2019. január 22. 13:55

A most következő hétvégén, január 24. és 27. között tartja az Itt és Most Társulat az elstartoló fesztiválját, a STARTfesztet az új, Ráday utcai közösségi és színházterében. A társulat motorjával, Borbás Gergővel beszélgettünk itt és mostról, az imprózással való kapcsolatának kezdeteiről, színjátszó körökről, az imprózás színházi helyeiről, a virtuális és személyes közösségekről, a minden ötlet jó-elvéről és a játszás, a játszani tudás szabadságáról…

  • Számodra az „itt és most” mitől lesz itt és mosttá?
  • Alapvetően attól, hogy az improvizáció egyszeri, és többé ugyanúgy meg nem ismételhető – ebben van a varázsa is. Ez a hely pedig attól lesz itt és mosttá, hogy a közösséget, a közösség élményét szeretné megcélozni, és bár bennem vannak elképzelések arról, hogy ebben a térben miket szeretnénk itt tenni és látni, a fontos mégis az, hogy az ideérkezők mit szeretnének majd itt csinálni. A művészeté lesz a főszerep nyilván – épp a napokban írt egy gimnazista fiú például, hogy rendez egy előadást, amit szeretne majd itt bemutatni. Ez az „itt és most” számomra, számunkra  nagyon nagy lehetőség és felelősség, és  a jelen pillanatban épp  napi tizenhat órában ró rám feladatot – ezért  nekem most  egyfolytában csak „itt és most” van!

Azt éreztük, hogy nem szeretnénk  hivatalos megnyitót, inkább valami olyan alkalmat, aminek a kapcsán elstartolhatunk. Igen, ezt is érezzük: ez most  elstartolás lesz! Nem akartunk döcögősen elindulni, hanem inkább egyetlen lökéssel beindítani ezt az egészet!

  • Hónapokkal korábban honnan jött az ötlet?
  • Az Itt és Most Társulat rengetegszer használja az improvizációt mint eszközt, amely  lehetőséget ad beszélni dolgokról. Régóta tartunk a ferencvárosi gimnazistáknak az AIDS  vagy a drogellenes világnapon a Ferencvárosi Művelődési Központban előadásokat – így aztán az előadások, tréningek kapcsán társulatunk és az önkormányzat között idővel létrejött egy partnerség. Körülbelül egy éve  az önkormányzat kiírt egy pályázatot ennek a térnek a hasznosítására, és akkor  azt gondoltuk, hogy ne csak egy előadásokat befogadó helyünk legyen,  pusztán csak egy színházi tér, hanem egy olyan tér, ami majd az előadások köré szervezetten más közösségi programoknak is az otthona lehet.
  • Honnan eredhet a kötődésed a színházhoz, az improvizációhoz?
  • Egy pici budai általános iskolába jártam, ahol mégis meg lehetett valósítani, hogy minden második évben – ma már ez hihetetlenül hangzik – az összes diák részvételével létrejöjjön egy előadás, hol Mátyás királyról, hol a Diótörőről vagy Coppéliáról. Valahogy rám mindig nagyobb szerepeket osztottak, egy időben például mindig én voltam a Mikulás – talán ott, akkor alakult ki a kötődésem a színházhoz. Aztán a gimnáziumban már én voltam, aki a magyartanárának felvetette, hogy miért nem csinálunk egy színjátszó kört? Készítettünk is egy rögzített improvizációs darabot: Az Ajtó címmel – az ajtó témáját járta körül. Talán ez lehetett az első kapcsolatom az improvizációval. De nem, hazudok! – mert amikor általános iskolás voltam, akkor ment épp a Beugró című műsor a tévében, és mi ötödik-hatodikban az órák között, a szünetekben beugróztunk. Ott fogalmazódott meg bennem, hogy szeretem az improvizációt, hogy tudom is csinálni, és talán lehet tehetségem is hozzá. Ebből született aztán később ez a mély kötődés.

