“Boldog vagyok! – Nem baj, majd elmúlik!” #poszt1.nap Pótszékfoglaló

2019. június 7. 21:44

…válaszolta Dolly (Fazakas Júlia) tegnap este Oblonszkajának (Létay Dóra) a József Attila Színház Karenina, Anna első részének végén, közvetlenül a függöny leengedése előtt. Minden elmúlik, nyilván, de amíg tart, addig élvezni, megélni kell – ha lehet, ha van mit. A 19. Pécsi Országos Színházi Találkozó indult tegnap – hogy mi az, ami az elmúlt tizennyolc POSzTból átmentődött és tovább tud élni az idén, az persze nagy kérdés… De addig, míg “boldogság” van, nem jó az ünneprontás elmúlás-végszavával körbejárni.
Hiszen itt épp most gördült még csak fel a függöny, még élénken él bennünk,hogy a Pécsi Nemzeti Színház előcsarnokában tartott megnyitón annyi veretes sablonosság hangzott el az előtt az uszkve ötven-hatvan egybegyűlt előtt, hogy nagyon kellett ám koncentrálni, nehogy a fülledt esti szellő áramlása sodorja ki fejünkből. Fülöp Péter, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős főtanácsadója amúgy is az ellazulásra, magunkat a katarzis élményének való átadására buzdított, tehát az efféle hivatalos megnyitó beszédek veretességeit bátran, könnyedén felejtsük is el. Annál kevésbé a napokban közülünk eltávozott Térey Jánost, akiről Fülöp Péter is megemlékezett a megnyitójának soraiban.

@Hegyi Júlia Lily

Valami azért mintha nem lenne teljes vértezetében, impozáns tekintélyességében itt a helyén. A POSZT plakátjára gondolok: a Pécsi Nemzeti Színház timpanonját és kupoláját visszaadó kép előterébe rafinált huncutsággal egy óriásbáb, egy Vitéz László türemkedik be – igazi gyermekelőadást eladni akaró grafikai marketing termék – gyerekeknek, gyermetegen. Avagy bábok vagyunk, s magunk sem vagyunk önmagunk urai.

Egyfelől persze ízlésekről nem vitatkozunk a régiek tanácsát megfogadva, másfelől viszont minden vizuális megjelenítéssel üzenünk, hangsúlyozunk, kiemelünk – azaz az efféle szimbolikának súlya van, még akkor is, ha egész egyszerűen csupán a nem épp magaslatán lévő tervezőmunkának a kevéssé szerencsésen sikerült lenyomata.
De nem is igazán lehetett ezen hosszan merengeni, hisz még a hivatalos megnyitó előtt elstartolt az első a tizennégy versenyelőadás közül: Radu Afraim Egy zabigyerek kék háttér előtt történetet mesél a Tamási Áron Színház előadásaként a Kamaraszínházban. A Molnár Ferenc Üvegcipője alapján készült átiratban négy korábbi Efraim előadás volt együvé montírozva, így persze a sodró ritmus, a hasizmainkat nem kímélő nevettetés garantálva volt – már aki az ilyet szereti. A sztorik mennyiségi többlete egy bizonyos harcedzettségi szint fölött persze egysíkúvá lesz, de hát ne tessék olyan vájt fülűnek, cizelláltnak lenni, kérem – most POSZT van, “boldogság”.

@Hegyi Júlia Lily

Boldogság, már ha egyáltalán képes az ilyesmit valaki jól érteni, megélni. Akár egy pályaudvaron, egy moszkvain is. A József Attila Színház Nagy András által írt Tolsztoj-olvasata, a Karenina, Anna , eredetileg Anna Karenina pályaudvar címmel, igazi meglepetés, minőségi színházi meglepetés. Töredelmesen bevallom, hogy pironkodtam is magamban, miért is nem teszem be hat-nyolc éve a lábam a József Attilába. (A nagy arcú kritikus itt tényleg szégyelli magát.) Minden kézenfekvőnek gondolt csöpögőssége ellenére mégsem kell lavór!

„A szerelem, szeretet nem érzelem, hanem egy egység-élmény”

