2019. május 13. 15:51

Május 15-én, szerdán mutatja be a TÁP Színház az Anonyma/Nő a háborúban c. monodrámáját Törőcsik Franciska előadásában, Papp Bojána rendezésében a Jurányi Inkubátorházban. A rendezővel beszélgettünk a traumákra való érzékenységről, a háborús nemi erőszak szégyellendő stigmájáról, a ki nem beszélt megaláztatások súlyáról, egy modern, szókimondó napló emberi humoráról, „becsületbeli gyilkosságokról” és a próbafolyamat „luxusáról”….

  • Milyen módszered van a traumák feldolgozására, magadba építésére?
  • Azt szokták mondani, hogy az lesz művész, aki a traumáit el akarja mondani, fel szeretné dolgozni, hogy azzal segítsen másoknak. Ebből a szempontból a dokumentumfilm, amivel foglalkoztam, másfajta műfaj, másokra figyel. A traumákat jobb, ha terápián dolgozza fel az ember, szerintem. Ha az emberek kiszolgáltatottak, és ezzel a kiszolgáltatottságukkal nem tudnak mit kezdeni – hisz ettől lesz ez trauma, – az mindig zavarja az igazságérzetemet.

…a trauma feldolgozásának módjai nagyon hasonlóak, ezek közül az egyik legfontosabb az, hogy az áldozatok beszélhessenek arról, ami velük történt, kollektív trauma esetén pedig az, hogy a közösség is beszélhessen róla. 

  • A kiszolgáltatottságban mi az, aminek hangot szeretnél adni, amit meg szeretnél szólaltatni?
  • Mindig zavart, hogy a kiszolgáltatott emberek sorsa kevésbé érdekli a többséget. Jó pár olyan szereplőm volt a filmjeimben, akikre a többiek egyszerűen csak azt mondák: dilisek, őrültek, kit érdekelnek! – mert kívül estek a társadalmi elfogadottságon. Én viszont kíváncsi voltam rájuk, együtt éreztem velük, megérintettek valamiért.
  • Ezzel a naplóval hogyan találkoztál?
  • Ezt a könyvet édesapámtól kaptam, mielőtt kimentem volna egy berlini ösztöndíjra. Ő a második világháború megszállottja, nagyon sokat olvas e tárgyban, bár őt főleg a harcászati része érdekli. Érdekes, sokkoló volt a szöveg, amikor elolvastam, nagyon régen volt ilyen élményem: megdöbbentő volt! – talán az ember kamaszkorában olvas így utoljára: “Nahát, így is lehet látni a világot!” Új nézőpont volt…