@Szokodi Bea

  • …és aztán?
  • Miután elkészítettük ezt Az Ajtó című előadást, nagyon sokat játszottuk, és sokan látták a színházi szakmából is. Közben elkezdtem a Fórum Társulattal dolgozni, nekik volt egy haladó színjátszójuk, amire jártam. Majd  Varju Nándival elkezdtük a Forimpro formációt, aminek ő lett a művészeti,  én pedig az operatív vezetője, és a Hátsó Kapuban játszottunk marha sok előadást. Ezen a ponton már láttam, hogy ez nem pusztán csak hobbi, hanem pontosan ez az, amivel akarok és tudok is foglalkozni! Aztán a Forimpro kétéves működés után megszűnt, és ezt követően lettem az Itt és Most Társulat tagja.
  • Hogyan jött létre ez a társulat?
  • Azt hiszem, hogy még általános iskolás lehettem, amikor ez a társulat alakult. Ez egy régi társulat, azok a színészek, szinkronszínészek, akik elkezdték anno csinálni, már nincsenek is benne. Például  Horváth-Töreki Gergely volt az egyik alapító tag, ő volt az egyik, aki legtovább bent maradt a régiek közül, sokáig ő  vezette is a társulatot. Az alapítók színészek voltak, akik számára ez inkább egyfajta hobbi lehetett, ezért nem is volt nagyon sokáig az Itt és Mostnak hivatalos szervezeti háttere. Aztán két éve megalakult az Itt és Most Társulat Művészeti Alapítvány, amivel a voksunkat is letettük tulajdonképpen: rendben, akkor mi mostantól ezt fogjuk csinálni!

…ha valaki imprózik, bíznia kell a másikban. Bízni abban, hogy megment, ha éppen nem tudok sehogyan sem reagálni  egy helyzetre. Ha nem jut eszembe a következő mondat, ha nem jut eszembe semmi, ami egyébként sem leírva, sem próbálva, sem megrendezve nincsen – akkor kisegít.

  • …és a fesztiválotok ötlete?
  • A fesztivál ötlete, azt hiszem, tőlem és Horváth Veronikától indult. Azt éreztük, hogy nem szeretnénk  hivatalos megnyitót, inkább valami olyan alkalmat, aminek a kapcsán elstartolhatunk. Igen, ezt is érezzük: ez most  elstartolás lesz! Nem akartunk döcögősen elindulni, hanem inkább egyetlen lökéssel beindítani ezt az egészet! És azt is éreztük, hogy ez nem csak az Itt és Most Társulatról szól, mert ez a hely egyben egy közösségi tér is, és mivel fontos számunkra az irodalom, ezért ezt a fesztivált a FISZ-szel, a környezettudatosság miatt a Messzelátó Egyesülettel, és a játék fontossága miatt a Mit játsszunk? társasjátékos vloggereivel együtt szervezzük.

@Szokodi Bea

  • Számodra a színház, az improvizáció mindig magától érthetődően egyet jelentett a közösséggel, a közösségteremtéssel is?
  • E kettő nem is nagyon tud szétválni! Mint ahogy színházat, improvizációt sem lehet egyedül csinálni! Na, improvizációt meg végképp, mert ott nemcsak a színésztársaidra, hanem a közönségedre is szükséged van. Őszintén szólva sokáig azt gondoltam, hogy az impró az valami olyan, amit egymás közt csinálunk, megmutatjuk a közönségnek, aztán hazamegyünk. Persze ma már nagyon nem így gondolom. Ma már azt érzem, hogy ez egy olyan valami, ami elemi erővel képes összekötni az embereket! Mert ha valaki imprózik, bíznia kell a másikban. Bízni abban, hogy megment, ha éppen nem tudok sehogyan sem reagálni  egy helyzetre. Ha nem jut eszembe a következő mondat, ha nem jut eszembe semmi, ami egyébként sem leírva, sem próbálva, sem megrendezve nincsen – akkor kisegít. Arról nem beszélve, ne feledjük, hogy ez egy játék! – bárhonnan is nézzük. Csodálatos látni, hogy felnőtt emberek vagy diákok, magukat nagyon komolynak gondoló kamaszok egyszer csak tizenéves tinivé válnak, mert elkezdenek játszani egy játékot. Az, hogy ezek az emberek kilépnek a komfortzónájukból, és közösen nevetnek, az elképesztő közösséget teremt! Ezt látom ma az impróban is: vannak a nagy “első generációs” imprós csapatok, a Momentán, a Grund, és vannak az első generációsok által felnevelt tanítványokból létrejövők, e kettő között van valahol az Itt és Most. Azt szeretném, hogy velünk együtt annak a talán négy másik, második generációs impró csapatnak is ez az itteni egy közös játszóhelye lehessen!

