Ilyenek lennének a nők?

2019. március 8. 14:42

Na, de milyenek is? Avagy mi milyennek akarjuk látni őket? És egyébként is: könnyen lehet, hogy a mi optikánk torzít – kulturális neveltetésünk okán – e célcsoportra vetítve mindazt, ami mi magunkban fals, görcsösen végletes, önmagunkat és a másikat megnyomorító. A KV Társulat most Euripidész Médeiájához nyúlt Czukor Balázst kérve rendezőül, hogy az “úrinőről”, a traumáit mélyen magában elnyomó, jól nevelt nőről és a szenvedélyes, őserőket magából kiadó gyengébbik nemről beszéljenek – bámulatosan nevettető és bámulatosan megrendítő, mély előadás született, melynek kérdésfelvetései elől nagyon nehéz szabadulni – és ez benne a legjobb talán.
Nehéz szabadulni az előadástól, pedig azt hihetnénk, hogy Euripidész szövegét felfogni is nehéz, talán majdhogynem lehetetlen is manapság már. Egy nő elveszti szerelmét, véget ér a kapcsolata, két gyerekével egy ismeretlen országba kénytelen elvándorolni – mindez hatalmas, túlcsorduló terjedelmességgel előadva az antik szövegben, hiszen  sorsdrámáról van szó. Itt viszont a Trafó Klubjában egy szófa mögé kuporodott Médeia (Száger Zsuzsa) zokog, mint otthontalanná vált állat,  a szófa előtt pedig Urbanovits Kriszta egy csoportterápia vezetőjeként kimért, megkomponált empatikussággal hallgatja a keserves panaszáradatot. Elvált avagy bántalmazott nők csoportterápiáján vagyunk, egy világos szőnyeg uralta teret ülünk körbe a Trafó Klubjában.

A Czukor Balázs rendezte előadásban Médeia története úgy főszereplő, hogy közben körbeveszi egy csoportterápiás kerettörténet – az antik történet több, mint kétezer év után egyszerre lesz így nagyon konkrétan egyedi és egyetemesen archetipikus is. Nem is  beszélve arról, hogy ez a történet a történetben utánozhatatlanul jó, frappáns alkalmat teremt, hogy egyszerre “ütköztessük” az antik és a mai korok nőjét, női problémáit. És ha valamiben, hát ebben az ütköztetésben ez a rendezés együtt lüktetve a színészi játékkal fergetegeset alkotott.

Egyszerre születik antik sorsdráma és kortársi tragikomédia, és mindkettőben, mely így egymást erősíti hatványozottan, ott a kortalan kérdésáradat, mely válaszokért kiált – a középpontban a szűkölő, vergődő, válaszért, megértésért, el- és befogadásért esdeklő Médeiával. Száger Zsuzsa mély, melengető barna ruhadarabokba öltöztetett (látvány: Szabados Luca), kivetett nője meséli, mondja, ontja magából a keserű, fájdalmas történetét a férfiról, akit szeretett, aki elhagyta őt egy másik ország uralkodójának lányáért.
Médeiája maga az őserejű, archetipikus női fájdalom, melyben  az őszinte, önmagából kiadni akarás munkál. Mintha egy szelíd, megsebzett, de bármikor erejét megmutatni, bátran vállalni kész istennő, egy valóságos vulkán lépegetne, esengene vagy épp “vonaglana” előttünk – ontja fájdalmát, ám nem azért, hogy rám vagy rád zúdítsa, hanem hogy önmagán könnyítsen, és e könnyítés során saját fájdalmát megértse, kifejezze. Igazi barbár nő, de nem a mindent leigázni kész barbár, hanem az, aki egy pillanatig sem vonakodik, hogy indulatainak, keservének hangot, alakot, formát adjon. Ha ez az előadás csak Száger Zsuzsa egyszereplős drámája lenne, akkor is mélyen nyomot hagyó, eksztatikus erejű monodrámaként lenne képes működni.

Ám  ez itt négyszereplős darab, ahol a másik két nő (Radnay Csilla, Spiegl Anna) – szintén elvált, a nyugati társadalom jól szocializált és jól szituált, férje által elhagyott, hátrányos helyzetű női tagja a társadalmunknak – és a csoportterápiát vezető (Urbanovits Kriszta), a harmadik női szereplő a megértésre, az empatikus átélésre képtelenség modern kori városlakói. Akik persze “terápiás partnerként” szereplőtársaivá, vagy éppen az euripidészi dráma karává válnak, ha kell. Látszatra igen, átéltségre persze semmiképp, mert ez az ő történetük, a hármójuké egészen másról szól vagy szólna.

És ettől zseniálisan frappáns, egyszerűségében példaértékű ez a rendezői olvasat: egymásnak feszíti a modern kori nőket a Médeia antik hősnőjével – ritkán, régen nevettem ilyen jóízűen. És ebben a nevetésben nem az egyik vagy másik szereplő által megjelenített karakter került kinevetésre, hanem az egymásnak feszülő világok egymással kommunikálni képtelen abszurditása. A csoportterápián a módszerével dolgozni akaró Urbanovits Kriszta decens terapeutája és az élete küzdelmeit drámai módon, tényleges őszinte átéléssel megélő Médeia egymással “beszélni” nem tudó világa.

Urbanovits Kriszta gesztusain, arcán visszatükröződik a minden heves, nyers indulatkezelésen megütköző, önmagára a végsőkig konszolidáltságot erőltető pszichológus. A tekintetéből elemi erővel sugárzó “ez a nő tuti nem százas” reakciójára kitör belőlünk a nevetés – holott mindeközben Száger Zsuzsa Médeiája épp rongybábukon (Palya Gábor) játssza el, hogy miként öli meg mérgezett köntössel a volt szerelmét, majd pedig miként öli meg két közös gyermeküket. Ám nem Médeián nevetünk ezért, hanem ezen a csoportterápiának gúnyolt, impotens problémakezelő “csoportterápián”.

Az impotens segíteni akarás és a vulkánszerű indulatkezelés csatája ez, ami attól válik még groteszkebbé, hogy Radnay Csilla – miközben a terápiás játékukban a Médeiát elhagyó Iaszónt “alakítja” – maga is a férjétől elhagyott, gyerekétől elszakított nő, akárcsak Médeia. Arcán az értetlen megrökönyödés és az “én ebben nem akarok részt venni” dermedt rémülete tökéletes látlelet, minden további játék nélkül is ordító komikum. Az, amely saját önhittségét rántja le a porba, hiába gondolja eközben, hogy ő a magasabban kvalifikált.

Czukor Balázs és a KV Társulat Médeia-olvasatát  egy ízig-vérig kortalanul korhoz, leginkább a saját érzelmeinket kifejezni nem tudó, azokat mégis a lábujjtól a fejbúbig megélni vágyó korunkhoz kötötte példaértékű frappánssággal és a színházi kifejezőerő iránti követendő alázattal. Mi pedig hasunkat fogjuk a nevetéstől, de semmiképpen sem azért, mert kabarét látunk. Nem, mert nem az a kabaré, amit látunk, hanem az, ahogy élni próbálunk, és ahogy a mindenkori Médeiákkal szemben e téren alulmaradunk. A kérdés tehát nem az, hogy ilyenek lennének a nők?- hanem az, hogy ilyenek lennénk mi? Hát ilyenek. Mert az igazi gyilkosság az, ha a saját őszinte érzelmeink  kifejezését tiltjuk meg magunknak. És olyan szerencsénk van, hogy ezt négy nő játssza, tanítja nekünk – mert a nők már csak ilyenek.
(2019. február 28.)

Csatádi Gábor