2019. április 25. 13:24
Lecsúszott egzisztenciák egy föld alatti nyomortanyán, minden szempontból a mélyben, sőt a legmélyén. A XX. század elejének Oroszországában járunk-e vagy a XXI. század elejének Magyarországán – teljesen mindegy, a nyomor az nyomor akkor is, ma is. Gorkij drámája mindig aktuális, ahol felüti a fejét a mélyszegénység, a kiszolgáltatottság – és hát hol nem.
Az Örkény Színház most Ascher Tamás rendezésében tűzte műsorra a művet, aki Szuhovo-Kobilin után – és az elmúlt néhány évtizedben számtalanszor – orosz szerzőhöz nyúlt, hogy mondjon valamit a mai (magyar) valóságról. Míg legutóbb a Katonában a hivatali korrupcióról kívánt képet festeni, most egy másik nagyon orosz és nagyon magyar világot, a nyomor világát mutatja meg nekünk. Vagy legalábbis a nyomor világát úgy, ahogy azt egy jól szituált budapesti polgár elképzeli.
A mélyben világa nem Csehové, amely minden földrajzi és időbeli távolság ellenére is nagyon ismerős, mert leginkább a mindenkori középosztály világa, annak szenvedéseivel, szenvelgéseivel, problémáival. Írók, színésznők, hivatalnokok, beteljesületlen szerelmek, elvágyódás, spleen és az unalom táplálta nihil, konyhafilozófia és szalonélet. A mélyben világa ellenben a kurváké, striciké, drogosoké, a lumpeneké – olyan világ, amelyet szintén csak az ismerhet igazán, aki benne él.
Soha nem könnyű vállalkozás ilyen világot megteremteni egy fővárosi művészszínházban, és hát lássuk be, igen gyakran nem is sikerül. A való élet helyett annak kicsinosított mását kapjuk, ahol a szakadt jelmezek és borzolt frizurák ellenére is minden túl jól fésült, művi ízű, domesztikált. Ilyen érzések fogtak el most is, az Örkény A mélyben-jét látva.
A kiváló társulat kiváló színészei persze tehetségük javát adják, de ezúttal valahogy minden szerepnek tűnik. Nem annyira a Bárót látom, mint inkább Polgár Csabát, ahogy Bárót játszik, hogy éppen őt ragadjam ki nem túl fair módon, hiszen ugyanúgy mást is kiragadhatnék. Pedig Polgár Csaba is érdekes alakot formál a Báróból, de inkább értjük, mint érezzük az ő tragédiáját, ami persze tragikomédia.
Kivételt leginkább Gálffi László Lukája képez, igaz, ő a darabban is kivétel. Hogy ki is ő valójában, nem tudjuk, magát zarándoknak nevezi, de mintha nemcsak A mélyben világán, az egész földi világon kívül lebegne. Mint egy Dosztojevszkij-regényből előlépett sztarec, aki megszabadult a világi hívságoktól, vagy hogy távolabbra kacsintsak, egy bódhiszattva, aki elérte a megvilágosodást, de visszajött, hogy segítsen a nyomorult emberiségen. Ilyen alakok is csak Oroszországban vagy még keletebbre teremnek. Gálffi László nagy magától értetődőséggel formálja meg a szerepet, amelyet mintha ráöntöttek volna – ő valóban Luka, nem Gálffi.
Persze nem a színészeken kívánom elverni a port – illetve senkin nem kívánom, ez legfeljebb az igazgató dolga –, úgy érzem, a rendezés maradt túlzottan a klasszicizálás bejáratott keretei között. Mintha Ascher egyik Csehov-rendezését látnám, azt is mintha a nyolcvanas évekből, pedig nem is éltem akkor. Az Adidas-melegítők, bömbölő rádiók és Radnai Annamária modern fordítása ellenére valahogy minden olyan szép, jól megformált, pedig kócosnak, rongyosnak, rendetlennek kéne lennie.
Nem az éjjeli menedékhely fojtogató bűzét érzem, hanem az Örkény deszkáinak illatát, amelyre Khell Zsolt stílusos díszletet tervezett, csak épp a kuplerájt, a piszkot, a pókhálós falakat nem látom. Karbantartott lepusztultság, a nyomor stilizált világa. Így néz ki a társadalom legalja értelmiségi alulnézetből, de erről a perspektíváról mindenképpen hű képet fest.
2019. április 13.