2019. március 6. 18:17

Az, melyről nem tudod levenni a szemed. Az, amit minél inkább leplezni akarnál azzal, hogy ünnepled, annál vérfagyasztóbbá és visszataszítóbbá válik – kivétel nélkül, mindannyiunk életében van efféle szépséges iszonyat. David Eldridge Ünnep c. drámáját Szabó Máté a Miskolci Nemzeti Színház Kamaraszínházában viszolygó idegenkedést kiváltóan és egyszersmind magához bilincselően rendezte kedélyes borzalommá, melytől nehéz szabadulni – egyszerre jólesőn és lúdbőröztetően.
Családi idill, avagy a taposóaknák vidéke, ahol bármi szép mögött, alatt valami megrendítően sötét és mocskos szunnyad. Egy hatvanéves, sikeres vállalkozó családapa, Helge (Gáspár Tibor) születésnapjára gyűlik össze a családjának apraja-nagyja. A teljesen üres feketeségű kamaraszínpad forgóját egy hatalmas, áttetsző plasztikból épített, két hosszanti végén nyitott téglatest uralja (díszlet: Czigler Balázs). A családi ház belső folyosója, ahonnét eltolható ajtókkal lehet a hálószobába, ebédlőbe jutni, attól függően, hogy a forgót kettéosztó, áttetsző folyosó  jobb vagy bal felén lévő hatalmas franciaágy vagy a majd húszszemélyes ebédlőasztal forog felénk ki.

@Éder Vera

A Szabó Máté rendezte előadásban nem a terek, a szobák, a helyszínek a fontosak, hanem a közlekedés a folyosón. Ebben a közlekedésben, vagy épp ennek a közlekedni nem tudásnak a képtelenségében csendül fel leginkább a dráma lehetetlen iszonyata. Mert itt, ezen a családi folyosón közlekedésben lesz viselhetetlenül borzalmassá az, amit a családi ünneplés az „amiről nem beszélünk, az nincs” derűsnek láttatott mosolyával mindenhol másutt elfed. És aztán, ahogy ez az elfedni akarás az előadás során, mint a kinőtt hüllőbőr lefeslik, az a rendezés és a színészi játék egymásra találásának dermesztően szép, fegyelmezetten eksztatikus ünnepe Miskolcon.

De még a születésnapi ünneplés előtt Helge még élő három gyereke: Christian (Lajos András), Michael (Rózsa Krisztián) és Helene (Szirbik Bernadett) összetalálkozik a bejárat előtt, azaz a  folyosó díszlet mögött. Beszédes előtörténet, prológusjáték, amit Hajdufi Péter kézi kamerával kezében rögzít, és egyből látható is élőben a magasban rögzített kivetítőn. Ez a kamerával való követés, élőben közvetítés szinte végigkíséri az előadást, leginkább azokban a pillanatokban, amikor a szereplők tekintetének a közelije a döntő. Nem látni segít nekünk így a kamera, hanem érezni,  hisz ez a technika feszültséget növel, fokoz egészen az elviselhetetlen, izzadás közeli szorongásig, hogy lássuk: a felszín alatt világok feszülnek egymásnak. A megalázás, a megaláztatás, a néma cinkosság és az egyre nehezebben hordozható traumák világai.

@Éder Vera

Aztán az egymással szembeni erőfitogtatás begyakorolt játszmázásai után mindenki beljebb lép a házba. Lajos András Párizsból hazalátogató, feszélyezett Christianja egészen elnéző Rózsa Krisztián fekete bárány Michaeljával, nem így Szirbik Bernadett fiúsan évődő, zsigerből leckéztető, letromfoló Helene-je, aki Christian helyett is osztogatja a sallerokat Mihaelnak, már előre azt is odaadva, amire majd csak később szolgálhat rá. A cserfes froclizások megannyi mély, nem múló, gyerekkori sérelemről árulkodnak – minden gesztus, elharapott, maró élű félmondat megsebzett mélységekről lebbent leplet észrevétlen – örvénylő titkok a hatvanadik születésnap erőltetett mosolygásával bevonva.
A hatalmas, fehér, ovális asztal körül ünnepelnek, évtizedek óta begyakorolt családi hagyomány szerinti rigmusokkal – érződik a levegőben, hogy Gáspár Tibor  ünnepeltje, Helge,  el is várná, “kikövetelné” magának ezt a már protokoll számba menő családi rajongást, és valóban,  mint pingvinek az asztal körül, úgy táncolják körbe őt.
Aztán a Helge által beszédre felkért Christian elkezdi felolvasni az előre megírt sorait, amelyben a nemrég öngyilkosságban meghalt negyedik testvérük méltatása hirtelen átvált a gyerekkori bántalmazásuk felidézésébe. Kendőzetlenül szól Helge szexuális zaklatásairól, amiket Christián-nal és a nemrég meghalt lány ikertestvérével követett el rendszeresen. Egy pillanatra megfagy az ünneplők körül a levegő, aztán minden megy, menne erőltetett fapofával, magunkra erőltetett süket érteni nem akarással tovább. Ám valójában a Christian által felemlegetettek nyílt titkok már évtizedek óta Helgééknél.