– Zuhany utáni interjú Mészáros Andrással – • Meddig, mennyire tudsz egy ügyért harcolni? • Amennyire fontos nekem. Amennyire motivál, magamat tudom motiválni benne, ha meglátom a lényegét. Nehezen adom fel. A negatív dolgokat előbb észreveszem, mert a jó, hogy jónak kell lenni, hogy jól kell csinálni, az a minimum, ahogy édesapától tanultam. De a kritikai észrevétel egy próbafolyamatban demotiváló is lehet, hisz a másik nem feltétlenül érezheti ebből, hogy az ő jó megoldásait eleve adottnak veszem, és csak a rossz dolgokra hívom fel a figyelmét, ösztönzőleg. Figyelni, hogy ne csak fikázásnak tűnjön a másik számára az, amit mondasz. Általános iskola hetedik osztályában azért lettem év végén dicséretes ötös földrajzból, mert volt egy nagyon jó, “ravasz” földrajztanárom, aki év elején kihívott felelni. Kérte, hogy mutassam meg, hol Nagyalföld, hol a Kisalföld. Megmutattam, ötös, leülhetsz. Nem is értettem igazán ezt, mégis, onnantól kezdve már csak azért is tanultam, hogy ezt a megszerzett ötöst ne rontsam le. A pozitív megerősítés talán mindennél fontosabb – akkor is, ha kritizálsz, hisz az tud motiválni. • Ha a szerelem szabadsága börtönné válik, akkor annak a szerelemnek a fenntartásában mi az, ami motiválni tud? • Ez bátorság kérdése: mennyire tudsz őszinte lenni magadhoz, és mennyire tudod, hogy mit akarsz. Roppant nehéz észrevenni, amikor a szerelem szabadsága elkezd belecsúszni már valami egészen másba… Ha tudunk kommunikálni, ha nincsenek köztünk ego harcok, ha közös a cél, akkor meg tudjuk őrizni a szerelem szabadságát. • Voltál valaha hasonló helyzetben – bármilyen értelemben véve is, mint Vronszkij százados? • Éltem meg már ilyet, amikor aggódva néztem, hogy hova, merre is indul az a másik – nem mertem vele beszélni, és vége is lett a kapcsolatnak. • Szerinted hogy működik jól, egészíti ki egymást a szerelem szabadsága és a szabadság szerelme? • Ezt pont tőlem kérdezed?! A szeretet, szerelem nem egy érzelem – ahogy ebben a darabban elhangzik: az sors – az egy egység-élmény. Melyben persze mindenképp ott marad az én, az egyén. Olyan ez, mint két szomszédos kert, melyben átintegethet a szomszéd:” Helló, átjössz?” Odaléphetek a kerítésen lévő ajtóhoz, átmehetek, körbenézhetek, de ettől még nem foglalhatom el a szomszéd kertjét. Avagy ő is átjöhet hozzám, körbenézhet – de utána mindketten visszatérünk a saját fáinkhoz, a saját kertünkbe. Két párhuzamos világ, ami csak a végtelenben, a halálban találkozik egymással. Ahogy minden élet önmagában is végtelen, és mindegyiknek a saját benne élője a középpontja. Mindenki csak saját maga életét oldhatja meg, a sajátját, abban neki senki más nem tud segíteni. Csak megoszthatom a másikkal, így lehet egység-élményem azzal a másikkal.

Csati

Sőt! Ha valami itt egyáltalán giccsre adhatna okot, az a látvány, ám az is szépen kidekázott egyensúllyal, visszafogott füstgéppel varázsol gőzmozdony jövést-menést, érkezést a színpadnyi pályaudvarra, ahol egyébként élnek, mint házuk nappalijában a szereplőink, tizenhetedik századi íróasztalok, fotelek, öltözködő asztalok között (díszlet:Libor Kati).

Élnek, a maguk létezés- és életdrámáik kacskaringóit járva, oly intenzív, egymásba szikrázó feszültséggel, hogy a szerelemi boldogság, az érzelmi élhetetlenség nem szirupos mázzá, hanem központi helyet elfoglaló lenni-nem lenni játékká válik. Olyanná, amelyet muszáj komolyan venni. A szerelmi boldogság és a mindennek a hajszolását feladó belefásultság igazi párharca ez, ahol ez az egymásnak feszülő viadal folyamatosan fenntartja és újból és újból fel is pezsdíti a figyelmünket, mert érteni akarjuk őket, magunkat.

@József Attila Színház

És sikerül? E szerelmi háromszögben: Oblonszkaja (Létay Dóra), Alexej Karenin tanácsos (Gazdag Tibor) és Alexej Vronszkij százados (Mészáros András)között egyszerre izzik és fülled is be az érzelmek, a szerelem levegője, úgy, hogy a Tolsztoj-szöveg minden erőltetés, megbicsaklás nélkül siklik be közénk a széksorokig. Élni avagy fojtogatni a szerelemmel? Boldogság-börtönnek vagy az élet boldogságának megéléséhez használjuk-e azt?! Létay Dóra kapaszkodása a szerelembe, mint sorsba, mely egyszersmind a megtébolyodásba vezet, és Mészáros András szelíd, mégis oldhatatlan szerelmi kötődése egyszerre táplálja és bomlasztja kettőjük téren, országon, normákon felülemelkedni akaró szerelmi kapcsolatát. Finom, ám mégis jól eltaláltan feszített Telihay Péter rendezése, amelyből sokáig velünk maradóan megérteni, megsejteni a szerelem szabadságát és a szabadság szerelmét – amit egyébkén, hisz tömény, érzelmes érzék-filozófia, koránt sem könnyű a mókuskerék napjaink közepette megérteni, megélni.
“Boldog vagyok! –Majd elmúlik!” – a POSzT, a mindenkori is ilyen.És hogy mikor épp mit viszünk, tudunk magunkkal vinni belőle, az rajtunk múlik – és persze a szervezők szenvedélyes vagy esetleg azt nélkülöző odaszánásán, akaratán.