2019. április 25. 13:24

Lecsúszott egzisztenciák egy föld alatti nyomortanyán, minden szempontból a mélyben, sőt a legmélyén. A XX. század elejének Oroszországában járunk-e vagy a XXI. század elejének Magyarországán – teljesen mindegy, a nyomor az nyomor akkor is, ma is. Gorkij drámája mindig aktuális, ahol felüti a fejét a mélyszegénység, a kiszolgáltatottság – és hát hol nem.
Az Örkény Színház most Ascher Tamás rendezésében tűzte műsorra a művet, aki Szuhovo-Kobilin után – és az elmúlt néhány évtizedben számtalanszor – orosz szerzőhöz nyúlt, hogy mondjon valamit a mai (magyar) valóságról. Míg legutóbb a Katonában a hivatali korrupcióról kívánt képet festeni, most egy másik nagyon orosz és nagyon magyar világot, a nyomor világát mutatja meg nekünk. Vagy legalábbis a nyomor világát úgy, ahogy azt egy jól szituált budapesti polgár elképzeli.

@Szokodi Bea

A mélyben világa nem Csehové, amely minden földrajzi és időbeli távolság ellenére is nagyon ismerős, mert leginkább a mindenkori középosztály világa, annak szenvedéseivel, szenvelgéseivel, problémáival. Írók, színésznők, hivatalnokok, beteljesületlen szerelmek, elvágyódás, spleen és az unalom táplálta nihil, konyhafilozófia és szalonélet. A mélyben világa ellenben a kurváké, striciké, drogosoké, a lumpeneké – olyan világ, amelyet szintén csak az ismerhet igazán, aki benne él.

Soha nem könnyű vállalkozás ilyen világot megteremteni egy fővárosi művészszínházban, és hát lássuk be, igen gyakran nem is sikerül. A való élet helyett annak kicsinosított mását kapjuk, ahol a szakadt jelmezek és borzolt frizurák ellenére is minden túl jól fésült, művi ízű, domesztikált. Ilyen érzések fogtak el most is, az Örkény A mélyben-jét látva.

A kiváló társulat kiváló színészei persze tehetségük javát adják, de ezúttal valahogy minden szerepnek tűnik. Nem annyira a Bárót látom, mint inkább Polgár Csabát, ahogy Bárót játszik, hogy éppen őt ragadjam ki nem túl fair módon, hiszen ugyanúgy mást is kiragadhatnék. Pedig Polgár Csaba is érdekes alakot formál a Báróból, de inkább értjük, mint érezzük az ő tragédiáját, ami persze tragikomédia.

@Szokodi Bea

Kivételt leginkább Gálffi László Lukája képez, igaz, ő a darabban is kivétel. Hogy ki is ő valójában, nem tudjuk, magát zarándoknak nevezi, de mintha nemcsak A mélyben világán, az egész földi világon kívül lebegne. Mint egy Dosztojevszkij-regényből előlépett sztarec, aki megszabadult a világi hívságoktól, vagy hogy távolabbra kacsintsak, egy bódhiszattva, aki elérte a megvilágosodást, de visszajött, hogy segítsen a nyomorult emberiségen. Ilyen alakok is csak Oroszországban vagy még keletebbre teremnek. Gálffi László nagy magától értetődőséggel formálja meg a szerepet, amelyet mintha ráöntöttek volna – ő valóban Luka, nem Gálffi.

Persze nem a színészeken kívánom elverni a port – illetve senkin nem kívánom, ez legfeljebb az igazgató dolga –, úgy érzem, a rendezés maradt túlzottan a klasszicizálás bejáratott keretei között. Mintha Ascher egyik Csehov-rendezését látnám, azt is mintha a nyolcvanas évekből, pedig nem is éltem akkor. Az Adidas-melegítők, bömbölő rádiók és Radnai Annamária modern fordítása ellenére valahogy minden olyan szép, jól megformált, pedig kócosnak, rongyosnak, rendetlennek kéne lennie.

@Szokodi Bea

Nem az éjjeli menedékhely fojtogató bűzét érzem, hanem az Örkény deszkáinak illatát, amelyre Khell Zsolt stílusos díszletet tervezett, csak épp a kuplerájt, a piszkot, a pókhálós falakat nem látom. Karbantartott lepusztultság, a nyomor stilizált világa. Így néz ki a társadalom legalja értelmiségi alulnézetből, de erről a perspektíváról mindenképpen hű képet fest.
2019. április 13.

B. Kiss Csaba