2019. február 21. 15: 52
Ez az, ami tényleg nem kis feladat. Látni a nagy, életnagyságú drámáinkat a még nagyobbnak tűnő, grandiózus, történelmi csaták mellett, és persze a személyes, bennünk dúló vagy egymás között zajló ütközeteinket mindeközben, melyekbe átvitt értelemben és egy az egyben is bele lehet,  bele is tudunk halni. Heinrich von Kleist Pentheszileia drámája a maga monumentalitásában mutat rendkívül hétköznapian “aprót”, és ezt tehetséges ötletességgel ragadta meg Kovács D. Dániel, mikor a k2 csapatával a MU Színházban most bemutatták e művet. Hüledező gyermeki mosollyal nézzük, csodálkozunk rá a nagyívű dráma monumentalitásai között a nagyon is emberire, amely talán mindig, minden esetben a leghatalmasabb.
Persze ezt az önmagában rejlő ellentmondást egészen máshogy kell szemlélni, megközelíteni ahhoz, hogy egyáltalán feltűnjön. Egy tágas, halszálkásan parkettázott nappali “földjére” hadrendbe állított játékkatonák ütközeteként. Kovács D. Dániel pont ezt tette Horváth Jenny szürkés parkettával beborított dobogóján  a MU színháztermében: körbeültette velünk ezt a terepasztal-játékteret, mert ösztönösen érezte, hogy az értelem számára grandiózusan nagyot csak a játszadozó gyermek “alulnézetéből” lehet pontosan, a lényeget megragadva nézni, figyelni, játszani, megélni és érteni. Így válik a nagy kicsivé, a lényeges épp tán lényegtelenné, ám ami a legfontosabb: az átláthatatlan megfoghatóvá. Azt is mondhatnánk, hogy Kovács D. Dániel kicselezte, feje tetejére állítva “talpára”helyezte a Kleist-drámát: a nagyot kicsiként, az emberléptékű kicsit nagynak láttatva.

©Mészáros Csaba

Pont úgy, ahogy egy katonáival a földön ütközetet játszó gyermek vív csatákat a másikkal, vagy épp önmagával. Így játszanak, mesélnek, hüledeznek a Kleist-szöveget mondva a görögök (Horváth Szabolcs) és Odüsszeusz (Borsányi Dániel), oly ártatlan rácsodálkozó, minden apróságnak jelentőséget tulajdonító nyitottsággal, amire csak  a játék hevét átvevő, átélő gyermek képes.
A hatalmas, sziklatömbszerű szövegfolyam így mikroméretű, rácsodálkozásnak időt engedő egységekre bomlik, anélkül, hogy a dráma szándékosan gigászi mondat- és gondolategységei széttöredeznének. Nekihasalnak, a műanyag katonákkal lépegetnek, vagy épp egyiküket-másikukat magukhoz emelve dilemmáznak a haderők nagyságán. Az eposzi méretek úgy lesznek felfoghatóvá itt, hogy a  robosztusságát mégis megtartja ez a Tandori-fordítás.

Ahogy Horváth Szabolcs és Borsányi Dániel szemében a gyermeki játék öröme, rácsodálkozása, elbűvöltsége izzik, úgy kerül igazán helyére ennek a szövegnek a számunkra argumentált átélhetősége. A görögök a trójaiak ellen küzdenek, ám mi “csak” egymással szemközt a parkettára felsorakoztatott műanyag harcosokat látunk, akik között ez a két nagyra nőtt gyerek, kezében bábukkal érvel, letorkol, avagy szájtátásra késztetve meséli, mondja a drámát. Tudva, hogy megélni, átélni, felfogni és befogadni nekünk kell, akik nézzük őket. Szép, szenvedéllyel izzított, rácsodálkozni képes játék az övék, így, ezzel hívnak játékba minket is – és valljuk be: ennél a konkrét Kleist-drámánál ez hatalmas tett, hiszen a befogadói értelmünk képes lenne igen hamar ráunni, feladni a szöveggel való csatározást kettejük effajta játéka nélkül.

©Mészáros Csaba

Persze itt mégiscsak Pentheszileiáé (Piti Emőke) és Akhilleuszé (Domokos Zsolt) a drámai főszerep, kettejük vérnásza a történelmi léptékű csaták mellékes epizódjából fősodorrá válik. Szerelmük  felemészt mindent önmaga körül, minden más történés, minden egyéb miniatűrré zsugorodik ebben az érzelmi csatában. Domonkos Zsolt Akhilleusza megittasodott leigázottként harci szenvedélyét szerelmi sóvárgásra cserélve, egészen a szó  legszorosabb értelmében is bomlik Pentheszileiáért. Célt vesztett dülöngélése ezen a parketta harcmezőn kétségbevonhatatlanná teszi a józan ítélőképességétől megvált harcos „egy ügyűvé”, szerelmi-ügyűvé válását. Domokos Zsolt harcosa képessé vált a szerelemre – ami egyet jelent a minden másra való képtelenséggel.

Ám ez Piti Emőke mindent akaró és minden maga alá gyűrni akaró, a szerelmet birtoklásként megélő Pentheszileiájával szemben nem is történhetne másként – ebbe a szerelembe vagy így, vagy úgy, de bele lehet és bele is kell halni. Piti Emőke pont úgy eszét veszti, mint Akhilleusz, csupán ő a szerelmi észvesztésnél tovább, a totális józan belátás elvesztéséig jut el, melybe már bőven belefér a másik meggyilkolása is. Játéka félelmetesen szánni való, mert  szánalmat nem ismerően félelmetes – erőteljes figurája minden trójai falónál megtévesztőbben von a maga gyengéden őrült és állatiasan esendő hatása alá.

©Mészáros Csaba

Mindez mégse lenne ennyire karakteresen esendő, hátborzongatóan szánni való, ha nem a Főpapnők (Horváth Szabolcs) és az Amazonok (Borsányi Dániel) alkarjukon retikült lóbáló hüledezése, naiv rácsodálkozásai közben menne végbe – a mitológia felsőbb szereplői úgy viselkednek , mint a piaci forgatagban sápadozó meglepődöttek, tanács osztogatók, ezáltal páratlan tükröztetői lesznek ennek a szerelmi vérnásznak. Boros Anna Prothoe-ja a háttérből próbál békíteni, csitítani, kompromisszumra sarkalni, és az, hogy ezt a legkevésbé sem teszik megfontolás tárgyává a szereplőink, az csak a dráma felépítettségéből fakad. Mert Boros Anna lezser, fiús határozottságában is gyengéd, megérteni, segíteni vágyó ott léte  minden feltételt megadna ehhez a reá is oda figyeléshez.
Pont úgy tükröz ez a teljes Kovács D. Dániel Kleist-olvasat is: a terepasztal-háborúskodás tükröztetésében látjuk önmagunk személyes és a történelem grandiózus csatáit kicsiben, kicsiként igazán nagynak, világtörténelminek. Mert másként eltévedünk, elvétjük az irányt: csak kicsiben látni önmagunk nagyságát.
(2019. február 16.)

Csatádi Gábor