Az impró az elfogadásra épül, arra, hogy minden ötlet jó! Ezért szeretem diákokkal csinálni, mert emlékszem, nekem baromi felüdülés lett volna, ha tizennégy évesen valaki azt mondta volna: minden ötleted baromi jó, minden ötleted valid!

  • Mitől tud ma a virtuális közösségek mellett az impró által teremtett közösség tényleges létjogosultsággal bírni?
  • Azt látom, vagy csak akarom látni, hogy volt egy felfelé ívelése a virtuális közösségeknek, és bár ez nem múlt el teljesen,  az emberek mégis kezdenek rájönni arra, hogy a virtuális közösségek nem váltják ki azt, amikor az emberekkel személyesen beszélgetek, és hatással vannak rám. Mert amikor virtuálisan hat rád egy közösség, az nagyon hamis vagy legalábbis iszonyatosan befolyásolható világ is lehet – ha viszont személyesen találkozol egy közösségben emberekkel, az valami teljesen más dolog.
  • …az emberek közti viselkedési normák kereteit tágítja a végtelenségig egy virtuális tér…
  • …eltűnik az egymás szemébe nézés képessége. Budapest amúgy is híres arról, hogy az emberek a metrón mereven a földet fixírozzák, és nem mernek egymásra nézni. Mert mi történik, ha egymásra néznek?! De azért, emellett mégis mindannyian leskelődünk a másik telefonjába, hogy mit, milyen hírt olvas. Érdekes a virtuálitás és az impró szembeállítása,  de még érdekesebb, hogy mi az, ami mégis mindkettőben közös: mindkettő villámgyors! Ahogy a virtuális térben gyorsan kapom az ingereket, amikre gyorsan kell reagálnom, úgy az impróban is ez van: baromi gyorsan kell reagálnom, erre tréningel. Érdekes, hogy olyan helyzetek mestereivé szeretnénk válni, amiket nem tudunk kiszámítani,  mégis azt szeretnénk, hogy mestereiként tudjuk,  hogyan kell reagálni egy-egy ilyen helyzetben.

@Szokodi Bea

  • Vajon miért akarunk mestereivé válni az ilyen helyzeteknek?
  • Egyrészt azért, mert biztonságot, védelmet nyújt, másrészt mert az emberek olyanok, hogy kontrollálni szeretnék azokat a helyzeteket, melyekben vannak. Az impróban egy tipikus blokkolás például az, ha azt mondják neked a színpadon: meztelen vagy! és erre te azt mondod, hogy egy vajszínű ing van rajtam és egy fekete nadrág. Innentől kezdve nem tudsz továbblépni. Nem tudsz erre mit modani.
  • …vagy annyit: ha meztelen vagyok, akkor mit látsz?
  • Igen! Az impró az elfogadásra épül, arra, hogy minden ötlet jó! Ezért szeretem diákokkal csinálni, mert emlékszem, nekem baromi felüdülés lett volna, ha tizennégy évesen valaki azt mondta volna: minden ötleted baromi jó, minden ötleted valid!

A kőszínház hatalmas, gyönyörű díszletei kapcsán egy ponton rájöttem arra, hogy ezek mind nem kellenek! Mert ha felmegyek, és azt mondom, hogy ez egy űrhajó, akkor úgy mozgok, beszélek, hogy mindenki elkezdi látni az űrhajót!