Ez az előadásnyi társulat olyan bámulatosan játszik együtt, mint megannyi saját hangszínén szóló orgonasíp, arról, hogy miként is kell nem meghallani a meghallhatatlant: az apai orális szexre kényszerítést. Avagy meghallani, de továbblépni fölötte – tiszta intenzitással egymásra és egymásból építkező játékuk a borzalom maga, amely hibátlan összjátékuk által a bestialitást  könnyed, ám annál mélyebben, kínosabban takargatni való normalitássá teszi. Egy egész ünneplő asztaltársaság lesz így egyetlen családi borzalom egymással összejátszó bűnszövetkezetévé.

@Éder Vera


Mert az erőszakban nemcsak az elkövető, hanem az arról tudó, ám az ellen semmit sem tevő, néma helybenhagyó is bűnrészes. Helge felesége (Máhr Ági) mély hallgatásba burkolózva maga a bűnpártolás, aki talán nem is annyira az erőszak, hanem az egzisztenciális előnyök miatt hallgat férje hajdani aberrációjáról, holott talán nem is egyszer szemtanúja volt annak. A benne feltörő bűntudat megbocsájtásért kiáltó “esdeklése” szintén néma, hangtalan, de ebben a néma beszédességben a sajátján túl benne van a mások helyett is kollektíve bocsánatot kérni akarás hangtalanul mázsás nyomatéka.

Miközben Lajos András Christiánja a többedik körben kezd bele az imént drámaian félbehagyott beszédének a folytatásába, és minden újrakezdés egy újabb nekiveselkedés a családi ki nem  beszélt titok véd- és dacszövetsége vaskos falának a szétrepesztésére. Lajos Andrásban nem a bosszú, a leszámolás vágya, hanem a múlt fájdalmának a továbblépés miatti kibeszélési kényszere munkál – együvé olvad benne az apja iránt érzett harag és a szánalom, valami törékeny megfoghatatlansággá, amely mindent le kíván végre tenni, ami az eddigi életét – e bántalmazás miatt – lehetetlenné, folytonosan kisiklatottá tette. Egyre többet iszik, egyre bódultabb lesz, egyre bátrabb is, ám az ital, a részegsége egyre inkább a szembenézni akarás józanságát táplálja.

Itt mindenki cinkos vagy erőtlen, kiszolgáltatott Helge-ellendrukker, aki tökéletesen tisztában van Christian trauma okozta életképtelenségével. Fandl Ferenc Kim szakácsa, aki Christian biliborogatásának nem győz gratulálni, ám közben egyre a lapos whiskys üvegét hörpintgeti, meglepődöttségét orvosolandó. Avagy Tenki Dalma beszédes arcjátékú, sokat sejtető, mindent eképpen kommentáló Pia szobalánya, aki az előadás eleven emlékkönyvévé és az egészséges szexualitás  szende harsonájává lesz. Mint ahogy Kokics Péter mindig mindenhol “jótálló”  Lars komornyikja is egyszerre élő mementója, mások helyett is magát szégyellő jelenlévője a darabnak

@Éder Vera

Itt azonban minden szereplő, minden játszó maximálisan jelen van. Ettől lesz minden egyre örvénylőbb, egyre  sötétlőbb és kíméletlenül kegyetlenebb ebben a Szabó Máté rendezte Ünnepben. Szépséges iszonyattá, az  általa mesterien visszaadott, a molesztálás által tönkretett élet-borzalommá. Mert egy elkövetőnek nemcsak a konkrét áldozata az áldozat csupán, hanem megszámlálhatatlan sok mindenki más is.  Hátborzongatóan őszinte és kegyetlenül hiteles, mellbevágóan tiszta, tisztázni, tisztítani akaró előadás ez a miskolci Ünnep. A színház, az élni, a továbbélni és a traumáinkkal szembenézni akarás szépségesen iszonyatos, magasan mély és mélyen magas ünnepe.
(2019. február 27., Miskolc)

Csatádi Gábor