@Mohai Balázs

  • Hogyan látja az az ismeretlen női naplóíró azt a pár hónapot 1945 Berlinjében?
  • Elképesztő humorral. Megdöbbentő volt olvasni, még úgy is, hogy mire felnőtté válsz, addigra már találkozol különböző művekkel, melyek a második világháborúnak ezt az oldalát ábrázolták. A háborús nemi erőszakot – akár francia, német vagy orosz részről történt – nem büntették, hadviselési eszköznek számított. Az, hogy ennek a naplónak a női írója képes volt a háborús gépezet iszonyata ellenére is embereket látni, nem csupán a háborús feleket, mint jókat és rosszakat, hanem képes volt meglátni ennek az egésznek az összetettségét, az egészen friss nézőpont volt számomra, megrendítő volt.Ennek a szövegnek az egyik csodája, erénye, hogy modernül és kifinomult, emberi humorral íródott.
  • Talán azért, mert esetleg a naplóíró sem tekint már traumaként ezekre a történésekre?
  • Nem arról van szó, hogy nem élné meg traumaként, amin átment, ezt nem lehet nem traumaként megélni! Inkább arról, hogy ennek ellenére mégis megértette, átlátta a mögötte húzódó emberi mozgatórugókat is. Megértette, hogy miért történhetett ez meg a rendszerben, miért történhetett ez meg mindkét oldalon. Ennek a nőnek – ahogy minden más háborús nemi erőszakot átéltnek is – az igazi traumája nem csupán a megtörtént erőszak, hanem az, ami utána történt. A társadalmi elutasítottság, ami a békét követően a megerőszakolt nőket sújtotta. A több évtizedes hallgatás. Az sokkal mélyebb, fájdalmasabb volt – e tekintetben ez a ma élőket, a következő generációkat is érinti.
  • Az efféle traumákat átéltek elutasítása mögött mi állhat?
  • Nagyon mély, rossz, évszázados társadalmi beidegződöttség van emögött: “azzal történik ilyen, aki felkínálja magát, aki megérdemli, aki rossz, de nem velem!” Ez ma is érvényes sztereotípia a nemi erőszakkal kapcsolatban – az áldozathibáztatás általános jelenség. A háborús erőszakot nem lehetett beilleszteni semmiféle “rendszerbe”, nem volt olyan keret a második világháború után, ami lehetővé tette volna, hogy tömegek tudtak volna beszélni róla. Ilyen “keret” lehetett volna akár az a forma, ahogy minderről ez a nő ír: kineveti, kibeszéli, megírja a mindennapi beszédtémát: az oroszok ostobák, rosszak az ágyban. Sorstársaival együtt közösen tudnak nevetni, és ez a kollektív átélés segíti őket abban is, hogy túl tudjanak jutni a traumáikon. Ám ahogy a háború után visszaállt a rend, az erőszakról való beszéd már nem fért bele a családról, házasságról alkotott hagyományos társadalmi normákba. Nem egy becsületbeli gyilkosság történt emiatt Európában, Magyarországon is: férfiak megölték a feleségüket, azért mert a háborúban megerőszakolták őket.

Több, mint egy évvel ezelőtt kezdtünk el foglalkozni Franciskával együtt a szöveggel, mondatról mondatra haladtunk, hogy rövidsége ellenére elmélyítsük a színpadi változatot. Ezt a “luxust” kőszínházi keretek között nem engedheti meg magának egy produkció, jellemzőbb a független színházi működésre. Mivel ez nem  regény, nem fikcióként megírt szöveg, jól lehetett dolgozni vele, dramatizálni, történetszálakat kiemelni, hangsúlyozni.

  • …arról, hogy mennyire nem tudjuk, mennyire fatálisan nem tudjuk ezt a témát kezelni…
  • Ez nagyon rossz társadalmi, történelmi minta – ma is vannak hasonló esetek, sőt, olyan országok is, ahol az áldozatokat sújtja a törvény, és beszélni is tabu az őket ért erőszakról. Ez az anyag történelmi távlatba helyezi az erőszak traumájáról való beszédet, ma már nyíltan lehet erről beszélni, mert történelemnek tekintjük. Magyarországon nehezen haladt a téma feldolgozása. Polcz Alaine Asszony a fronton című könyve például csak 1991-ben jelenhetett meg. De Anonyma naplóját is felháborodás követte: a “mi asszonyaink nem ilyenek”, mondták a németek 1959-ben – a szerző haláláig le is tiltotta a további kiadásokat.
  • Ez az ismeretlen nő által írt napló és az Asszony a fronton hol, miben nagyon azonos, és miben  teljesen más?
  • Polcz Alaine könyve másik életszakaszban íródott, ez  visszaemlékezés több évtizednyi távolságból, az a könyv pedig ott, az akkori jelenben íródott, ez döntő különbség. Az Asszony a fronton memoár, amelyben sok más dolog is, akár az első házassága is feldolgozásra került. Ez a napló – bár 1945-ben íródott – friss, mai, a benne kimondottak pedig a legtöbb esetben még ma sem kimondott, kibeszélt dolgok. Egyébként ennek a könyvnek a hitelességét megkérdőjelezték.
  • …de könnyen meglehet, hogy az ilyen vélemény mögött csak egy hárító, énvédő mechanizmus van csupán…
  • …és talán az is, hogy ez egy német szöveg, egy német nő írta…ez már önmagában is más háborús kontextusba helyezi a megítélését – az áldozatisága a náci bűnök miatt már “be van feketítve”. Törőcsik Franciskát és engem is a szöveg nyelvi frissessége és a trauma feldolgozása érdekelt igazán. Különösen izgalmassá teszi a könyvet – hisz ilyesmiről maximum csak fikciós filmekben hallhatsz más esetben, – hogy ez egy berlini pincében játszódik, pár kilométerre Hitler bunkerétől, 1945 tavaszának végén. A történelemórákon általában a világháborúnak a nagypolitikai összefüggéseiről tanulsz, míg közben itt egészen más, a krumpliszerzés, az éhezés, a napról napra élés polgári léptéke válik főszereplővé.
  • Törőcsik Franciskával hogy találtátok meg ennek a témának a kapcsán egymást?
  • Franciskával az Utas és holdvilágban dolgoztunk már együtt, és nagyon nagy kedvvel, lendülettel állt ehhez az anyaghoz, Vajdai Vilmos ötlete volt, hogy Franciska csináljon egy monodrámát, a szöveget pedig én hoztam hozzá.