  • Te hogy látod,  a mai magyar színházcsinálás kultúrájába mennyire épült be aktív, minden fázisában ott lévő elemként  az impró?
  • Sokáig ez úgy volt, hogy ha a “hagyományos” színházban valamit elcseszünk, akkor majd impróval kijavítjuk – majd imprózunk valamit! Ez aztán abba az irányba mozdult, hogy az improvizáció eszközzé alakult. Kárpáti Péterre gondolok itt, aki hosszú improvizációkat csinál, és ez  eszköze lesz abban, hogy ez alapján írja a darabjait, és még ha változtat is rajta később, az alap mégis az, hogy ehhez egy hosszú impróból indul ki, mert abból inspirálódunk. Ezekhez képest nagyon más az az impró, amit mi csinálunk, ez nem is igazán van ma jelen a “hagyományos” színházi közegben. Míg ott eszközként használják az imprót, addig mi – bár nálunk is eszköz – egészen más kontextusban használjuk eszközként. Nálunk eszköz arra, hogy beszéljünk valamiről,  ott eszköz arra, hogy kipróbálhassanak dolgokat. Nálunk az improvizáció maga a produktum: olyat “kell” improvizálnunk, amit ott és akkor a néző ért, felismer, élvezni tud. Ez nagyon mást jelent, más szabályai vannak. Sokszor hallottam már, hogy “kőszínházi” színész vagyok, tudok improvizálni. Igen, de ehhez a típusú impróhoz, ami rögtön felkerül a színpadra, ehhez ismerni kell ennek a szabályait. Olyan alapokra is gondolok itt akár, mint ha felmegyünk a színpadra, akkor három mondatból már ki kell derülnie annak, hogy kik vagyunk, mik vagyunk és mit csinálunk, hiszen onnantól indulhat el csak a jelenet.

@Szokodi Bea

  • Ha jól értem, akkor a ti Itt és Most Társulatotok úgy lesz az impró által színházzá, hogy közben mégis folyamatosan megmarad ott, annál, ami más színházakban a színházcsinálás alapjait jelenti, nem? Megmarad a színház játék jellegénél.
  • Igen, színházat csinálunk, de közben az a varázs, amiért gyerekként szerettünk színházba járni – hogy ez most valóban nekünk és most történik, – az itt az impró révén  ténylegesen is nekünk, nekik és értük és akkor történik. Ha a néző épp azt mondja, hogy egy űrhajón játszódjon a jelenet, akkor egy űrhajón játszódik a jelenet! Ez óriási szabadságot ad a nézőnek, hisz mi nem mondjuk rá, hogy ez  hülyeség – ha kocsmában, akkor kocsmában, ha útszélén, akkor épp ott játszódik a történet. A kőszínház hatalmas, gyönyörű díszletei kapcsán egy ponton rájöttem arra, hogy ezek mind nem kellenek! Mert ha felmegyek, és azt mondom, hogy ez egy űrhajó, akkor úgy mozgok, beszélek, hogy mindenki elkezdi látni az űrhajót!

…nagyon más az az impró, amit mi csinálunk, ez nem is igazán van ma jelen a “hagyományos” színházi közegben. Míg ott eszközként használják az imprót, addig mi – bár nálunk is eszköz – egészen más kontextusban használjuk eszközként. Nálunk eszköz arra, hogy beszéljünk valamiről,  ott eszköz arra, hogy kipróbálhassanak dolgokat. Nálunk az improvizáció maga a produktum: olyat “kell” improvizálnunk, amit ott és akkor a néző ért, felismer, élvezni tud.

  • …és egy pillanat alatt máris megérkeztünk Peter Brookhoz…
  • Hát igen, pont ez az! Egyszer Kern Andrást kérdezték arról, hogy a színház mikor fog kimenni a divatból? Erre ő azt válaszolta, hogy majd amikor a Marson leszünk, és űrhajókkal megyünk  ide-oda, akkor sem megy ki az a divatból, hogy két embert, akik majd felállnak egy magaslatra, ne nézzenek meg a többiek – addig lesz színház, amíg azt az emberek nézik! – mondta. És addig lesznek színészek is, amíg lesznek, akik azt mondják egyeseknek: te olyan jó tudod utánozni az űrhajóst, milyen vicces az, ahogy te veszekszel, milyen jó az a hang, amellyel utánozod! Az impróban az is izgi, hogy mindez kis csapatokban, nyitott műhelyekben, tréningeken születik meg. Ezeken az  előadásokon  egy pillanatra mindenki impró színésszé válik. Előfordulhat, hogy nem sikerül jól egy jelenet – na és,  akkor mi történt?

Csatádi Gábor

@Szokodi Bea