szemkontaktusunkat keresve, bátortalan tétovasággal nekem, neked, nekünk szegezi őket. Mert hát a történelem egyetemleges, nem egy régmúltban lezajlott, befejeződött valami, hanem folyamatosan velünk élő, bennünket kérdező jelenvalóság. A Pilinszky-sorokkal tűzdelt tudakolódásai, önvallomásai kérlelhetetlen, az elodázni akarást megzavaró fényeket gyújtanak – gyermeki tisztasággal, mániákussággal kérdező, kérő szavai láthatatlanul magukhoz és Jeanne d’Arc-hoz kötnek.

Ez a “kötelék”, kapocs marad ezt követően az egyetlen azonosságunk vele, hisz pere felelevenedő részleteinek sodrásában az egymást követő események  el is szakítanak, távolítanak bármiféle azonosulni akarástól. Per ez, ahol ebben a fehér szenvtelenségben elsorjázik előttünk a Jeanne d’Arc-ot elítélő egyházi hatalmasságok egész sora: az önmaga tehetetlen tenni akarását, lelki nyugalmát politikai lavírozással menteni akaró Cauchon püspök (Kocsis Gergely), a felforgató eretnekséget rögeszmés elszántsággal Jeanne d’Arc-ra bizonyítani vágyó Ügyész (Elek Ferenc), vagy a szava tekintélyébe biztonságot, hatalmat belesűrítő Inkvizítor (Rába Roland).

A Kálmán Eszter álmodta színes bársony eleganciájú előkelőségükben e fehérség közepette egyszerre lesznek a rangjuk komolyságának és komolytalanságának a történelem lapjairól ismert  emblematikusan időtlen alakjai. Felsőbbrendűség tudatuk kivagyisága parodisztikus és vérszegényen gyenge Jeanne d’Arc lánglelkűségéhez, sebezhetően áttetsző őszinteségéhez képes. Olybá tűnik, mintha a színészi karakterformálás erőtlen, unott lenne, ám a rendezés aprólékosan megkomponált, kidekázott gondos profizmusa ez:  általa minden és mindenki önmaga és egymás szánalmasan gyenge utánzatává lesz Jeanne d’Arc mellett.

Mert a történelem nemcsak hőseivel az itt és most tanítómestere, hanem mutatványosok színpada is, ahol minden szánni valóan nevetséges, röhejes is, és pont így, ezáltal tanít kérlelhetetlenül a tükör tartásával – vési a tudatalattinkba Hegymegi Máté. Az unhatóságuk nem kontrasztelem, hanem az egész előadás szerves része, alkalom, hogy rácsodálkozzunk az emberi gyengeségekre, és alkalom arra, hogy önmagunknak a kardot vagy zászlót kérdését folyamatos feltegyük.
Hisz a kard is, a zászló is ott hever, ott szúratik le ebben a kereszteződési pontul szolgáló dobogós vitrinben. Mészáros Blanka a középkori toszkán városok zászlódobóinak magabiztosságával játszik a fekete zászlóval, míg a karddal, mint ólomsúlyú nehézséggel birkózik csak – nem a test gyönge, hanem a lélek túl gyöngéd, gyengén erős csak ahhoz, hogy a kard erőszakkal rendet, csatát eldönteni akaró küzdelmében vele szolgáltasson igazságot.

Itt minden hatalmi igazság eleve csak látszat fölényre, diadalra van ítélve. Nézd meg VI. Károly (Dankó István) zöld öltönyös, rózsaszín strandpapucsban csatázó királyát, amint a Jeanne d’Arc irányítása mellett győzedelmeskedő seregei után csoszog. Ez a látszólagos fölény képes ugyan arra, hogy máglyára “juttassa”  az orleans-i szüzet, de ettől e“hatalmi fölény” csak annál szánni valóbb – a kardhoz nemcsak fizikai, hanem lelki erő is kellene, ám az a legritkább esetekben szegődik társul a látszólagos fölényhez, hatalomhoz.

Ahogy a zászlólengetést sem lehet távolból eltanulni, értelmetlen messzi, biztonságot adó tétlenségből csodálni – mert a teljesen tehetetlen, sóvárgó impotencia látványaként hat. Bármennyire is lojális, szerelmesen epekedő Mészáros Béla Ladvenu barátja Jeanne d’Arc iránt. A férfias bátorság nemtől függetlenül lelkialkat kérdése, és bizony ezt sem lehet fotelből nézve elsajátítani, karakterünk részévé tenni, ahogy jól példázza ezt a férfiúi tetszést avagy a csodálatot fölényes kényszerességgel magában elnyomó angol diplomata, Warwick gróf (Tasnádi Bence).

Pont olyan impotensen kéjsóvár, mintaadásra képtelen, mint ahogy Jeanne d’Arc magát nyeregben érző molesztálója (Máté Gábor) – minden látszat fölénye mellett is csupán az életre gyenge, nagyravágyó nyálcsorgatók millióinak egyike marad.

A forradalmat, az irányítást magára vevő, vállán cipelni kívánó erő nem férfiasság, nem kard kérdése – súgja állhatatosan a lelki füleinkbe, lényünk bátorságra rendelt részét kitartóan ébresztgetve ez a rendezés. Nem kard, hanem zászló kérdése. Nem az megy előttünk, aki ezt viszi, mi meg majd őt követjük.

Ez nem annak zászlónak a kérdése csupán, amit máglyán el lehet égetni, vagy szentté lehet avatni, ahogy ezt Jeanne d”Arc-kal is tették. Mert ahogy a zászló, úgy Jeanne d’Arc sem előttünk, hanem inkább bennünk van, mi magunk vagyunk. Hegymegi Máté a történelem átlátszó plasztik vitrinjén keresztül szemlélteti velünk a Jeanne d’Arc-történetet, hogy tudatosítsa: a történelem mindig az itt és mostban, bennem, benned, bennünk lesz, lehet csak történelemmé.

(2018. december 18.)

Csatádi Gábor