@Mohai Balázs

  • Ez a szöveg, dramatizálva akár, ma és folyamatosan miért lehet fontos?
  • Azt, hogy milyen traumák érik az embert élete során, és annak mértékét nyilván nem lehet mérni, másokkal összehasonlítani. Ettől függetlenül a trauma feldolgozásának módjai nagyon hasonlóak, ezek közül az egyik legfontosabb az, hogy az áldozatok beszélhessenek arról, ami velük történt, kollektív trauma esetén pedig az, hogy a közösség is beszélhessen róla. Anonyma könyve csupán történelmi távlatba helyezi az egyébként mindenkor érvényes témát, ilyen értelemben nincs olyan időszak, amikor ne  lenne aktuális lenni.
  • Mi miatt lehet majd erősebb ez a történet színház közegben megmutatva, mint filmen? Arra gondolok, hogy ez lesz az első színházi rendezésed filmrendezőként.

Ám ahogy a háború után visszaállt a rend, az erőszakról való beszéd már nem fért bele a családról, házasságról alkotott hagyományos társadalmi normákba. Nem egy becsületbeli gyilkosság történt emiatt Európában, Magyarországon is: férfiak megölték a feleségüket, azért mert a háborúban megerőszakolták őket.

  • Németországban készült már belőle egy történelmi, kosztümös nagyjátékfilm, nagy sikere volt. A film nagyon konkrét. A színházban a képzelet, a néző víziója az, ami komplexszé teszi az élményt, ezért színházi közegben erősebben hat ez a szöveg is. Nem is beszélve arról – a szöveg képi világára gondolva, – hogy filmen nem tudod ezt a témát úgy megjeleníteni, hogy az “ízléses” vagy befogadható legyen, és nem is ez a feladata egy alkotásnak. Amit ezek a nők átéltek, azt nem megmutatni kell, hanem átéreztetni.
  • Hogy érzed, kedvet kaptál a színházi rendezéshez is?
  • A színház másfajta elköteleződést kíván… Nekem ez új élmény volt, középiskolában dolgoztam utoljára színházi előadásban. Kivételes helyzet volt, időben elhúzódó folyamat. Több, mint egy évvel ezelőtt kezdtünk el foglalkozni Franciskával együtt a szöveggel, mondatról mondatra haladtunk, hogy rövidsége ellenére elmélyítsük a színpadi változatot. Ezt a “luxust” kőszínházi keretek között nem engedheti meg magának egy produkció, jellemzőbb a független színházi működésre. Mivel ez nem  regény, nem fikcióként megírt szöveg, jól lehetett dolgozni vele, dramatizálni, történetszálakat kiemelni, hangsúlyozni. Egy több, mint kétszáz oldalas könyvből született huszonöt oldalnyi szöveg – szerettük ezt az időigényes munkát, ez igazi luxusnak számít! 

Csatádi Gábor